Február 14. Valentin-nap. Kedvesem egyik ajándéka: idén is vele mehetek a trappra.
Kellemetlen hideg szélben várjuk Újpesten a "tátrai" elektricskát, ami megdöbbenésünkre pontosan jön. De hol vannak a túratársak? A rendezõk Piliscsabán csak akkor készítik ki a nevezéshez szükséges padokat, irományokat, miután befut a vonat, megdöbbennek, hogy milyen kevesen szállunk le, egyikük nem is akarja elhinni, hogy ez a pesti vonat. Nemrég még hatalmas tömeg, tülekedés jellemezte a nevezést, így ismertük meg pl. hat-hét éve Béla bácsit, aki botjaival eszelõsen vágott utat köztünk. Többen mondjuk: nagy mágus az öreg, "egyéni" utakon sajátos felfogásban teszi meg a távot, persze így is elismerésünk teljesítményéhez. Késõbb megtudjuk, hogy összesen 173 nevezõ volt.
Elsõként indulunk, hamarosan meglep a nagy szûz hó, amelyben tapossuk az utat túratársainknak. Gyönyörû a táj, nem könnyû a haladás, lehagy egy futólány, de túl nagyokat lép, az õ nyomai számunkra nem sokat érnek. Mi hasznosabbak vagyunk számára, többször kisegítjük, nagyon bizonytalan, merre is tartson. Ketten botokkal segítik úttörésünket, majdnem fent vagyunk a nyeregben, ahol most nem Marci bélyegez, mikor messze-messze még mindig nem látunk senkit két gyalogoson és három futón kívül, akik kifogásolják a keskeny "nyomtávot", és az egyikük elviszi a vállam. Aggódunk a futólány miatt. Mintha eltûntek volna a nyomai. Reméljük, azért kikeveredett! Érdekes módon az ellenõrzõpontnál pillanatokon belül vagy tizenöten elõbukkannak. A Nagy-Szénásra ahogy slattyognak, végképp nem értem, hogy lehetnek már ott.
Gyönyörû tiszta a kilátás, kísértetiesen emlékeztet a Gyömbér csúcsára, de az idõ zord, a chopoki túristaház helyett lemenekülünk Nagykovácsiba, ahol most még a beton sem zavar. Meglátogatjuk a korcsmát, mert erõsen kiszáradtunk. Sehogy sem akar jönni a Vörös-pocsolya, de a sétáló kirándisták annál inkább, akik felverik a táj békéjét, és egy kicsi utat sem hajlandók szorítani nekünk.
De aztán átesve a holtponton beindulunk. Meglepõ hamar felérünk a Fekete-fejre, csak Ági-pontõr nincs ott. A biztonság kedvéért lefotózgatjuk egymást, de jóval lejjebb Ági helyett Dini mégis ad pecsétet. Örülök, mikor felérek a Hárs-hegyi elágazáshoz, ahol a kapott sportcsoki adrenalinbombaként hatott a szervezetünkre, de tudom, hogy hátra van még a Nyéki és az Újlaki-hegy. Minden évben mondtuk, hogy legyen ellenõrzés az Újlaki-hegyen, mert mi becsülettel és valljuk be: fáradtan mindig felmásztunk rá, és bosszantó volt látni, hogy sokan a vitorlázó reptérnél sétálva kihagyták ezt az erõfeszítést, viszont a célban esetleg legendáztak, milyen fantasztikus sportteljesítmény van mögöttük. Nagy elégtétel volt, mikor megláttuk az újlaki pontõrt!
Bár kedvesem két szakaszon is lassabbnak talált, nélkülem, "utánfutó" nélkül nem is tudom megbecsülni, mennyivel hamarabb érkezett volna célba, a Virágos-nyeregben mégis megelégedetten szemlélhette óráját. Lefele a csacsik már régi ismerõsként néztek ránk, és az sem zavart, hogy kipihenten-mosolyogva olyan is volt a célban, aki késõbb indult, de nem elõzött meg sehol... Nekünk 6 óra 10 perc volt az út ebben a hóban, sok helyen a csúszással is küzdöttünk. Volt, amikor megcsináltuk 5 óra 30 perc alatt, egyszer sikerült 5:15 alatt is, de szerintem nincs mit szégyellnünk! Ilyen viszonyok mellett eddig tartott...
Idén figyelmes kiszolgálásban volt részünk, a virslit mindenki melegen kapta, még a tea is jólesett, pedig cukor nélkül szoktuk inni. Kedvesek voltak a "házigazdák", még meg is dicsértek, hogy az élbolyban érkeztünk meg.
Úgy tudtuk, 20 percenként megy a busz (aztán a megállóban kiderül, hogy jól tudtuk), de elterjed a rémhír, hogy 40 percenként, s hogy nemsoká... Így nem siettünk az úton eleget, trappolunk, hogy elérjük... Aztán várjuk a hidegben, hogy jöjjön... Csókoltatunk mindenkit, aki részt vett az idei trappon. Gratula!
Kata, Dezsõ
|
