Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

laslowTúra éve: 20082008.10.27 08:57:12
Terepfutó 60km.

No megállj csak! No akkor én megálltam. Az elmúlt két hetem nyílászáró-csere és az azt követõ restaurálás jegyében telt. Összeroskadva a még mindig poros bútorok között felvetõdik a kérdés: mikor is voltam erdõben legutóbb? Ja, igen a Less Nándor túra. Majdnem két hete.

Immár negyedszer vettem részt a debreceni Hexasakkosok rendezvényének, de szerencsémre hexasakkoztatni még senki sem próbált. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ilyen szellemi kihívások ellen, sõt. Fiatalkoromban rendszeresen sakkoztam is, de miután egy futó-bábut kisebb mûtéttel kellett eltávolítani a jobb szemüregembõl némiképp lelohadt a lelkesedésem. Maradtam hát az olyan sportoknál, ahol nincs az ellenfelek keze ügyében hasonló tárgy. Lehet, hogy ezért kezdtem el futni is?
A Cserépfalui központban, részben a neten történt elõregisztrációnak köszönhetõen percek alatt sikerült túlesni a nevezésen. Ha pedig az ember összeráncolta a homlokát elõbukkant Sütõ Laci és azonnal helyre tette a dolgokat. Kézbe kaptuk az igazolólapot is, ami voltaképpen kis könyvecske tele érdekes információkkal és egy olyan térképpel, amivel valóban végig lehet navigálni a pályán. Talán épp a névadó emlékének tisztelegve? OK máshol is adtak már jó térképeket, de a magamfajta térkép-analfabétáknak az ilyesmi segít igazán.

Hát akkor futás!
Sütõ Laci és Nomád Atosz vezénylése mellett összegyûlt a jónép 7 kor az iskola kapujában, és pár perccel késõbb nekivágtunk a távnak. A hõfok a rajt elõtt kissé didergõs volt, késõbb zinzergõssé módosult, egészen az elsõ emelkedõkig, ahol már mondhatni lihegtetõvé is fokozódott. Az elsõ 1-2 km-en nem igazán akaródzott megindulni a társaságnak. Kisvártatva azon vettem észre magam, hogy elõl kocorászok Pisti barátommal a nyomomban. A többiek megfontoltabban haladtak, beosztva az erejüket. Így ment ez egészen az elsõ pontig. Ott miközben visszapillantottam, mintha tarka lavina zúdult volna le a szekérútról a kaptárkõ aljába. Mászás föl a csúcsra, kis kocogás a csúszós gerincen. Valaki méltatlankodik az irányválasztásom miatt. Hát igen barátom, ha engem követsz, érhetnek meglepetések. Megkerüljük a Mangó-tetõt és vissza a piros jelzésre. Érdemes volt a „kupak” útról kicsit bámészkodni, mert jobbra a mélyen fekvõ völgyek fölött szürkés párafelhõk lebegtek. Ezekbe aztán bele is futottunk, nedves rétek, némi csalánnal. Ez utóbbi elõre is vetített néhány vakarózással eltöltött estét. Egyik kedvenc helyen a Felsõ szoros. Igaz nem az a kimondott sprintelésre késztetõ rész, a sziklás keskeny ösvény, bedõlt fákkal igénybe veszi az ember ugróizmait. A Dobi rét elõtt hátrasandítok. Mögöttem tömött sor. Németh Csabi, Repka Pisti, Karlosz, Hajduska Balázs, Papp Gergely, próbálom nem feltartani a mezõnyt. A második pont után végig a szalagokat követve lehetett haladni. Akár ismerõs pálya, akár nem számomra kincset ér a jelzett út. Az egyik réten átvágva oldalt sandítok. Mellettem Papp Gergõ fut, talpig feketében. A srác három héttel korábban egy terep versenyen lenyomott, mint a bélyeget, hát most sincsenek illúzióim. Párosban érjük el a Hór-völgyet, és az Oszlai pontot is. Nem eszünk, nem iszunk, amivel megmosolyogtatjuk a pontnál ténykedõ lányokat. Irány az Ódor-hegy. Ahogy az alsó lankásabb részeken kocogunk, elõ-elõ tûnik következõ célpontunk. Hát oda bizony fel kell mászni. Nekirugaszkodva a mászós résznek elvétem az irányt, de utána a lehetõségekhez képest könnyedén megy az avaros emelkedõ tiprása. Megint sokat segítettek a jelölõ szalagok, mert azok a legcélszerûbb haladás mentén voltak felaggatva. Több turistát is megelõzünk, a csúcs elõtt az egyik valamit dünnyög, nem értem mit, de vigasztalom:
- A bablevesért meg kell küzdeni.
- Lesz bableves? – kérdi.
- Aha! – válaszolom. Az arca felderül, és mintha könnyebben harcolna tovább. Kis ejtõzés után az esõbeállótól már lendületbõl koccanunk fel az Ódor-várhoz. A pecsételés közben érdemes szétnézni. A párafelhõk alatt látszik az Oszlai tájház. Még csak 17 perc telt el, azóta, hogy ott jártunk? Tûzés vissza. Ahogy ereszkedünk lefelé, szembe jön az üldözõ trió. Németh Csaba, Karlosz, Hajduska Balázs. Szurkolunk egymásnak, õk fel mi le. Az Ódor hegy lejtõi próbára teszik a fékezõ izmokat. Mire leérek a Hór-völgybe Gergõ mintha le maradna. Csak nem? Hát nem, megint itt kocog mellettem. Az út lankás, alig emelkedik, de a csuszamlós köveken nehéz jól rugaszkodni, sebaj lesz ez még így se. A Pazsag-völgyi elágazónál Gergõ kicsit sokáig idõzik az itatásnál. Nem várom meg, én menet közben frissítek. Innen viszont sár a pálya. Az autók által letaposott keréknyomban érdemes haladni, de ez a negatív kötéltánc nem az erõsségem. Csámpázgatok, rugdosom a vádlimat. Hiába kérdezem, Gergõnek nem akaródzik elõre menni. De aztán jön a Pokol-völgy. Ez a kies hely, vajon mivel érdemelte ki ezt a nevet? Az út emelkedik, persze saras, de egész jól futható. Jókat toccsanunk a csordogáló vízerekbe, legalább lemossa a korábbi trutyit. Elérünk Répáshuta északi-sarkába, ahol követjük a turistajelzést. Ide mondjuk, egy-két szalag nem ártott volna. Az emelkedõket végig joggolva érünk ki a Lillafüredi mûútra, azon tovább és itt a következõ pont.
Már majdnem elvétettem az irányt a Bányahegyi ellenõrzõ pontnál, de Gergõ figyelmeztetett és egy hajtûkanyarral befordultunk az etetõ ponthoz. Az ellátás, mint mindig bõséges, de én most sem élek a kínálattal csak egy pohár vizet küldök le. Megkapom a pecsétemet, nézem Gergõt. A srácnak nem akaródzik moccannia. Marokszámra gyûri be a szõlõcukrot, a jelek szerint kicsit elkészült. – Majd utolérsz. – mondom (talán kicsit részvétlenül, de õszintén), és nekivágok a terepnek. Az utunk keresztezi a hegyi szerpentint, majd egy balossal a Három-kõ felé fordulunk. Ez a rész egyik kedvencem, de így õsszel, amikor avar borítja az ösvényt nem könnyû a nyomon maradva futni rajta. Az egyik megakadásnál hátra sandítok, jön-e már Gergõ, de a fekete szerelés helyett narancssárga virít, és közeledik. Németh Csabi a sarkamban. Hát ez van: minden követ másik követ a bajnok meg engem követ. A Három-kõnél még mögöttem jön, aztán én állok be az árnyékba. A Tar-kõ elõtt utolérünk egy csoportot, mint kiderül õk a pontõrök. Megkapjuk a pecsétünket, kicsit hamarabb, mint vártuk. Kocogás közben Csabi el-el húz a technikás helyeken, ahol meg csak menni kell, utolérem. Így haladunk az Imó-kõig. Eddigre már megcsappant a kulacsom tartalma, jól jön itatás. A pont után, mintha kicsit módosítottak volna a pályán, de a szalagozás egyértelmûvé tette az irányt. Az emelkedõ tetején technikai szünet, Csabi pedig meglép. Elkönyvelem, hogy nem is látom ma már, és a Bujdosó-kõig csak néha-néha látszik a távolból. Érdekes, hogy eddig a pontig pontosan egy óra alatt értem le a Három-kõrõl (4 óra telt el a rajt óta), vagyis sikerülhet a tervem, és 6 órán belül teljesíthetem a távot. De ez persze nem hajt különösebben fõleg a lejtõkön, ahol erõsen sajog a sarkam környéke. Régóta kínoz ez a kórság, de bízom benne, hogy az elõzõ napi jegelés hatása kitart a célig. Az Oldal-völgy aljában itatópont, ahol meglepetésemre utolérem Csabit, épp egy kólás flakon felbontásában segít be a lányoknak. Leküldök egy pohárral én is, majd kocogunk tovább felfelé. Rövid aszfalt szakasz után be az erdõben. Maradok a saját tempómnál, de Csabi sem repeszt már. Jobb, ha nem a hátával szemezek, próbálok a lábam elé figyelni az avarban, de így is elvétek egy lépést. A következmény: izomgörcs. Ráadásul olyan helyen (a lábszáram külsõ oldala), ahol eddig azt sem tudtam, van-e minek begörcsölnie. Mire újra felveszem az iramot, Csabi szépen eltûnik elõlem. Sebaj, a Völgyfõ-házig feljoggolok, utána kis lejtõ, majd erõs emelkedõ. Nem öltöztem túl vastagon, de itt már azt az egy felsõt is soknak találom. A dombra felérve erdõs szakasz, majd kies kilátás és végül az Ódor-vár vár. Itt már nagy tömegben vannak túrázók, átsuhanok köztük, és felfedezem Bugi öcsémet is a bringájával. Megkérem, hogy mire visszajövök kérjen nekem egy pohár vizet. A kulacsom a Völgyfõ-háznál teljesen kiürült, már nagyon ideje innom. Fel a csúcsra, ahol elakadok, mert a túrázók tömege épp velem szemben akad el a szorosban. Elõzékenyek, amikor látják, hogy versenyben vagyok, de ha nincs hely, akkor nincs hely. Azért csak felérek, és az oldalsó egérúton lecappanok. Alul Bugitól megkapom a vizemet, és az infót, hogy Csabi kb. 4 perccel korábban ment el. A következõ kilométerek lejtõn haladnak. Az utat túrázók borítják sûrû bolyokban. A figyelmeztetésemre sokan félre állva elengednek, de azért kell szépen szlalomozni is. A legviccesebb az, amikor „légy szíves” jelzésemre a két soros oszlopból mindkét oldal hátrafordul, hogy megnézzék ki az, mi az, és a hátizsákokkal pont összezárnak elõttem.
Valaki megkérdezi: Te 66-os vagy? Jé, ennyire látszik a kor, mit tagadjam, nem vagyok egy Gábor Zsazsa.
Az idõ továbbra is szép és a cserépfalu elõtti mûútra viszonylag gyorsan le lehet érni. A Nyomó hegy felé tarkállik a csapás a túrázóktól és a távolban Csabit is látom, ahogy elhúz mindenki mellett. A hegy elég trükkös, de a rendezõk táblái figyelmeztetnek a mászós-kúszós szakaszokra. A csúcson a srácok látva, hogy a hatvanas távon indulok, gratulálnak, mondván én vagyok az elsõ. Furcsállom a dolgot, de kötik az ebet a karóhoz. Nem dob fel a gondolat, mert akkor hová lett Csabi? Morfondírozgatok futás közben, de a sajgó sarkam eltereli a figyelmemet a kérdésrõl. Lejtõ, pincesor, a falusi pályán éppen meccshez készülõdnek, fõ utca, iskola, az udvaron Németh Csabi (ezek szerint mégis megvan, örülök neki).
A célban megkapom a pecsétemet, de leginkább a meleg leves izgat, amihez a feljogosító jegyet a sor elejére kuncsorogva megkapok. Pofátlannak érzem magam, hogy így beállok a sor elejére, de a túrázók kedvesen gratulálnak nekem. Beszélgetés, mosakodás után meg is kapom a magamét.
A túra, mint mindig, jól szervezett volt. Ismét szép helyeken kocoghattunk, az idõjárással szerencsések voltunk a szalagozás pedig hatalmas segítség, legalábbis számomra. Itt leszek jövõre is.