Mûvészetek völgye nagy kör (36km)
Veszprém felett óriási fekete felhõ fogadott és mire Monostorapátiba értem a rajthoz, már csepergett is az esõ. Sokakat elriaszthatott a rossz idõ, mert egyedül nevezhettem és még egy kis fecsegésre is jutott idõ. 2005-ben egyszer már végigmentem ezen a távon és akkor kihagytam egy pontot, mert nem vettem észre, hogy behúzódtak egy büfébe. A szervezõk biztosítottak, hogy most ilyen nem lesz, minden pont a helyén van, de a végén egy patakátkelést kihúztak, mert megáradt. Gondoltam magamban, hogy ez nekem mit se számít, majd én átlábalok a patakon csakazértis.
Kiérve a faluból kicsit sáros földút fogadott, úgyhogy felvettem a kamáslit, aztán 10 percel késõbb le és jó felével elõre újra felvettem. Felébresztett a saját bénázásom, most már kicsit gyorsabban haladtam. Következett 3km sárdagasztás és egy patakátkelés, ahol a megáradt patak elmosta az utat. Taliándöröghöz egy dombra kellett felkapaszkodni, ahol már murvás út volt és nem volt sár, viszont itt kaptunk ízelítõt elõször a szélbõl. Szembõl orkán erejû szél próbált visszatartani.
Szinte végig vagy szemerkélt, vagy esett az esõ, fújt, vagy nagyon fújt a szél, és ennek minden kombinációja. Taliándörögben a büfé viszont meleg volt, kaptam forralt bort és a falu szélén a templom rom is olyan szép, mint ahogy emlékeztem. A szputnyik környékén már tényleg majdnem felborultam a szélben, viszont most nem léptem hó alatt meghúzódó patakba térdig, mint négy éve.
Féltávig viszonylag eseménytelen volt az út, illetve nem nagyon tudtam nézelõdni, mert a sapka, kapucni alól alig láttam ki. Pula után az erdõben egy kis csokor hóvirágot találtam, amit minden szögbõl le is fényképeztem. Gratuláltam is magamnak, hogy milyen ügyesen megtaláltam. Egy kanyarral késõbb egész hóvirág ültetvény kezdõdött, három kilométeren keresztül mást se lehetett látni a domboldalon. Ettõl még védett növény, sajnos páran ezt nem tudták...
Újabb emelkedõ és dagonyázás jött, de most már az igényszintem egy vaddisznóéra csökkent, úgyhogy simán átgázoltam mindenen. A cipõm rendesen el is ázott, de legalább haladtam. A Király-kõ meredek lejtõje jól kifullasztott, bár az utolsó pár méteren rendesen tolt felfelé a szél. A másik oldalon pedig szinte neki lehetett támaszkodni, és itt láttam elõször olyat, hogy a lehullott levelek felfelé repültek a domboldalon mellettem.
Az utolsó erõfeszítést a Bondoró alja hozta, itt gondolkodtam el komolyan azon, hogy mi a rákot keresek én itt? A hegyoldal csupa sár, mindenhol megcsúszott lábak nyoma és rengeteg birkakaka. Innét kicsit lassabb tempóra váltottam, és csatlakoztam egy másik térdig saras túlélõhöz. Végül kb. 6 és fél óra alatt beértem.
Nagyon jól kitalált, jól szervezett túra volt, jól elhelyezett frissítõ pontokkal. A végén kicsit bosszankodtam, hogy tucatnyi utánam induló ember elõttem ért be, pedig nem is elõzött meg senki. De az itineren rajta van, hogy a kijelölt útvonal csak javaslat, és tényleg ritka retkes lettem, hogy követtem mindenen át. Szóval minden jó, ha a vége jó, viszlát jövõre!
bye, krajo
ui: én se próbálkoztam a patakkal a végén, oda már ladik kellett volna
|
