Kanizsa 30
Nem kis tömeget látunk indulni a túrának otthont adó iskolából, ahogy megérkezünk Nagykanizsára, viszont a nevezéskor már nem kell sorba állnunk, rögtön érkezéskor kezünkbe nyomnak egy kis, színes füzetkét. Késõbb nézem meg, ez az itiner, színes borítóval, benne az összes távról leírással, a nevezetességek rövid felsorolásával. Korrekt. A megfelelõ asztalnál nevezés után a kezünkbe nyomnak egy A/4-es térképvázlatot, hátoldalán a pontok adataival és a pecsételésre szolgáló négyzetekkel. (Nem is kell több a tájékozódáshoz, a jelzések – papírra kitûzött és fluoreszkáló festékkel felfújt nyilak teljesen elegendõek.)
Ahogy kilépünk a kapun, le is fényképez egy rendezõ mind a négyünket – Kerek repkényt, két testvérét és jómagamat. Elindulunk, rögtön megelõzünk egy egész nagy csoportot, akik a jelek szerint majd késõbb kanyarodnak le a zöld kereszt jelzésre – nem is látjuk õket többet. Elsétálunk a 61-es út mentén, majd letérünk a Csónakázó-tó felé. A fák kezdenek õsziesre váltani, de még többségében inkább zöldek a levelek, kiérve a tóhoz viszont barátságtalan, felhõs, valóban õszre jellemzõ égbolt fogad minket. Tavaly egyetlen kósza felhõ tükrözõdött a tó vizében. Pecsételünk, átkelünk a fõúton és irány Bagola, emelkedõ úton kaptatunk ki, szõlõhegyre fel. Diákcsoportot elõzünk, lelkesen fényképezkednek a Nagykanizsa vége táblával – jaj, de ismerõs helyzet. :D Bagolán kapunk még egy pecsétet, megyünk tovább, immár a P+ jelen. Az idõ nem válik szebbé, néhol szeles, mindig felhõs, elõny viszont, hogy nem esik, nincs sár és nem égünk szénné a napsütésben sem.
A táj nem változik túl sokat: szálas bükkerdõk, dombvonulatok, amelyek magasabbnak tûnnek, mint amekkorák valójában, széles, kijárt utakkal, amelyek között csak ritkán van egy-egy egynyomos ösvényen való átkötés. Egy ilyen dzsungelszerû szakasz elõtt elõzünk meg egy újabb, nagy létszámú diákcsoportot, három mobiltelefonból négyféle „zene” üvölt, ezért aztán igazán érdemes volt túrázni jönniük. Kilépünk, elhagyjuk a zajforrást, Repkény testvérei viszont egy idõre beragadnak mögéjük, aztán jönnek õk is. Kiérünk a Szigecskei-rétre, nagy kanyart tesz az út és a rét közepe felé megtaláljuk az újabb pontot, cukorkát adnak, aztán irány tovább. Felcaplatunk egy meredekebb parton, kimegyünk az erdõbõl, beszántott dombhát kellõs közepén magassági ponton készítünk csúcsfotót. (~200 m tszf., tyû!)
Liszó következik, itt nekünk nincs ellenõrzõpont, elválik viszont a hosszútáv Nemespátró felé. Mi a P+-on maradva felsétálunk a soron következõ szõlõhegyre, ahol újabb pecsétet gyûjtünk be. Elkanyargunk a telkek között, egy rettentõ vézna macska állít meg keserves nyivákolással. Kap valamelyik szendvicsbõl egy szelet felvágottat, felkapja és elinal vele a bokrok közé. Mi sétálunk tovább, szemétlerakóval búcsúzik tõlünk a hegyi telep, nem túl barátságos látvány. Megérkezünk a hosszútávval újra közös szakaszra, hosszú egyenes út, az erdõhöz még épp látótávolságban, a szántás közepén, szembeszélben.
A jelenlegi idõjárásban ez a szakasz nem is tart olyan sokáig, beérünk a fák közé, néhol fenyves foltok jelennek meg, aztán a miklósfai pont következik. Itt üdítõitalt kapunk és rövid pihenõt szavazunk meg magunknak. Olyan rövidet, hogy épp van idõm elmosni a kék szurdokos bögrémet és már indulunk is. Szinte rohanunk, amit azzal tudok csak magyarázni, hogy már aránylag közel van a cél. Áthúzunk Miklósfa házai között, a buszfordulónál elhagyjuk a falut, innen Kanizsa határáig hétvégi házak között talpalunk. Romlottvár, ellenõrzõpont. Vár sehol („állagmegóvása nem megoldott...”), óriás sajtos pogácsa kompenzálja a mûemlékhiányt. Rögtön rossz irányban, a zöld sávon próbálunk elindulni, a minket szorosan követõ sporttársak kiabálnak ránk, sajnos én már hiába eresztek el egy Hahó-t, az elõttünk levõ pár messze jutott már. Remélem, azért idõben kapcsoltak még.
Elõttünk van még egy nem túl jellegzetes útszakasz, amelyet egy hangulatos sétakert próbál színessé tenni (közvetlen a vasúti felüljáró elõtt), feledtetve a monoton menetelést. Besétálunk a célba, a bejáratnál kapunk célbélyegzõt és célidõt (ezért piros pont jár egy olyan túrán, ahol nagyobb csoportok érhetnek be egyszerre). A tanteremben pedig lelkes fogadtatás, igényes oklevél, kitûzõ, szatyorban mindenféle ajándék (toll, prospektus, mittudomén). Tombolán négyen a következõket nyerjük: láthatósági mellény, notesztömb, autós kulcstartó, autóablakra sötétítõ. Pólót nem, pedig szurkoltunk nagyon. (Kár, hogy ezer pénz volt az ára, olcsóbb lett volna, vettünk volna.) Még beszélgetünk egy kicsit a rendezõkkel, aztán irány Lenti. Letenyéig a 7-es úton, onnan az M70-esen, Szlovénián keresztül kell menni egy csomópont lezárása miatt – jobban járunk, mert jó minõségû úton suhanhatunk egész a határig.
Köszönöm a társaságot mindenkinek és a túrát a rendezõknek, kellemes útvonal, összeszedett szervezés jellemzi, jövõre újra kéne jönni. (Ezt csak óvatosan kívánom, amire tavaly azt írtam, hogy a következõre mindenképp megyek, idén szinte mindet kihagytam…)
-Kékdroid- |
