Irány Markaz 45É - Via Dolorosa
Szurdokpüspöki, nevezés. Itiner, mókás szövegezéssel, távadatokkal, térképvázlattal, helytörténeti kivonattal. Ismerõsök a rajtban, Tinca, Nagy Attila, DJ_Rushboy, Vasssalmos. Sok ismeretlen is. Mindnyájan a hosszútávon, mindenki örül a dinnyének, páran az energiaitalra is rávetik magukat. Hívjuk Vándor Csillagot, Cam Mogót, nem járnak közel, aztán úgy döntünk, indulunk, erre biztatnak õk is és a pontõrök is. Elhatározásunkat segíti a pont környékére érkezõ, nem enyhén zajos mulatócsoport. :) Nekivágunk hát az éjszakának. A sok esõ ellenére egész enyhén sáros csak a terep és ez érvényes marad az egész túrára. Ráadásul a felhõk is eltávoztak más tájakra, élvezhetjük a csillagok és a hold fényét. Ez az út követéséhez még elég is lenne nyílt helyeken, de a jelzést – és néha az utat – keresni már kevés. Mivel nem találtam otthon tartalék elemet, tölteni meg elfelejtettem, édesapámtól kuncsorogtam el a kézilámpáját, így csak egy botot tudok vinni, a lámpa fényereje viszont bõven kárpótol ezért.
Tehát némi várakozás után elindulunk, felkaptatunk a Diós-patak feletti szekérútra, amikor hátunk mögül tompa puffanások hallatszanak. Tûzijáték fényeit pillantjuk meg, valahol a Cserhátban. A hegyek akusztikáját dicséri, hogy akkor is hallatszanak a puffanások, amikor már bõven bent járunk az erdõben. Elhagyjuk a Múzsla felõl érkezõ piros sáv elágazását, sétálunk az éji erdõben, bámuljuk a hegy holdfény vetette árnyát. Kiérünk egy magassági pontra, kicsit továbbsétálunk, Hatvan és a környezõ falvak fényei látszanak a messzeségben, fantasztikus látvány így messzirõl, éjszaka. (Nappal sem csúnya város Hatvan, nem azért. :)) Innen egy kicsit még kanyargunk a gerincen, aztán valami kitalált útszerûségen lecikkcakkozunk az aktuális patak völgyébe. A kitalált út nagyjából azt jelenti, hogy valaha valaki, amikor kijelölte a zöld sávot, toronyiránt levitte a jelzést. Azóta fordult párat a világ, az erdõ elkezdte visszahódítani a környéket. A turistaút pedig – még – próbál a helyén maradni, több-kevesebb sikerrel. A patakon könnyen átugrunk, elkezdünk kúszni János vára oldalában felfelé. Itt elõznek valahol meg Nagy Attiláék. Hamar felkapaszkodunk az emelkedõ maradékán, innentõl össze-vissza vezetnek a jelek az erdõben, olyannyira, hogy elveszítem a maradék irányérzékem és csak azt észlelem, hogy lassan, de biztosan megyünk valamerre a fák között szlalomozva.
Az út határozott emelkedésbe kezd, amikor elfogy az út, utóbbi akkor is megmarad. Sziklákon, gyökereken lépdelünk, szinte ugyanolyan a helyzet, mint bõ két hete, másutt. Azért rendes utat is jelöltek ki a jelzés egykori kitalálói, széles dózerút vezet holdsütötte irtás szélén, ezen közelítjük meg a Hidegkúti turistaházat. Egész sokan összeverõdünk erre a szakaszra, ahogy ballagunk a széles úton. A hosszútávosokon alig látszik a fáradtság, minden látható erõlködés nélkül mennek meglehetõsen fürgén. A turistaház (sõt, házcsoport) nagyon szépen gondozott helyen áll, a pont nem a házak egyikében vár ránk, hanem egy kis pavilonban, olajlámpások segítenek rá a világításra, tészta és tea a menü. Ritka, hogy egy túrán az elsõ ponton már meleg ételt adjanak (tudom, hogy a nagytávosok miatt van így), nagyon jólesik a kései vacsora, ráadásul finom is. Induláskor a pontõrök ellátnak pár tanáccsal az útvonalat illetõen.
Elhúzunk az éjszakában, frissen, jóllakottan. Erdõben vezet az út, sok nem marad meg belõle, csak annyi, hogy a középiskolai emlékeket tárgyaljuk meg. Egyszerre füttyszó hangzik balról, Nagy Attiláék közül jelez valaki, hogy bizony a jelzés elkanyarodott egy ideje. Köszönjük most is, ki tudja, mikor vettük volna észre a tévedést. :) Ez az utóbbi még párszor megismétlõdik a közeljövõben: megyünk valamerre és kiabálnak, hogy nem arra. :) Egy helyen egészen messzire túlmegyünk, sátrazókat látunk, aztán kezdünk magunktól is rájönni, hogy valami nem stimmel, amikor megint felhangzik a füttyszó. Visszamegyünk a helyes útra, elhaladunk egy kunyhó mellett, teljesen olyan, mintha egy mese illusztrációja lenne. Rémmeséé. Késõbb kiérünk a bagolyirtási mûútra, szemem-szám eláll a kilátástól, amely dél felé nyílik. Rengeteg falu fénye világít fel hozzánk, valamint Gyöngyösé és még ki tudja, melyik távolabbi városé is. Nincs pára, nincsenek felhõk, a távolban talán Heves és a jászsági városok sejthetõek, felettük és felettünk a csillagos égbolt. Aztán beérünk az erdõbe, majd elhagyjuk az országutat Bagolyirtás felé. Végigsétálunk a kacsalábon forgó üdülõházak mellett, majd elhagyjuk a települést. Itt sem jártam még eddig, ezt a hiányosságot most legalább részben sikerül pótolni. Innen már hamar átsétálunk Mátraszentimrére, sûrû erdõben, de nagyjából szintben. Itt vár ránk a második ellenõrzõpont, a csokinak különösen örülök, az mindig finom. :) Kis pihenõ után lépünk tovább, immár Attiláék társaságában. Az idei Téli Mátráról ismerõs úton érjük el Lajosházát, néha beszélgetve, néha viszont csendben, csak lépéseink zaja zavarja meg az erdõ csendjét.
Közben mindenféle feltûnés nélkül lassan kivilágosodik, ahogy Lajosháza elérése elõtt lesietünk a meredélyen a patak mellé. Kõhídon kelünk át, jobbra elhagyjuk a kisvasút jelenlegi végállomását (nincs sok hír arról, hogy éppen most hogyan halad a vonal meghosszabbítása), majd beérünk az újabb pontra. Tincát még épp itt találjuk, kérdezi, mikor indultunk, majd elhúz hegynek fel. (Remélem, nem tõlünk ijedt meg. :)) Itt is dinnyét adnak, ez kicsit kásásabb, de jó hûvös, édes. Elmajszolunk egy-egy szeletet, nem pihenünk olyan sokat, nekivágunk a Kékesig tartó masszív emelkedõnek. Mátraháza eléréséig egész szépen kivilágosodik, ahogy talpalunk fel a meredek ösvényeken, elsétálunk a Bükkfa-kút mellett, melyet egész véletlenül egy vénséges vén bükkfa jelez. A faluval azonban még nem ér véget a mászás, az OKT-n talpalunk innen a Markazi-kapuig. A kékesi út mentén, majd letérve az erdõbe jutunk ki Veronika-rétre és az esõházban szépen berendezett pontra. Ezúttal fokhagymás-zsíros kenyeret adnak teával, korlátlanul (a nem épp alacsony nevezési díj a szolgáltatásokban vissza is jött), leülünk reggelizni. Kicsit álmosodunk, hiába, hogy nem gyalogoltunk egész nap elõtte. Evés után már „csak” fel kell jutni Kékestetõre. Egész sokáig megyünk megállás nélkül, az emelkedõ végéhez közeledve viszont muszáj párszor kifújni magunkat.
Az ország tetején tartunk egy pár perces fotózást, jó erõs hajnali szél süvít, megmozgatja a masszív adótornyot is, Repkény videóra is veszi az oszlop lengését, ahogy egyik kábel a másik után tartja vissza az építményt. Egy sporttársat veszünk észre, nagyon a zöld sáv felé tendál a mozgása. Szólunk neki, hogy ez a zöld sáv még nem az a zöld sáv, amely levisz majd Markazra. Megköszöni, elhúz keletnek. Mi még megszavazunk egy kávészünetet, behúzódunk a szél elõl a síház teraszához, majd a termoszból vett forró vízzel készítünk egy-egy adag instant kávét, a hatása egész sokáig kitart. :) Lefelé utolérjük az imént bizonytalankodó úriembert, innentõl végig együtt megyünk. Érintjük az ismerõs pontjait a Mátra gerincének, Sötét-lápa-nyereg, Sas-kõ, Disznó-kõ, majd a Markazi-kapu következnek sorra. Az utolsónál végül lekanyarodunk a cél felé, ereszkedünk lefelé, az idõ közben egészen esõre kezd hajlani. Sõt, egy kis esõ megpróbál még ránk ijeszteni, nem túl sok sikerrel. :) A Mária-képesfánál az utolsó ponton néhány pihenõ sporttársat találunk, úgy tûnik, hogy az éjszakai távon vannak. Pecsétet kérünk, majd nekilátunk az utolsó néhány kilométernek.
Belemerülünk a beszélgetésbe, olyannyira, hogy egy kellemes gerincútról elfelejtünk lekanyarodni, megnézzük, mi van a végén. Mivel jelzés nincs, ezért inkább visszamegyünk, megint elered az esõ mielõtt újra elérjük a jelzett ösvényt. Jól benéztük, de idõnk, mint a tenger, úgyhogy nem zavar ez a kis kavarás (a közvetlen egri busznak most intek búcsút lélekben… :)). Leereszkedünk egy egész hangulatos patakvölgybe, vadászházat kerülünk a kényelmetlenebb úton, végre megpillantjuk a falut, mögötte hátteret a Markazi tó, a Mátrai Erõmû, a lignitbánya és az azon túl elterülõ Alföld szolgáltat. Nekem tetszik. :) A füves út után egészen szinte megváltás az aszfalton menetelni, leérni a templomhoz. Itt pedig elkanyarodunk balra. Nem tévedés, Kedves Olvasó, egész a Markaz szélét jelölõ tábláig fel sem tûnik, hogy valami nem stimmel. Szegény útitársunk is csak les, hogy vajon miért nem jutott eszébe, holott már járt Markazon, ha mást nem, akkor, amikor elindult tegnap. Sebaj, visszasétálunk, közben szembejön a busz, amit nem lett volna rossz elérni. Amikor elsétálunk a templom elõtt, Repkény továbbénekli a miseéneket. Ügyes. Immár a helyes útra térve bemegyünk végre a célba.
Kapunk oklevelet, pontgyûjtõ füzetet, gratulációt helyben, kitûzõt postán ígérnek (azóta is várjuk türelmesen). Utóbbit azért nem tudnak adni, mert túl sokan voltak. (13-as és 14-es rajtszámmal indultunk el, meg nem elõzött senki ezen a résztávon, inkább mi elõztünk. Lehet, hogy ekkora érdeklõdésre sem számítottak?) Találkozunk néhány ismerõssel, Siményi Vili, Tinca, DJ_Rushboy, Vasssalmos, vannak bent a célban, nem számolva az alvókat, akikkel nem találkozunk. Eszem egy tál lecsót, a néni megmelegíti a kedvemért, mert már kissé kihûlt. Repkény nem kér lecsót. Megeszem, beszélgetünk még egy darabig, majd kiballagunk a buszhoz. Abasáron ez még vagy háromszor lefullad, a sofõr úgy próbál elindulni, mintha egy tojás lenne a gázpedál és a talpa között, amelynek nem szabad eltörni. Egerben még vár ránk négy-öt kilométer séta, amíg kellemesen elfáradva hazaérünk.
Az éjszakai résztáv útvonala szerintem igen jól eltalált, kétszer nagyobb emelkedõ szakasz és köztük két nagyobb lejtõ szakasz váltotta egymást. A rendezõk a Szigethalmiaktól megszokott módon kedvesek voltak, az itiner minden lényeges dolgot tartalmazott. Köszönjük a túrát, gratulálunk mindenkinek, mindegyik távon!
-Kékdroid- |
