Julianus 50
A Ferencvárosi Természetbarát Egyesület huszadik éve rendez teljesítménytúrát Julianus barát emlékére. Mi tavaly voltunk elõször, akkor nagyon tetszett, most sem hagyhattuk ki. Úgy alakult, hogy qvic is szabadságot vett ki, így nem kellett egyedül mennem, és a bonyolult utazásom is megoldódott.
Már kocsikázunk a Duna partján, amikor épp arról beszélgetünk, hogy biztosan kevesen lesznek a túrán munkanap lévén, ezért nagyon meglepõdünk, amikor a nagymarosi rajtban sorban kell állnunk a nevezésért. Végül 8:20-kor indulunk el, lassan sétálunk, majd kocogásra váltunk. Én nem akarom erõltetni a nagy sebességet, egyrészt még mindig a térdem kímélése érdekében, másrészt még emlékszem tavalyról: az erõs kezdést a végén megéreztem, és néhányszor holtpontig jutottam. Most ilyet nem akarok érezni. qvic szokás szerint keményen kezd, és gyorsan távolodik, én maradok a saját tempómnál. Sok a gyalogos is, akik a szûk ösvényen lassítanak, kivételesen nem bánom. 40 perc alatt felérek Hegyes-tetõre a kilátóhoz, ahol páratlan látképben való gyönyörködés mellett kapom a pecsétet.
Lefele óvatosan nyomulok, a térdem nem rajong a nagyon meredek lejtõhöz, de lejjebb érve már minden rendben. Köves-mezõn vár meg qvic, innen együtt megyünk Török-mezõig, ahol pontõr helyett egy macska fogad minket a pecséttel. Kiszolgáljuk magunkat, közben beér minket egy húszas futó is. Társam megint elõre megy, felkapaszkodunk Békás-rétre, gyönyörködöm a Magas-Börzsönyben, és utolérem a húszas futót, váltunk néhány szót. Ismerõs arcok tûnnek fel, Szilárdi Tomi, Tibet, Józsi, Rushboy. Lefutunk a kóspallagi mûútra, és elképedve figyeljük a hatalmas tömeget a ponton és az úton. Hé emberek, ha ma mindenki túrázik, akkor ki dolgozik?! Pecsét (1:27), és irány a piros. Az idõ kezd melegedni, megmosakodunk a patakban, és még kortyolunk is a friss vízbõl. Márianosztráig László Szilvit is befogjuk, mint kiderül kicsit betegeskedik ezért nem fut. Klassz az ösvény lefele, és a település látványa is lelket simogató. Megérkezünk a kerthelyiségbe, a húszas célhoz (2:43). Bedobunk egy kenyeret, és megtámadjuk az utcai csapot.
Emelkedõk következnek, többször belesétálunk. Már korábban is feltûnt, hogy elég sok a saras rész, de itt kezd igazán borzalmassá válni a helyzet. Ahol tavaly lazán kocogtunk, most az út széli magas falon egyensúlyozunk, és alig bírunk haladni a kiálló gyökerek miatt. Felmászunk a Koppány-nyeregbe, veszem elõ az itinert, de felesleges, nincs pont. Pedig nem ártana, mert sokan kihasználják a rövidítés lehetõségét, és a börzsönyi kéken indulnak el Nagybörzsöny fele, nem pedig a piroson. Ráadásul a kék nagyrészt aszfaltozott, míg a piros… Jesszus! Ha futók horror-filmet készítenének, akkor biztosan itt forgatnák a fõ jelenetet. Az úton képtelenség haladni, a sár mély, csúszós, lágy, és hatalmas pocsolyák terülnek el mindenfele. A víz lefolyik az út szélén is, és ezeken keresztül kell haladni. Egyik részen pedig gally-tenger borítja az utat elég hosszú szakaszon. Puszilom a favágókat. Azt veszem észre, hogy qvic megint sehol, néhány futó miatt elõjött belõle a versenyszellem. Lassan kiérek a hegyek közül, és feltûnik Nagybörzsöny. Elfutok a tó mellett. Egy rendezõ vár a part tetején, és közli, hogy itt pecsételnek (4:28), nem kell kimenni a templomig. Innen néhány perc, és bent vagyok a harmincas célban. qvic már javában falatozik, csatlakozom. Nagyon jól esik, fõleg a tea.
Lassan hagyjuk el a települést, a lejtõig nem is futunk, csak sétálgatunk. Közben szemben jönnek a rövidítõk. Farkas-völgyben, az aszfalton felváltva gyalogolunk és kocogunk felfele, majd komótosan megmásszuk ma másodszor Koppány-nyerget, ahol még mindig nincs pontõr. A börzsönyi kéken haladunk Nagy-Galla irányába, most sikerül végig futni, nem úgy mint tavaly. qvic se nyomul elõre. A hegy elõtt érdekes látvány tárul elénk: egy mezõt teljesen elöntött a víz, olyan, mint egy úszómedence, a vadászles pedig úgy néz ki, mint az úszómester trónja. Gallától lazán koccanunk lefele, örömmel tapasztaljuk, hogy a kék jelzést felújították, így nem esik nehezünkre tájékozódni azon a részen, ahol tavaly mindketten elkavartunk külön-külön. A misa-réti pont könnyû préda (6:43). A hosszú, köves szakasz a végén nem a kedvencem, de már látszik a visegrádi hegyvonulat, és olykor a Dunára is rálátni. Becsorgunk Szobra, le a vasúthoz, be a váróterembe… és a cél sehol. Nem lepõdünk meg, tavaly is késtek. Míg átöltözöm a kocsinál, meg is érkeznek, és átvehetjük az emléklapot és a jubileumi kitûzõt. 7:22 lett a menetidõ, két perccel jobb, mint az én tavalyi idõm. Még veszek egy kólát a restiben, aztán indulunk haza. Jó kis túra ez, szeretjük a Börzsönyt.
Fotók
|
