Túrabeszámolók


Normafa

nagypapaTúra éve: 20092009.03.12 17:10:54
Normafa 20

Fárasztó hét után kedvetlenül néztem a világba. Levertségemet növelte, hogy bánatosnak és nedvesnek látszott a természet. Úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, hiszen nem gyûjtök pontokat, helyezéseket. Egy rövidebb séta gondolata mégis felmerült, ezért elméleti alapon megkérdeztem egy Széchenyi-hegyen lakó kollégámat, hogy mi a helyzet odafent. Õ azt válaszolta, hogy még van hó is, az erdei utak pedig járhatatlanok. Jelentésétõl elpárolgott a közönyöm, s a helyzetet még az is módositotta, hogy pénteken nem esett az esõ és az éjszaka is derültnek indult. A feladat (angol utánzattal a kihivás) vonzani kezdett. Mi az, hogy járhatatlan? Ilyen ritkán akad, meg kellene tekinteni ezt a szörnyû helyzetet!
Egy kis gondolkodás után elõvettem a járhatatlan talajhoz illõ, jó öreg "bejáratott" túrabakancsaimat. A Meindl márkájú termék darabonkint 76 dekát nyom, segitségével, mindenféle terepen, tank módjára lehet elõrehaladni. Fickándozás, természetesen, nem lesz, tisztes elõnyomulás viszont igen. Ilyenkor a Münchhausen báró történeteiben szereplõ futárra gondolok, aki félóra alatt elfutott Bécstõl Konstantinápolyig, majd pár mérföldre a város elõtt ólomsúlyokat csatolt a lábára, mert már nem volt szükség akkora sebességre. Ha ismerte volna a mai, korszerû lábbeliket, valószinûleg mellõzte volna az ólomsúlyokat.
A szombat reggel már a Moszkva-téren talált, ahonnan - kezemben erõsebbik, 46 dekás túrabotommal felszerelve - komor arccal indultam el a rám váró nehézségek (= kihivások) leküzdésére. Esõ nem esett, a hegyeket felhõnek látszó, szürke gomolyag burkolta be, vagyis lustán mozgó köd fedte a csúcsokat. A 90-es busz éppen az orrom elõl ment el, de nem zavart, mert ott volt mögötte az A jelzésû járat. Beültem a beálló kocsiba és érdeklõdéssel figyeltem a lassan gyûlõ túratársakat. Leszünk néhányan, akiket nem rettentett el a próba nehézsége. Lehet, hogy nem is tudták, mi várhat rájuk.
Mivel tiz évig laktam a Széchenyi-hegyen, a gyerekeim onnan jártak iskolába, az egykori Fogas-étteremben ebédeltek és igy tovább, azért az utazás nem jelentett ujdonságot, legfeljebb az ott lakó egykori ismerõsökre gondoltam, illetve a ma is az Õzike-közben lakó Molnár Gáborra. A köd a Svábhegyen kezdõdött, ami szintén nem volt meglepetés, mert a tiz év alatt tapasztaltam, hogy télen, a Városkút megállótól kezdve, a sikföldihez viszonyitva, sokszor változik ellentétesre a világ. Ez a mi kis "Varázshegyünk".
A rendezõség a siház melletti sátrában tevékenykedett, mi pedig onnan kezdtük el sétánkat a kék körjárat jele mentén. A talaj nedves és lágy volt, de panaszunk nem lehetett. Az érdekesség kedvéért voltak kis hófoltok, megmaradt néhány tenyérnyi jég. Úgy láttam, hogy elõttem és mögöttem is vannak túrázók, a betonúton haladókról pedig nem lehetett eldönteni, hogy miféle futók igyekeznek merrefelé. A köd sûrû volt, kilátás nem nyilt, de a köd is a természet része, annak is van romantikája. Igy jutottunk el a Libegõig, majd a P-ra váltva, a lépcsõkön fel a kilátóig. Nagyon szeretem az autóút menti szivacsos járdát, de most nem illett arra menni és a lépcsõkön hamarabb is fel lehet jutni az épülethez. A többiek is ezt tették. A derék pontõr, tagjait a széltõl védendõ, bebújt a vasajtó mögé, de nem hiszem, hogy egy kis körültekintéssel ne lehetett volna észrevenni.
A gravitáció szépen viszi lefelé az embert. A dinamikusabb (türelmetlenebb, spórolósabb) népek átvágják a polgári elemeknek készitett szerpentin kanyarjait, kis magánösvényeket vájnak a talajba, dehát a jótékony idõ mindent kiegyenlit. ("Pár ezredév gúláidat elássa".) A körülményesebben haladó polgári elem viszont örül a köves talajon fehérlõ hóvirágoknak, s a Pozsonyi-hegy laposán sárgálló néhány szál téltemetõnek. Álmodozása közben majdnem nekimegy a 2. pontnál felállitott asztalnak,
amelyen cukorka várja az odaérkezõkat. A derék rendezõk jóságosan fogadnak minket, meg azokat is, akik a dinamikus átvágások folytán valahol másutt érnek a S jelzésre.
A szanatórium keritésénél tehát szkeptikusan regisztrálom, hogy azok akik feljebb eldübörögtek mellettem, most az elõzésemmel kénytelenek foglalkozni. Ezek a túrák apró vidámságai.
A parkerdõben nincsenek tájékozódási gondok, gondtalanul el is jutunk a Virág-völgy bejáratához. Megkezdjük a felmenetelt a Csacsi-rétre, közben megállapitjuk, hogy dzsumbuj ugyan nincs, de még el kell telni egy kis idõnek, amig
begyógyulnak az erdõ sebei, elkorhadnak az idõs fatörzsek, vagy elfûrészelik õket. Az esõháznál csokoládét kapunk és indulhatunk Makkosmária felé. Hamar ott vagyunk az ottani esõháznál, ami gyengülni látszik a Csacsi-rétihez képest. A jelzések biztonságosan vezetik az embert a Végvári-szikla és a Piktortégla-üregek felé. Ez utóbbinál a jól elhelyezett 5. pont nem engedi, hogy a figyelmetlenek elkószáljanak Budaörs felé. Balra fordulunk tehát és továbbra is gond nélkül megyünk - jobbra elképzelve a Kolacskovszky-házat - Csillebércig. Eközben a fákra feltûzött hirdetõ cédulákról ajánlatot kapunk az erdõ megvételére, amit valaki megfontolhat. Én elháritottam a gondolatot, mert nem tudnám megvédeni az erdõmet a fákat eltulajdonitani kivánó személyektõl.
Az Irhás-árokhoz vezetõ völgy indulásánál teát és zsiros kenyeret kapunk és ettõl megerõsödve haladhatunk lefelé a rendkivül gondosan szalagozott úton a Hörcsög-utcáig. Lejjebb, mindenfelé új épitkezések, nem is tudom, hogy alulról fel tudnék-e menni a Kolacskovszkyhoz az egykor elég jól jelzett úton, annyi új út és telek látszik jobbkézre.
A 7. pontnál, a Hörcsög-utcába húzódva vár minket a következõ ellenõr. Annyi öröme lehet neki, hogy autóban ül, én azonban idegkimerültséget kapnék azoktól a buzgó házõrzõktõl, akik hatalmas ugatással jelzik és kisérik minden túrázó érkezését.
Barátunk még fiatal ember, nagy a lelki ereje, amint ez az óvatosan feltett kérdésemre adott válaszából kiderül.
Az utca végén balra fordulunk és felkaptatunk az Ördög-oromra. Egyenesen megy a szalagozott út, nem kell ide-oda kanyarogni a kõfejtõben, ami egyébként romantikus dolog. Valamikor jobban elbújt a bokrok között a Z háromszög fenti leágazása, most nem okozhatott gondot és az utána kezdõdõ lejtõ sem volt kellemetlenül csúszós. Még fel kell szerpentinezni a TV-toronyhoz, közben azonban megállunk egy keveset az Úti Szûz Mária kápolnánál, ahol az utolsó ellenõrzõ pont van. Egy kis társadalmi életet élünk, mert éppen ott beszélget Jávor Zoltán is a pontõrrel. Aztán fel a tetõre. A valamikori vasúti étterembõl Biblia-ház lett, szépen átalakitották. Négy évtizede még jó forgalmu vendéglõ volt, idõközben elapadtak a látogatók. A Hegyhát-úton végig kell menni. Hol van már a bal oldali kis dombon lévõ forgó radar? Az egykor divatos Olimpia faburkolatát is eszi az idõ, azt mondják, régen nincs már lakója.
Hagyjuk a nosztalgiázást, lépkedjünk oda a tisztelt Rendezõség asztalához. Kitûzõt, emléklapot, ropit kapunk. Gratuláció, viszontlátásra! Innen csak néhány lépés a Siház büféje, ahol ismerõsök között, forralt bort kortyolgatva ismételhetjük át akadálytalan sétánk állomásait.