Túrabeszámolók


Margita

JakabTúra éve: 20092009.02.09 15:39:10
Elõrebocsátom, hogy alábbi szöveg az én látószögembõl született. A többi résztvevõre, légyen az bár Bébielefántos (www.bebielefantok.hu)avagy egyéb sportember, a senyvedésnek (és szenvedésnek) eme formája nem vonatkozik.

A negyed hétkor elfogyasztott ham-and-aggs után, Gödöllõ fele tartunk az autópályán.

Maci, Tamás, és jómagam.
Ideges voltam, rossz volt hátul ülni, és mint minden futóverseny elõtt, piszokul fájt a gyomrom.

Nem vagyok futó, ezért minden egyes próbatétel megvisel. De aztán túlélem, és újra próbálkozom.

Ezúttal nagy fába vágtam a fejszémet, a Margita terep maratonra olyan szép névre szóló érmet ígértek a 7 órás szintidõn belül teljesítõknek, hogy úgy gondoltam egy életem egy halálom én ezt bizony megpróbálom.

A rajtnál rengetegen voltak, fõként túrázók, de szép számmal akadtak futók is. Hosszú volt a sor, kint a bejárat elõtt volt a vége. Mi elõneveztünk, és Zsuzsa barátnõnk, aki Debrecenbõl utazott ide erre a versenyre, már korán reggel felvette a rajtszámainkat.

Sok-sok ismerõssel találkoztunk, meg kell említenem Ernõt, aki mindig olvassa a beszámolóimat. No és azt is ideírom, hogy nagyon jó idõt futott. :-)

Szóval a rajt. Hagytam szépen elfutni az összes futót, úgyis csak zavarták volna a tempómat. Tamás valahol eltûnt a tömegben, egy idõ után Zsuzsa is utána eredt. Maci lemaradt velem, és várta B.Ferit, aki miután elhagytuk a Máriabesnyõi kegytemplomot, be is ért minket.

Erre Maci, és B.Feri el, én meg majdnem sírva fakadtam egyedül. Azt reméltem ugyanis, hogy majd valaki velem tart, és húz magával. Mert ugyebár ha nem húz senki, elfáradok, és megállok, és én bizony nem húzom magamat.

Igyekeztem tartani a tempómat, ami amúgy is lassú volt, és folyton figyeltem az órát, hogy tartsam az idõvallumokat, amivel még beleférek a 7 órás szintidõbe.

A Pap Miska kútig jól haladtam, aztán a Babatpusztai pihenõnél megörültem az energia italnak. Késõbb ettõl ugyan nagyon fájt a gyomrom, de azért jólesett, az ellátásra nem lehet panasz, valamint a pontõrök figyelmességére, gyorsaságára sem. Ügyesek és lelkesek voltak.

A következõ ellenõrzõpont a Margita aljában volt, emlékeztem rá tavalyról, hogy sáros rész következik. Nem nagyon zavart, még lelkes voltam, és az idõbe is belefértem még. A hegyre gyalog mentem fel, ahol az eddig kegyes idõjárás számomra hûvösebbre fordult. Picit fáztam a Margita tetején, de a pecsét és csoki után ismét futni kezdtem.

Jó kis erdei terep és lejtõs rész kezdõdött, ismét frissítõpont, ahol vizet is lehetett inni. Kb. 17 km-nél jártam, és azért küzdöttem, hogy a félmaratoni távra beleférjek a 3 órába. Pontban 12-kor, tehát 3 óra alatt értem a Domony-völgybe. Itt jártam 21 km-nél, de éreztem, hogy többet futni már nemigen tudok.

Enni nem kértem, a gyomrom fájt, és a lábam is elkezdett fájdogálni. Tudtam hogy most köves és aszfaltos út következik, ezért jó tempóban gyalogoltam, de 30 km-ig már nem volt pont útközben. A 3-as úton akkora volt a forgalom, alig tudtam átmenni. Innen letérve átmásztam a kerítésen, és következett a legrandább szakasz, hegynek fölfele bokáig érõ sárban.

Egy darabig az emlékeimbõl éltem, miszerint tavaly is sár volt itt, és mégis beértem. Most azonban alig tudtam evickélni benne, futásra meg nem is gondoltam, kezdtem fáradni, és legfõképpen elkeseredni azon, hogy mindenki sorra leelõzött.

Jó hosszú szakaszon mentem egyedül, magamba fordulva, és nem bírtam magam rávenni, hogy fussak. Egyre jobban féltem, hogy kicsúszom az idõbõl, de aztán mint egy jó pszichológus elkezdtem magammal beszélgetni:

- hát csak nem adod föl most, amikor végre megmutathatod, hogy egyedül is képes vagy rá?

- egy bébielefánt sosem adja föl! Téged meg bevettek maguk közé elefántnak.

- kemény vagy, megcsinálod, és a végén milyen büszke leszel magadra!

Szóval ilyen, és ehhez hasonló mondatokat löktem az agyamba, és közben szaporán szedtem a lábaimat, a gyalogló tempómban ötödik sebességre kapcsoltam. Úgy számoltam, ha 2 óráig odaérek a Kõkereszthez, akkor az utolsó 9 km-re is van még 2 órám, és az elég lesz.

Egyszercsak vége lett a sárnak, az utána következõ monoton hosszú aszfaltos útnak, és odaértem az etapra. És hurrá, mégcsak 3/4 2 volt!

No, innentõl aztán jó kedvem lett, felvágtattam a hegyen (no jó, ez azért túlzás!) és az erdei ösvényen sorra kerültem ki a gyaloglókat. Picit próbáltam belekocogni, már amennyire a lábam bírta. Emlékeztem, hogy jön egy lejtõ, amit meg lehet futni, és lehet idõt spórolni. Igaz, mire odaértem, már nagyon fájt a lejtõn a térdem.

Át kellett mászni egy kerítésen megint, ahol a létrának már csak a felsõ foka volt meg, de ezt az akadályt is legyûrve, még kocogtam egy kicsit. Fél háromkor már a Besnyõi állomáson voltam, és olyan jó kedvem lett, hogy ihaj. Mégiscsak meglesz az érem, örültem elõre.

Aztán Gödöllõre beérve, már nem is kellett sietnem, és az Egyetemi erdõ elõtt Maci is feltûnt, elém jött egy kis buzdításra.

Innen már gyalog is beértem a célba, azért a végén tisztességesen futó módjára kocogtam be.

Pecsét, iskola, oklevél, és kezemben volt a gyõzelem. Az idõm 6.10 lett, amivel magamat is megleptem.

A társaim már vártak, Tamás és Zsuzsa 4.40-et futott (ha jól emlékszem az adatokra) Maci 4.59 körül teljesített. Gratula nekik.

Forró fürdõt vettem, ami soha ilyen jól nem esett még. Hát ez is megvan. :-)

Ui:

Másnap reggel fájó térddel, fájó talppal, de remek tavaszi kirándulóidõben indultunk Macival levezetõ túrára: Barlangtól-Barlangig 20 km-en át.