Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 2004
125,2 km gyaloglás, egyetlen nekirugaszkodással, maximum 33 óra alatt, nem tartozik a könnyû feladatok közé, sõt, igazából még kimondani is sok! Éppen ez az, ami felizgat, és minél többet gondolok rá, annál izgatottabbá válok. Tudom, egyszer kipróbálom magam ezen a távon, ez nem is kérdés, csak az a kérdés, hogy mikor.
Ott motoszkál a fejemben, gondolkodom róla, nem tudok szabadulni tõle. Beleélem magam, mintha már ott lennék, érzem a lelkemben az ismeretlen tájra nehezedõ éjszaka sötétjét, az eltévedés veszélyeit, a feltámadó félelmet, a fokozódó izgalmat, az eluralkodó bizonytalansági érzést, és ennek mindig az a vége, hogy egyszer csak, ott találom magam a rajtnál.
Emlékeimben kutatva, keresem azokat képeket, melyeket, valamikor húsz évvel ezelõtt láttam, amikor Nagykanizsa utcáin egy rövid sétát tettem. Így aztán, felcsigáz a gondolata, hogy találkozhatok ismét ezzel a várossal. Nem sok mindenre emlékszem már, de reménykedem benne, hogy ott, majd azonosítani tudok néhány részletet.
Nagykanizsáról indul a hosszú gyaloglás, és sikeres teljesítés esetén, itt is ér véget. Pillanatnyilag ez a leghosszabb táv Magyarországon, amit egyhuzamban kell teljesíteni.
Az emberi szervezet alkalmazkodóképességét magamon figyelhetem meg, ahogy végig gondolok egy távot, ahogy a térkép elé kuporodok és beszívom a papír illatát, ahogy széthajtogatom azt, a szervezet rögtön elkezdi az átállást a hihetetlen erõfeszítés érdekében, és mire eljön az indulás pillanata, már készen áll, és terhelhetõsége a maximumra tolódik ki. Persze szükség van ehhez az edzésekre is, ami felkészíti az izmokat, és szintén hozzájárul a mentális erõ kialakulásához.
Az indulás napján, nagy gonddal pakolom el, a már napok óta kiválasztott, vagy megvásárolt kellékeket, a szõlõcukrot, a csokoládét, az ételt, két pár zoknit, tartalék pólót, egy pulóvert – ha éjszaka baleset érne –, valamint a hálózsákot, amiben aludni fogok, és az ajtóhoz támasztom a síbotokat, nehogy itthon felejtsem.
Rámolás közben, próbálom elképzelni a zalai dombság turistaösvényeit, az éjszakai erdõ sötétbe veszõ útjait, igyekszem átgondolni milyen problémák adódhatnak a túra folyamán és ez alapján kiegészíteni a felszerelést.
Azután eljön a péntek délután, és felszállok a Nagykanizsa felé induló vonatra, és ezzel megkezdõdik a nagy kaland. Figyelem az ablak mellett elsuhanó tájakat, hallgatom a kerekek csikorgását, súrlódását, zakatolását, ahogy átszáguld az állomások váltólabirintusán, pontosan tudva, merre kell mennie.
A nyitott ablakon keresztül megcsap a strandok vizének illata, felállok és így bámulom a Balatonban fürdõzõ emberek homályba veszõ alakját, és élvezem a rám törõ emlékek hangulatát, miközben az ablakon beáramló levegõ, jólesõen borzolja a hajamat.
Gondolataimba mélyedve, lassan begördül a vonat Nagykanizsa állomására, leszállás közben kissé nyugtalan leszek, mivel nem látom a város nevét kiírva. Megkérdezem. Megnyugtatnak. Kiballagok a buszmegállóhoz, a busz indulásáig még 20 perc, nem várok, inkább gyalog megyek, döntöm el, legalább látok valamit a városból.
Mivel nem találom az utcát, amit a térkép alapján látnom kellene, megkérdezek egy hölgyet, merre induljak. Szerencsémre õ is arra tart, így elvisz autóval, közben megpróbál beszervezni valamilyen ügynöki láncba.
Hát… megérkeztem, bámulom egy pillanatig bizonytalanul a néhány lépcsõfokot, és az ajtóból kiszûrõdõ sárgás fényt, aztán lassan elindulok…
A gimnáziumban, az elõtérben várnak a rendezõk, megkeresik a nevemet az elõzetes jelentkezõk listáján, befizetem a szállás és a nevezési díjat, megkapom a térképet és a pecsételõ lapot, végül elmagyarázzák, merre vannak az alvásra kijelölt tantermek.
Barátságtalan félhomályban ballagok hátrafelé, a falak inkább rossz illatot árasztanak, mint jót, baloldalon egy kivilágított folyosóra fordulok, benézek az elsõ tanterembe, hárman már vannak, csatlakozom hozzájuk. Mindhárman elsõ indulók. Rendes srácok.
Lepakolok, eszek egy kicsit, fejtek egy kis rejtvényt, végül megágyazok a piszkos és kemény linóleumon, és megpróbálok aludni.
Sajnos, mások figyelmetlen viselkedése miatt, éjfélig alig alszom valamit, fülsértõ vihorászás, kiabálás, hangoskodás, mások semmibe vétele. Valaki egy iszonyatosan sípoló pumpával gumimatracot fujtat, lehetetlen aludni, végül valakinek – talán egy rendezõnek – mérges rendreutasítására elcsendesül a folyosó.
A beállt csendben, addig gyömöszölöm a fejem alatt a pulóveremet, míg egyszer csak arra eszmélek, hogy eljött az indulás reggele, ideje felkelni és készülõdni.
Lassan ébredeznek az emberek, a folyosóról álmos csoszogás, halk beszédfoszlányok hallatszanak.
Gondolataimba mélyedve készülõdök, a feszültség fokozódik, az idõ lassan is, és gyorsan is telik egyszerre.
6:00. Elkezdik lepecsételni a startot igazoló mezõt. Sétálok kicsit, próbálgatom, milyen járni a bakancsomban, nem szorít vagy tör-e valahol. Mindent rendben találok.
Indulunk. Nagy léptekkel kezdjük ledarálni az elõttünk lévõ 125,2 km-rt. A nagy menet elindult, gyalogolni fogunk egész nap, egész éjjel, és holnap addig, amíg vissza nem érünk ide, erre a helyre, a Dr. Mezõ Ferenc gimnáziumba.
Mindenki tisztában van vele, hogy nem lesz itt mindenki holnap, mert lesznek, akik feladni kényszerülnek, de mindnyájan reménykedünk, hogy sikerülni fog.
Feltankolva három liter vízzel, némi élelemmel, három tábla csokoládéval, egy liter paradicsomlével, szõlõcukorral és két Red Bool-lal, lépkedek a város utcáin az egyik szobatársammal.
Beszélgetünk, nem kell figyelni az utat, mivel egyszerre indult a mezõny, így nyugodtan mehetünk a többiek után. Egy jellegtelen, unalmas, hosszú és egyenes járdán haladunk vagy négy kilométert az autók folyamatos zúgását hallgatva.
Nagy megkönnyebbülés, amikor végre balra letérve, rövid aszfalt után, földúton folytathatjuk az utunkat.
Fejünk felett szürke felhõk gyülekeznek, hajunkba gyenge szellõ kapaszkodik, rázza meg a körülöttünk lévõ fák lombjait, távolabb fekete viharfelhõkbõl villámok cikáznak, és dörögve zeng az ég. Vihar elõtti csend üli meg a tájat, még a madarak is csak ritkán szólalnak meg.
Átzörgünk két vasgerendákból sûrûn rakott hídon, miközben az alattunk tovacsordogáló patak sötét vízét nézzük.
Elhaladva Zsigárdmajor házai és a Kanizsa Természetbarát SE Pihenõháza mellett, bakancsom mélyen süpped a szekérút finom homokjába. Jól jön a síbot, stabilabb fogást biztosít, ezen a nehéz talajon. A levegõben megjelenik a közeledõ zápor friss illata.
Beérve az erdõbe, lassan elered az esõ, csendesen, szerényen hullik alá néhány apró csepp, aztán egyre sûrûsödik és sûrûsödik.
Megállok, a két botot az erdõszéli talajba szúrom, lekanyarítom a hátamról a zsákomat, cipzár ki, esõkabát ki, cipzár be, hátizsák vissza a hátra, esõkabát fel. A fák lombjai magasan a fejünk felett, boltozatot alkotva záródnak össze.
Gyorsan indulok a többiek után, csak egy jó kilométer után veszem észre, hogy ott hagytam a botomat, társamat továbbküldve, visszaballagok értük.
Szaporázom lépteim, hogy ledolgozzam a hátrányom és utolérjem partnerem. Bíztatóan közeledek felé, miközben az esõcseppek szorgosan kopogtatnak esõkabátomon. Hossszúvölgynél kiérek egy mûútra, balra fordulva kapkodom lábaimat, a lezuhanó nehéz cseppek az aszfalt felszínébe csapódva szóródnak szerteszét.
Társam már csak néhány méterre van tõlem, amikor észreveszi, hogy jövök, gyorsabb léptekre vált. Értek a szóból és visszaveszek a tempómból.
Homokkomáromnál elõbb lefelé, majd hosszan felfelé kapaszkodok a kanyargó aszfaltcsíkon, míg végül egy templom mellett ismét az erdõbe érünk.
A következõ keresztezõdésnél többen egyenesen mennek, de én az ott levõ fán látok egy jobbra mutató nyilat, mivel ez nekem teljesen ismeretlen terep, odaszólok az elõttem haladókhoz: itt egy nyíl jobbra, nem erre kell menni? De õk csak legyintenek, hogy erre is van jel. Lehet – mondom és elfordulok a nyíl irányába. A volt társam is rossz irányba távozott, nem láttam többet.
Lejtõhöz érkezek, a továbbra is zuhogó esõ teljesen fellazította annak talaját, veszélyesen csúszóssá változtatva azt. Apró léptekkel futva érem el völgy alját, így kisebb az esély az elesésre, mivel a láb, futás közben, rövidebb ideig tartózkodik a talajon, mint amikor teljes súlyommal ránehezedek minden egyes lépésnél.
A murvás út megkönnyebbülést hoz, a lucskos sár után. A pocsolyák felszíne vidáman fodrozza a rázuhanó esõcseppeket, a lelkemben azonban egyre hitványabb gondolatok telepednek meg. Mögöttem egy személyautó közeledig, zajosan, ide-oda imbolyogva, fröcskölve, tovagördülve figyelem, ahogy füst és gõzfelhõket eregetve távolodik.
A jobbról beágazó szekérút, aztán végkép lelomboz, meglátva a Juliánus túrára emlékeztetõ állapotokat. Vastag agyagos sárréteg borítja az út teljes szélességét. A talaj, vizet izzad magából minden felé.
Botjaimba kapaszkodva kínlódom feljebb és feljebb magam, míg végül feljutok a meredek emelkedõ tetejére. Kifújom magam egy kicsit, szétnézek, a csöpögõ növényzet hálásan issza az égi zuhany minden cseppjét.
Lassan, pocsolyákat kerülgetve kocogok az erdõ széle felé. Obornak országútjára lépve jólesik a kemény, sármentes felületen gyalogolni. Csodálatosan burjánzó, zöldellõ völgyben haladunk, a levegõ telítve van ezerféle illattal, amivel jólesõen szívom teli tüdõm összes zugát.
Lekanyarodva az útról, néhány fûvel benõtt, láthatatlan, hatalmas pocsolyát kerülünk ki az utolsó pillanatban. Az irtáson felfelé haladó, aljnövényzettel sûrûn benõtt, vízmosásos agyagút, rendesen megviseli az összeverõdött kisebb társaságot. Felérve a vadleshez, megtaláljuk az elsõ bóját, ahol nekünk kell a lelógó filctollakkal, a pecsételõ sávba beírni a bója számát. 09:05 van, 17,4 km-nél járunk és ez az a pont, ahonnan visszafelé az idáig tartó utat, majd ismét meg kell tenni.
Az esõ szakadatlanul esik és esik, reménykedve figyeljük az eget, hátha rések nyílnak a felhõk között, de nem, csak a vizes ágak, vizes fû és aljnövényzet, a sáros utak mindenütt, és a ránk hulló cseppek sûrû koppanása.
Két kilométer sáros felfelé kapaszkodás után ismét egy bolya, felírjuk a számát, baktatunk tovább, hatalmas irtáson haladunk, eltévedünk, a távolból kiabálnak, feléjük fordulunk és egy arra haladó szekérúton, visszatérünk a helyes útra. Megköszönöm a segítséget.
Baj nélkül érjük el az Oltárc vadászház, ellenõrzõ és frissítõ pontot, alma, víz és egy igen komor, haragos pontõr, nem leszünk vidámabbak tõle, sokan szóváltásba keverednek vele. Nem ehhez szoktunk a túrák során, és valahol, egy ilyen megerõltetõ távon, mást várna az ember.
Komoran indulunk tovább nedves ruháinkban. Hahótig még két bolyát érintünk. Szép tájakon haladunk, de a jelzések ritkasága felesleges feszültséget kelt, mintha a rendezõknek az lenne a célja, hogy eltévedjünk.
Tovább haladva, elérjük a szõlõhegy oldalát, ahol egy akkora zivatar kap el minket, hogy sokan megszakítják az útjukat. A szakadó esõben alig lehet látni, a víz hömpölyög velünk szembe, aztán meg utánunk lefelé, magával sodorva az apróbb kavicsokat, köveket. A cipõink szépen isszák a vizet, a lábszárunk mellett befolyva annak belsejébe, eláztatva a zokninkat. Lábunkon lassan felázik a bõr, nincs értelme zoknit cserélni, mivel, pillanatok alatt, az is vizes lenne.
Egy borospince teraszáról vadászruhás emberek emelik poharukat felénk, köszönünk és megyünk tovább.
Hahóton végigvágtázunk a fõutcán, be egyenesen a kocsmába, itt van a következõ ellenõrzõ és frissítõpont, és egyben a negyvenes táv vége is.
Szívélyesen fogadnak minket, van pecsét, vajas kenyér, paprika, paradicsom, uborka. Víz csak a vécé mellett, a kézmosóból kis üveggel, mivel a nagy nem fér alá.
Sok energiámat kiszívta a sáros, csúszós út. Megiszok egy narancslét fél rummal. Meg egy narancslét tisztán.
Ezen a ponton sokan feladják, mi haladunk tovább. Kiérve a faluból kék foltok jelennek meg az égen. Mindnyájan felfelé bámulunk, szuggeráljuk a felhõzetet. Remény csillan. Nem sokkal késõbb kibújik a nap, elõször csak rövid ideig, azután egyre hosszabban marad, végül eltûnnek a fellegek. Délután két óra múlt, az ég tiszta.
Iszonyatos szenvedéssel mászunk egy mélyút irdatlan sártengerében felfelé, lassan leszakadok, nem bírom az iramot, de mielõtt ez megtörténik, elmondják, mire figyeljek, hogy ne tévedjek el.
Nem állok meg, de a lábaimat alig bírom már elõre tenni, fohászkodom, hogy érjünk már fel, de hiába. Mindig, amikor azt hiszem, már fenn vagyok, újabb emelkedõ és sár, és sár, és sár. Az idegeim kis híján felmondják a szolgálatot, sírni volna kedvem, az is elszomorít, hogy nem bírom tartani a többiekkel az iramot.
Végre felérek, alaposan megrogytam. A földön egy sárba karcolt jelet hagytak a többiek. Hálás vagyok nekik. Az út, átbukva a gerincen, egy kisebb mezõn lefelé halad, futok, érezem egy helyen lejött a bõr a lábamon. Megállok, leveszem a bakancsomat, a zoknim csurom víz, elõveszem a szárazat, de annak is az egyik fele vizes lett. Beragasztom a sebemet, felveszem a bakancsomat és megyek tovább.
A söjtöri szõlõhegyen feljegyzem a bójára írtakat.
Söjtörön a Deák háznál pecsételek, miután a pontõr elõkerítette a pecsétet, közölvén, hogy éppen vendégek vannak a házban, így náluk van. Nem tetszik a dolog, de mit tehetek.
Mostanra már, a sár mellett, a meleg is probléma, hét ágra süt a nap és izzanak a pocsolyák, hatalmas párafelhõket lehelve felénk, hogy megnehezítse a lélegzésünket.
Nem sokkal elõttem, meglátok egy csoportot, igyekszem tartani velük a ritmust, hogy lássam, merre mennek. A frissen lemosott fák zöldje, a széles szekérút, a beszûrõdõ napsütés és tiszta ég kékje bizakodással tölti el a lelkemet. Vidáman ballagok tovább, kerülgetem a pocsolyákat és élvezem a tiszta, friss levegõt.
Jobbról a megszûnõ fasor mögött egy meredek, nem rég learatott gabonaföld terpeszkedik egy magas domb teteéig, ezen kapaszkodnak a többiek, lassan mozgó fekete pontokként.
Szaporázom a lépteimet a földbõl kiálló ezernyi tüske között, hogy felérve a nyeregbe ne veszítsem õket szem elõl, de mire felérek, már a völgyben járnak, a sárban hagyott lábnyomaikat figyelve haladok a valószínûsített irányba.
Jó, két kilométeren keresztül, csak egy fehér fanyilat találtam, egy gallyakkal eltakart fa törzsén, ennyi, ez alapján kellett volna ráakadnom a továbbvezetõ útra, ha nem látom a távolban elõttem haladókat és azok sárban hagyott lábnyomait.
A gabonaföldek szélén haladok, mert itt a frissen levágott gabona szárain nem süppedek el a sártengerben. A kedves rendezõk még oda sem tettek jeleket, ahová lehetett volna, a szekérutak keresztezõdéseiben ugyanis mindenhol van egy-egy fa, melyeknek törzsére jól láthatóan lehetett volna nyilakat, színjelzéseket festeni, de nem tették.
A túra kezdete óta olyan érzésem van, hogy a rendezõk minél kevesebb résztvevõt szeretnének látni rendezvényükön.
Elhaladok néhány gazdasági épület mellett, egy kutya szalad elém, méregetem egy darabig, õ is ezt teszi velem, végül visszaballag az épületek felé. Hatalmas pocsolyákat kerülgetve közeledek egy falu széléhez. Az elsõ oszlopon megpillantom a zöldsáv jelzést, megkönnyebbülten haladok tovább.
Az emberek kíváncsian méregetnek kertjeik kapujából, barátságosan viszonozzák köszöntésemet, az elsõ sarkon egy kisfiú és a nagymamája csodálkozik rám. Szembe egy szláv rendszámú szakadt Mercédesz közeledik és szórja rám az út porát, nem sokkal késõbb újból elgurul mellettem, most hátulról, majd ismét elölrõl, elveszítem biztonságérzetemet, a benne ülõk kinézete és a háromszori elhaladása folytán, így aztán igyekszem minél hamarabb elhagyni Pusztaederics területét.
Az erdõbe beérve szinte átjárhatatlan pocsolya és sártenger fogad, ismét csak a lábnyomok alapján lehet tájékozódni. Rátalálva a következõ bójára, felírom a számát és haladok tovább a kéksáv jelzésen. Zöld jelet csak egy helyen találok, itt együtt kellene mennie a kékkel.
A zöld jel leágazását hiába keresem, nem találom, végül szembejövõ turistákkal találkozom és megkérdezem, hól ágazik le. Közlik nem tudják, õk is a kéken jöttek, nem találták a másikat.
Leérve Rádiházára, frissítõ és étkezési pontot találok. Pecsételés után, feltöltöm vízkészletemet, ismét vécé elõterében, mocskos kézmosóból, büdösben, kis üveggel meregetve a nagyüvegbe. Megkajálok, a büfében iszom egy narancslevet.
Éppen indulni készülök, amikor olyanok érkeznek, akik már régen, még Hahót után, a sáros mélyúti emelkedõn hagytak ott, mivel nem bírtam a tempót. Rendesen meglepõdök, ezért megkérdezem, hogy talán nem jó felé jöttem és lerövidítettem az utat, hogy megelõztem õket? De õk megnyugtatnak, hogy betértek egy kocsmába Söjtörön, hogy bekötözzék a sebeket a lábaikon, ezért elõztem meg õket. Megnyugodva indulok tovább, ami azt jelentette, hogy visszafelé kell mennem egy ideig. Zihálva, fájó talpamat óvatosan rakosgatva indulok felfelé a durva aszfalt úton. Elhaladva az elõzõ bója mellett, már új úton csúszkálok tovább az erdõ mélye felé.
Lefelé futni kezdek, hogy megakadályozzam a felesleges sártornákat. Az elõttem haladó srác ordítva beszéli meg barátjával vállalkozói problémáját telefonján. Annyira idegesít, hogy inkább megállok, hogy kitisztítsam a bakancsomból a belehullott földet, leveleket, fadarabkákat.
Az erdõ szélén találok egy újabb bóját, gondosan feljegyzem a számát, az elõttem haladó vállalkozó ezt nem teszi meg, de olyan messzi van már tõlem, hogy nem tudok neki szólni.
Egy gyönyörû mezõn vezet tovább a túra, két erdõ között, szélesen hömpölygõ, zöld fûfolyamon, hosszan hullámozva, ez a látvány egy pillanatra elfelejteti velem minden problémámat.
A nap lassan lefelé hanyatlik, és a zöld erdõ és mezõ sárgás árnyalatot kap. Lassan magam mögött hagyom ezt a csodás völgyet, beérek Szentpéterfölde településre, a házak monoton ritmusban húznak el mellettem, míg én gondolataimba merülve áthaladok rajta.
Hosszú aszfaltcsíkon, autók által eltaposott rovarokat, békákat, gyíkokat bámulva jutok el egy tóhoz, ahol balra majd mögötte jobbra kanyarodva, ismét balra vitt az utam egy gõzölgõ termáltó mellett.
Az erdõ szélén lerogyok egy tuskóra, ezt kihasználva, azonnal támadásba lendül a szúnyogok éhes hada, a szürkület kezd mindent bekebelezni, egybeönteni, eltüntetni. Leveszem a bakancsomat, lehúzom vizes zoknimat. Szárítom egy kicsit átázott lábamat, amely hófehér és ráncos. Néhány kisebb hólyag van rajta, ezeket leragasztom, visszahúzom a vizes zoknimat, a bakancsomat, és szedelõzködöm, amikor utolér egy túratársam, még elõveszem a fejlámpámat, azután együtt indulunk tovább.
Nem sokkal ezután eltévedünk, a sötétség teljesen belepi az erdõt, ébredeznek az éji madarak, egy kuvik hangját hallom egész közelrõl.
Visszafordulunk és ráakadunk a helyes irányra. Az újabb bója számát is felírjuk, és az idõt: 21:00.
Rövid 1,6 km-es út után találtuk meg a következõ bóját, elhagyva azt, a térképet böngésszük.
Az út egyértelmûen halad tovább a térkép alapján, de nem úgy a valóságban, az erdõben kanyarog ösvénytelenül, elemlámpa fényénél, követhetetlenül. Visszamászunk a murvás útra, de a jelzett ösvény, ismét letér a fák közé, társam nem veszi észre a növényzet alatt meghúzódó árkot, és térdig süllyed a benne csordogáló vízbe.
Kimászik, leveszi sportcipõjét, kiönti belõle a vizet, kicsavarja a zokniját, azután megyünk tovább. Nem találjuk az irányt, az út, amit én javasoltam rossznak látszik. Végül, másik úton rátalálunk a jelzésre, és bebizonyosodik, hogy igazam volt, vissza kell menünk, nehogy elhagyjunk egy bóját.
Amikor egy kettéfûrészelt fa látványa biztossá teszi, hogy itt már jártunk, próbálom meggyõzni társamat, hogy ne menjünk tovább visszafelé, de nem lehet meggyõzni. Én megállok és várok, úgyis erre kell visszajönnie, az út ugyanis erre visz. A távolban turisták tûnnek fel, ideiglenes túratársam üvöltözve vonul eléjük, mindenki azt gondolja eltévedtünk, hamarosan együtt érnek hozzám és velük folytatjuk utunkat, azon az úton, amit már megtaláltunk az elõbb. Hamarosan rálelünk a bójára.
Leérünk egy vasúti átjáróba, jobbra fordulunk, azután rögtön balra. Nem sokára országúton haladunk tovább a sötétséget szorgalmasan faló lámpáink fényénél.
Beérünk Lasztonya faluba, áthaladtunk az alvó házak komor sorfala között, az utcai lámpák félhomálya kísérteties fénybe burkolja a kihalt utcákat. Néhányan hangosan beszélgetve zavarják meg a falu nyugalmát, kutyák reagálnak erre heves ugatásukkal, felháborodva azon, hogy nem hagyjuk õket és gazdáikat pihenni. Rájuk szólok, hiába.
Elhagyva a falu utolsó, bágyadtan fényét szóró oszlopát is, egy mélyútban folytatjuk utunkat. Kis idõ múlva a bodzával szegéjezett szekérút meredek falát megmászva, egy csalános bozót közepén találjuk magunkat, egy hatalmas tölgy oldalára felfestett jelhalmaz mellett, ösvény azonban nem vezet tovább. Lámpáink fénye pásztázza a bozótost és a csalánerdõt, tanácstalanság hûti a levegõt. Végül ketten elindulnak visszafelé, és a mélyút oldalában megtalálják a helyes ösvényt.
Minden egyes apró kis eltévedés, plusz energiát vesz ki belõlünk, és fõleg a lelkünk erejét csapolja, szívja le. Ám ez utóbbi azért volt nagyon keserves, mert jó felé mentünk, csakhogy arra senki sem jár, ezért benõtte a sûrû gaz, mivel a mélyúton ezt a szakaszt ki lehet kerülni, és mindenki ki is kerüli.
Tovább haladunk a falu fölé emelkedõ domb oldalában, a még mindig nyálkás csúszós úton, össze-vissza csúszkálva, lámpáink fényénél botorkálva. Erõmön felül teljesítek, rohanok a többiekkel, nincs mese, itt, ha leszakadok azoktól, akik ismerik az utat, akkor nagy bajban leszek.
2,1 km gyaloglás után megérkezünk a Torhai-forráshoz, pecsételünk (felírjuk az újabb bója számát) és lepihenünk egy kicsit, én elemet cserélek a fejlámpámban és megiszok egy energia italt, falok egy kis csokit. A többiek is mind pótolnak valamit abból, amit már egy ideje szerettek volna elintézni, csak nem akartak lemaradni a többiektõl. Sebtében elõkerül egy szendvics, van, aki elemet cserél, csokit fal, könnyít magán. Mindenki csendes, kimerült.
- Indulunk? – kérdezi valaki.
Szedelõzködünk. Nem mond senki semmit, csak felállunk és megyünk tovább. Rövid séta után újabb bója számát írjuk fel, ide pontosan éjfélkor érkezünk meg. Innen meredek lejtõn ereszkedünk lefelé. Csendben, keveset beszélgetve ballagunk egymás után. Lispeszentadorjánt alig érintve, néhány lámpa fényét áttörve rohanunk bele az országút sötétjébe, jármû, sem a csendet, sem a láthatatlanságot nem töri meg. Letelepszünk az út melletti kõkorlátra, és a térképet tanulmányozzuk, illetve én a csillagok ragyogó fényét, alakzatait csodálom, a Sas csillagkép és a Sirius uralja az égboltot, a Nagy Göncölnek csak a rúdja emelkedik a látóhatár fölé.
A többiek megtalálják az utat, így azután vonulunk tovább a sötét éjszakán át. Egy földúton kanyarodunk le balra, amikor valaki kiabál, hogy nem jó felé megyünk, mert arra nagy a sár, többen visszafordulnak, de közülünk azok, akik ismerik az utat, felszólítják õket, hogy ne higgyenek annak a részeg embernek. Valóban részeg, és valóban össze-vissza beszél, így hát folytatjuk az utunkat.
A szokásos, vizes fû, sáros agyag, csúszkálás, a hónom alja egyre jobban fáj, kidörzsölõdött, próbálom eltartani a karjaimat a testemtõl, vagy mozdulatlanul mellézárni, egyik sem segít. Szenvedek. Valakinek a combjai jártak ugyan így, azt javasolja: tegyek oda papír zsebkendõt, ez egy kicsit enyhíti a problémát, viszont egyfolytában kicsúszik onnan, egyfolytában igazgatom.
Beérkezünk Bázakerettyére. A kocsma kertkapuján lógó bolya jelzi, hogy itt van a következõ pecsételõ hely. Belépünk, néhányan fáradtan ücsörögnek a padoknál. Az ügyeletes rányom lapjainkra egy-egy pecsétet, miközben lerogyunk a többiek mellé. Elõveszem a leukoplasztot, papír zsebkendõt és megpróbálom az egyik résztvevõ segítségével leragasztani mindkét hónaljamon a sebeket. Megiszok két narancslét, és én is pihenek egy kicsit.
Aszfalton megyünk tovább, enyhén emelkedõ terepen. Sokan jönnek szembe, õk a könnyebb utat választották, kikerülve a sáros terepet, inkább a száraz és kemény országúton gyalogolnak. Nem tartjuk tisztességesnek, mivel nem ez volt a kijelölt útvonal. Teszünk néhány megjegyzést, de lepereg róluk, érzéketlenül botorkálnak tovább. Lámpáinkat lekapcsoljuk, itt sötétben is lehet gyalogolni. Az elemekre meg ráfér a pihenés.
Szemben az út élesen kanyarodik, a kanyarban áll egy fa, hátulról élesen megvilágítva, eleje árnyékban, a fényforrás nem látszik. Oldalról egy kuvik sikít fel hangosan, lépteink zaja puhán karcolja az aszfaltút elszabadult apró köveit.
- A fa egy emberi alakot formáz, látjátok – mondom bele a sötétbe – a hold világítja meg hátulról. Közeledve egyre nõ, terebélyesedik, van feje, keze, lába, van törzs. A kanyar feltárva titkát, elárulja, hogy hold nincs, csak reflektorok, mindegy így is jó. A fénylõ faóriás még ránk tekint, de mi már csak elõre bámulunk, a láthatatlan sötétbeburkolódzó messzeséget kémleljük.
Az egyik keresztezõdésbe, tanakodunk, merre kell menni, közben utolér egy Laci nevezetû srác, aki eddig is velünk jött, csak most lemaradt egy kicsit, õ tudja, merre kell menni. Teli torokkal faljuk a sötétséget, pupilláink kitágulnak. Néhányszáz méterrel távolabb fénycsíkok szabdalják a sötétség áthatolhatatlannak vélt falait.
- Az már az arborétum lesz – mondja valaki. Odaérünk, balra fordulunk, ha jól emlékszem, talán tujafák között lelépcsõzünk néhány fokot, jobbra érdekes fák, cserjék tûnnek fel. Valaki megjegyzi – ezek itt az arborétum szökevényei! – tetszik a beszólás, és elképzelem, ahogy a magok egyre közelebb hullanak a kerítéshez, és egyszer csak, már kívülre is elérnek, és kívül növekednek, fejlõdnek, halkan, lopva, meghódítva ezt a számukra ismeretlen környezetet.
Beérve az erdõbe ismét úttalan-utakon kell közlekedni, az ösvény nehezen lelhetõ az elemlámpák fényénél. Le, fel, oldalt, ismét le, és ismét fel, és akkor aztán fel, de meddig…, ameddig a szem nem lát, a lámpa nem világít. Kissé megroggyan a lelkem, és hangosan kiált bennem egy hang, nem akarom!
Nekiveselkedünk, megyünk fel és fel, lábainkat egymás után rakjuk, ritmusosan, ütemre. Nem állhatok meg, nem, nem lehet, mindig csak a következõ lépésre koncentrálok, fájnak az izmaim, a lelkem megfeszül, már nincs sok, bíztatom magam, már nincs sok. Felnézek, nem látom a tetejét, ha hagynám, a könnyek kicsordulnának, de nem hagyom, tovább, tovább, nincs megállás. Lábaim görcsközeli állapotban, még néhány lépés, feszülnek az izmok, inak, aztán fenn vagyok, most kell pihenni, de nem, megyünk tovább, lassan helyre áll a szív dobbanása, az izmok kiengednek, már nem fáj, a lélegzetem lelassul, helyreáll. Mehetünk tovább, pecsételünk, azaz felírjuk a huszadik kockába, hogy CÉL, és újból sötétség borul a Budafa nyiladékra.
Leereszkedünk egy patak idõszakos medrébe, hogy újabb izomfeszítõ munkával jussunk fel a túloldali domb tetejére, aztán megint le, felszakadó sajgó talpal, újjakkal. Hosszú, végtelennek tûnõ menetelés végén jutunk ki egy keskeny mezõre, a túl oldalán a betonút, egy álom rálépni, de ez sem az, amire várunk, a talpunk sajog a betonon megtett minden egyes lépésnél, de legalább nem csúszkálunk, bukdácsolunk a sötét, sáros utakon.
A lépteink, és a lámpák fénye felébreszt néhány madarat, és azt gondolva hajnalodik csiripelni, kezdenek, aztán csalódottan vagy éppen megnyugodva, hogy alhatnak még egy kicsit, elhallgatnak.
Messzirõl apró tüzek fénye vibrál felénk, halk zene, és beszélgetések foszlánya lebeg a csend halvány szárnyán. A csillagok fényei, a bokrok között lágyan ringatóznak egy lassan kibontakozó tó felszínén, varázslatos hangulatot adva az éjszaka csendjének.
A tó távoli részérõl halk csobbanás hallatszik, egy hal kíváncsian nézett a csillagokra – gondolom. Egy orsó halk surranása, és ólmok nehéz csobbanása hallatszik egy másik irányból. Horgászok, állapítom meg.
Közelebb érve látjuk a villantók fényét, a botok csillanását, a víz fölé görnyedõ emberek árnyait. Sokan horgásznak a tónál.
Elhagyjuk a tavat, lámpák fénye süvít sötéthez szokott szemünk mélyére, hunyorgok, hozzászokok. Kocsma, teraszán üres asztal, székek, a bejáratnál bója lóg, pecsételés. Egy hölgy összeszedi lapjainkat. Lehuppanunk, lábunk sajog, zsibbad.
- Teát kér valaki? – kérdi a pecsétõr. Mindenki jelzi, hogy igen.
Megiszom.
- Kérhetek még? – nyújtom poharam.
- Majd ha marad! – csattan a hang keményen az éj sötétjébe.
- Rendben! Nem kérek! – sértõdök meg. Végül kapok még egy fél pohárral. Más is kap!
Cipõmet leveszem, hónaljam sajog, nem bírok lehajolni. Zoknimat lehúzom, lábamat vizsgálom. Úgy döntök, hogy némi ragasztgatás nem árthat. Elõveszem a készletemet, és az egész lábfejemet körültekerem, mindkét lábamon. A szalagom elfogy, a dobozát ott hagyom.
Az indulás nehézkes, sántikálunk, az egész testünk rángatózik, ahogy tovább dobáljuk lábainkat minden lépésnél, nem esik jól a járás, aztán lassan belejövünk. Keresztül haladunk Kistolmácson, elhaladunk a templomuk mellett, balra kanyarodunk és erõsen emelkedõ, barázdált betonúton haladunk tovább. Sajog a talpam, a síbotok segítségével próbálok enyhíteni rajta, de a hónaljam is sajog, minden egyes lépés egy újabb kínszenvedés.
Végre letérünk balra és nem sokkal késõbb vége a betonnak, latyakos, síkos, egyenetlen úton haladunk tovább. Ahogy lecsúszik a lábam egy-egy buckáról, a talpamon a bõr elmozdul, külön életet él, iszonyatos kínt okozva.
Megyünk tovább, sötét ösvényen futunk lefelé. Borsfa aszfaltútján sántikálunk a buszmegálló felé, megállapodunk, hogy ott leülünk egy kicsit.
A buszmegállóban jármûre váró utasok. Az ég alja lassan világosodik. A busz jön, a megálló kiürül, leülök a padra. Pár lépésre csap, nem mûködik. Kis mûanyag üvegben kálium pezsgõtablettát oldok. A többiek indulnának, mondom, várjanak, várnak. Megiszom, felállunk, lassan imbolyogva, óvatos léptekkel fogyasztunk el néhány métert.
Jobbra hagyjuk el Borsfa ébredezõ házait, nem messze egy kakas hangja szól, mély dörmögõ kutya hang felel rá, egy ágon madár hangja ébred.
Leveszem a hátizsákom és bepakolom az elemlámpáimat. Visszaveszem a zsákom és igyekszem a többiek után. Világos van, szántóföldek mellett haladunk felfelé és dagasztjuk ismét a sarat. Felérve, az erdõ olyan sötét, hogy majdnem megbánom, hogy elraktam a lámpáimat.
Leérve Valkonya határába rátalálok az elsõ mûködõ nyomós kútra. Megtöltöm az üvegeimet vízzel, a többiek addigra eltûnnek, nézem, hogy merre mehettek, mire a velem vizet töltõ társam mutatja, hogy ott van az orrom elõtt a Rockenbauer Pál turistaház és a következõ ellenõrzõ pont.
Bemegyünk, pecsételés, kaja, pihenés. Vajas kenyér, paprika, paradicsom. Bevágok néhány karéj kenyeret, aztán közlöm, hogy én tovább megyek, mivel mások jelezik, hogy maradnak és alszanak egy kicsit.
Elindulunk ketten, késõbb még ketten csatlakoznak, de õk hárman végül elmennek, én nem bírom velük a tempót. Nézem a villámgyorsan távolodó hátukat.
Nappal van, már nem kell csapatba verõdve menni, nappal van, most már mindenki boldogul egyedül is.
Mászok felfelé, egyre magasabbra és magasabbra, markolom a síbotokat, nagy segítséget jelentenek, kapaszkodok keservesen, sárosan, izzadtan, homlokomról letörlöm a bõrömbõl kipréselt cseppeket. Bûzlök az egy napja tartó folyamatos izzadástól. Büdös és fáradt vagyok, felérek, lefelé baktatok sántítva, féloldalasan lépve, hogy kíméljem a talpam, végül sehogyan sem jó alapon futni kezdek, lassan bicegve. Keservesen mar a fájdalom a talpaimba, mintha ezernyi kavics nyomná, törné, ezt az érzést a gyûrött bõr idézi elõ.
Duzzasztógát beton túlfolyóján bukdácsolok át, három társam közül az egyik bevár, együtt baktatunk tovább, aszfaltcsík kanyarog a talpunk alatt, enyhén, de igen kitartóan emelkedik. Jobbra fordulunk egy szekérúton, ágak súrolják vállamat. Lábszáram fûlevél alatt magbújt vízcseppektõl nedves.
Haladunk tovább. Figyelem a talajt, buckákat, keréknyomokat kerülök óvatosan. Megcsúszok, fájdalom nyilall, nem szisszenek, elviselem, ez is hozzátartozik a kalandhoz.
Csalánok csapkodnak, csípnek, szúnyogot hessentek, szúnyogot hessentek, szúnyogot hessentek, csalánok csípnek, ordítani tudnék, fáradó, kimerülõ idegek, fájdalom.
Lassan emelkedõ talaj, felemelem fáradt fejemet a magaslat felé, szögét, tetejét vizsgálom. Érzem emelkedõ pulzusom, feszülõ izmaimból erek dagadnak elõ, tüdõm még több levegõt igyekszik magába préselni.
Társam gondol egyet, nem szól semmit, csak elkezd futni a sáros, csúszós emelkedõn felfelé. Kedvem támad megállni, hitetlenkedve nézem a távolodó embert. Folytatom, izmaimban a több mint száz kilométeres távval. Még huszonöt, már csak huszonöt. Felérek, egy kicsit vízszintesen haladok, madarak énekelnek a fák ágain, hangyák szaladgálnak, megkegyelmezek nekik, gondolván itt nem kell eltaposnom még a férgeket sem, itt nincs értelme, itt az életnek van értelme, ez az élet birodalma, tisztelettel kell viselkedni vele.
Lenézek, társaim vagy egy kilométerrel alattam a völgyben futnak, lassú imbolygó léptekkel. Én is elkezdek futni, mindkét kezemben egy-egy bot, néhány – engem már régen elhagyó – turista mellett futok el, nem azért, hogy megmutassam, hanem azért mert nem tudok másképp menni lefelé, csak futva.
Hosszú keserves futás után érek a völgy zölden burjánzó, üde kelyhébe. Meggyõzõdésem, hogy már nincs bõr a talpaimon, megnézni, nem merem. Lépésre váltok, teliszívom a tüdõmet friss levegõvel, átugrok egy patakot, a talajra érkezésnél, meggyûrõdõ talpam kiált segítségért, megértem, de megyek tovább. Elõttem szinte függõleges emelkedõ magasodik, többen kapaszkodnak rajta nehézkesen felfelé, lassan zihálva haladok, lépésrõl-lépésre, nem hiszek benne, hogy fel tudok menni megállás nélkül, végül felérek, széles szekérút a jutalmam.
Késõbb jobbra fordulok, és bevetem magam a burjánzó zöldbe, szúnyogfalka veti rám magát szemérmetlenül, felvetõdik bennem a piaci légy, na, azért a szúnyog sem semmi, mellé egy kis vizes csalán, meg néhány száraz, és néhány tüskés ágtól elszenvedett szaggatás. Apró le-fel, le-fel, aztán ismét hosszan fel, hegyes síbotom szurkálja a saras talaj feszínét, a tetõn hatalmas sártenger, és pocsolya lánc, aztán hosszan lefelé, kicsit fel, kicsit le, sokat fel, és bezárul a kör. Visszaérkezek a tegnap reggel 09:05-kor elhagyott 12-es bolyához. Azóta legyalogoltam 90 kilométert.
Nézem a vadlest a felismerés örömével, a hátralévõ rész már nem olyan kemény. A mûúthoz leereszkedni legalább annyira nehéz, mint amilyen tegnap volt felmászni. Elhaladok egy fiú mellett, lassan, óvatosan, sántít lefelé. – Neked sincs túl sok bõr a talpadon mi? – kérdezem tõle. – Nem az a probléma – mondja –, a combomban az izommal történt valami.
Haladok tovább, elhagyok egy hölgyet is, õ arról kérdez, hogy én is cseréltem-e bakancsot az esõ után, nemleges válaszom után leérek a mûútra, pecsételek, iszom egy pohár vizet, és átengedem a nekem felkínált széket a hölgynek, de nem él vele, így leülök egy kicsit.
Még 17 kilométer van hátra, egy jó kis kirándulás. Országút, földút fel, sártenger le, csúszkálás, csetlés-botlás, murva fel, sár fel, odaérek, ahol tegnap reggel eltévedt az elsõ társam, miután nem engedte, hogy utolérjem.
Hosszú mûút a templomtól, Hosszúkomáromon keresztül Hosszúvölgyig. Hosszúkomáromnál betérek a kocsmába és iszom egy sört fájdalomcsillapítóként, beválik. Lépkedem az aszfalton, lassan látótávolba ér két srác, Hosszúvölgynél érem utol õket, innen egészen Palinig együtt megyünk. Az egyik útkeresztezõdésben ücsörög még egy srác, ö is velünk tartott, így már négyen baktatunk tovább.
Zsigárdra érve betérünk a Kanizsa Természetbarát SE pihenõházába pecsételni, és a nagyon kedves hölgy invitálására megiszunk egy nagypohár teát.
Kínkeservvel indulunk tovább, taposva a mély és puha homokot, áthaladunk a két vasgerendás hídon, bámulva az alatta folyó víz, meg-megcsillanó felszínét.
Nem sokkal Palin elõtt, az egyik társunk kéri: várjunk egy kicsit, mert el kell végeznie a sürgõs dolgát, megállok és várok, a többiek mennek tovább. Nekünk rosszul esik, de nem szólunk.
Késõbb õk állnak meg, hogy kiszedjék a kavicsot a bakancsukból, ekkor mi megyünk tovább, velük csak a célban találkozunk.
Az utolsó 4,5 kilométer egy hosszú egyenes út, az ember csak megy és megy és megy, és csak igen lassan, úgy 50 perc alatt ér a végére, igazi kínszenvedés. Nagy nehezen mégis odaérünk, amikor ráébredünk, hogy eltévedtünk. Egy idõs úr segítségével visszajutunk a helyes útra, és végre beérünk.
29 óra 15 perc gyaloglás után Vasárnap 11:15-kor ott állunk az asztalnál és várjuk, hogy átadják az oklevelet és a jelvényt, amely jelentéktelensége miatt szóra sem érdemes.
Bent vagyok a célban, és egyenlõre nem tudok örülni neki, azt hiszem, napoknak kell eltelnie, mire felfogom, hogy teljesítettem a Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130 km-es teljesítménytúra 125,2 km-es távját.
Bebotorkálok a tanterembe, lerakom a hátizsákomat és visszaballagok enni. Két lány megy el mellettem, és hallom, hogy azt mondja az egyik a másiknak: figyeled, õ még egész jól tud menni a többiekhez képest.
Bekajálok vajas kenyérrel, paradicsommal és paprikával. Betámolygok a tanterembe és levetem a bakancsomat. Kibotorkálok a zuhanyzóba, lemosom a bakancsomat, leülök a zuhanyzó szélére és elkezdtem leszedni a leukoplastot a lábamról. A kislábujjamról szinte az egész bõr leszakadt, de ami nem, az sincs az ujjamra tapadva, hanem csak lóg rajta, ahol húzom le a ragasztót, mindenütt szakad a nedves zoknitól felázott bõr is. A látványtól rosszul leszek, és vagy tíz percig az ájulás határán állok.
Végül leszedem az összes ragasztót a lábamról, a hátamról és a hónaljamról. A hátam tiszta seb – kidörzsölte a hátizsák –, és a hónaljam is kidörzsölõdött, és feltépte a ragasztó a felpuhult bõrt.
Összeszedem magam és lezuhanyzok, nem alaposan, nem, csak felületesen, aztán visszasántikálok a terembe, és ott ücsörgök vagy fél órát. Felhívom a feleségemet, a barátomat és a fiaimat.
A vizes zoknitól felázott lábam, csak egy fél óra múlva kezdi visszanyerni eredeti színét. Aztán, úgy 12:50 körül kezdek el készülõdni, hátha valami csoda folytán még odaérek a 13:30-as vonat indulásáig az állomásra. Éppen kész vagyok az öltözködéssel, és a zsákomat veszem a hátamra, amikor bejön egy srác és azt mondja, ha az állomásra megyek, akkor õ kivisz engem kocsival. Úgy éreztem, csoda történik, így aztán simán kiérek és felszállok a vonatra.
Akivel megyek az állomásra, telefonfülkét keres a pályaudvaron, mondom neki, hogy ne keressen, mert én szívesen odaadom a telefonomat, ha valakit fel akar hívni. Így kerülünk egy kupéba, sokat beszélgetünk.
A Déliben alig bírok leszállni a vonatról. Az egész testem vonaglik minden egyes lépésnél, botjaimba görcsösen kapaszkodva araszolok társam mellett, õ ugyancsak érdekes stílusban jár, és a többiek is, akik ezzel a vonattal jöttek, nem kell ismernem õket ahhoz, hogy tudjam õk is ott voltak, ahol én.
A társam felesége jön elénk, bemutatkozás után felajánlja, hogy hazavisznek kocsival, elfogadom. Szerencsémre olyan kedvesek, hogy kapuig hoznak, megkímélve ezzel egy hosszú és kínos utazástól.
Egy hét múlva, már lábra tudok állni, és újra dolgozni tudok.
|
