Bujáki Kikelet 30
Egy kevés nosztalgiát érezve szántuk rá magunkat a túrára (persze nem volt nehéz, ahogy szoktuk: "Megyünk? Naná!"). A nosztalgia onnan fakad, hogy kb. nyolc évvel ezelõtt 10 kellemes napot töltöttünk el a Honvéd Üdülõben, megszerettük a táj nyugodt szépségét, az emberek közvetlenségét, becsületességét (errõl késõbb).
Arra számítottunk, nagy tolongás lesz a rajtnál, de rá kellet jönnünk, hogy a 9:40-es indulás már a mezõny végéhez szegezett minket. A jó értelemben vett káosz uralkodott az iskolában, ahonnan elindultunk a Kálváriához vezetõ úton, a szép templom mellett.
A rendezõk kitettek magukért, az itiner ígérete szerinti szalagozás pontosan mutatta az utat, az eltévedés veszélye messze ûzetett. Azért megemlítem, bár nem akartam, hogy sajnos voltak olyanok, akik nem gondoltak arra, hogy utánuk is jöhetnek még túrázók. A szalagokat szép sorban letépdesték, és ami a legbosszantóbb, el is dobálták az erdõben. Az az érzésem, belõlük nem lesz környezetüket szeretõ és védõ felnõtt.
Hegymenetben már a 15-ösrõl visszafelé ballagó társakkal találkoztunk. Ez jelentette az életet, mert különben a tájból a tejszerû köd miatt semmi nem látszott. Az itinerbõl tudtuk meg, hogy mit is kellene látnunk valójában (no és persze a délutáni visszatérõ szakaszban, a csodálatos naplemente fényeiben). A Sas-bércet elérve a csodálatos kilátás helyett frissen sült szalonna illata csalogatott bennünket közelebb (a pontõr invitált minket, de el kellet döntenünk: lakmározunk, vagy megyünk. A Mátrahegy-túra lángosozása után már ismertük a következményeket, így megköszönve a szíves invitálást továbbálltunk). Azért kapunk egy olyan infót, hogy a bokori EP-n friss fánk lesz a nasi. Nem tudom más hogy volt vele, minket gyorsabb haladásra ösztönzött a tudat.
A Káva-hegy felé menet kocogva megelõztünk egy csapat iskolást. A nyiladékon kapaszkodva észrevettük, hogy a köd eltûnt, látni kezdtük a környezõ magaslatokat. A Meredek-hegyrõl leereszkedve átkeltünk a Bokor-patakon, balra indulva tovább a gyönyörû völgyben (jelentem a kék Robur a helyén van!). Az erdei úton haladva annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy majdnem elvétettük az átkeléshez a lemenetelt. Szerencsére volt egy túratárs, aki pont itt elõzött meg minket, Õ figyelt.
Kikapaszkodtunk a vízmosásból, kijutottunk egy nyílt terepre a Német-oldalon. Megtaláltuk a Nelásdpuszta tetõtlen hodályát, majd erdõbe be, mezõre ki, balra jobbra, majd ki egy fennsíkra, ahonnan szép kilátás nyílt Kutasóra, a völgyre és a környezõ hegyekre. Lecaplattunk a betonúton a település közepén elhelyezkedõ palóc kemencéhez, a 2. EP-hoz. Itt különleges meglepetés várt mindenkit: Juci, a jókedélyû csacsi, szintén jókedélyû gazdájával. A lányom 3 másodperc alatt már a hátán volt, szamaragolt (vagy csacsigolt?) egy keveset, cserébe Juci megkapta a szendvicsét + egy kis szõlõcukrot. A helyi "Különleges Mentõszolgálat" gondolt a megfáradt gyaloglókra, frissítõket és gyorsítókat lehetett tõlük beszerezni, ami sokak számára jól jött. A túra szépségei mellet a településeket is szoktuk osztályozni. Kutasót nem tudom hová sorolni, ilyen tiszta, rendezett kis falut régen láttam, azon gondolkoztam, hogy ezt a tényt hogyan tudják megvalósítani (a túra végén kaptuk a magyarázatot: a polgármesterük talpraesett ember, aki szívén viseli a falu dolgait, a lakosokat pedig ösztönzi a rend fenntartására). Mindenesetre példaként szolgálhatna sok más település részére!!
A túra egyetlen negatívumának tudnám említeni a Kutasó és Bokor közötti közút használatát. Sohasem szerettem betonon menni, túrázni fõképp nem, de látva a mezõgazdasági mûvelésû területeket, valamint a zsombékos rétet, be kell ismernem más út nem választható. Szerencsére rövid a szakasz, hamarosan a Bokori Közösségi Házhoz érünk (3. EP). A beígért fánk halmokban hevert az asztalon.Egy sima-egy kakaós fánk elfogyasztása után elbúcsúztunk a többiektõl, és elindultunk tovább. Kis "svédcsavar" után rátértünk a Buják felé vezetõ kijelölt útra.
A rögtönzött átkelõn túljutva már napsütötte tájon ballagtunk tovább, elértük a keresztet, a kétszer jobbra helyett helyesen háromszor jobbra fordulás után lefelé haladtunk a völgybe. Az erdészház után már jól látható volt az Õr-hegy tetején lévõ várrom. A várt emelkedõ nem is volt olyan életveszélyes, mint amire korábbról emlékeztünk (persze most azon mentünk le :)). Itt felfelé igyekvõ terepmotorosokkal találkoztunk, valamint egy gazdátlan kutyával, aki Bokor óta követte szíve hölgyét, s persze vele együtt a túrázókat is. Leérve a hegy tövébe átmentünk a Bujáki-patakon, befordultunk az erdõbe, és kényelmes mászás közepette feljutottunk a Selyem-rétre. Menet közben ismerõs volt a honvédségi erdei tornapálya, a fazsilip. Az elkerített erdõirtások között áthaladtunk a Szurdok-árkon, majd rátértünk az immár lefelé vezetõ erdei útra. A lemenõ nap fényében csodálatos fényjátékban fürdött a hegykarély különféle zöld árnyalata. Leérve a kereszthez úgy döntöttünk, megnézzük a rég látott Kálváriát. Nagyon sajnálom, amiért olyan lepusztult állapotban van, ahogy, pedig igazán megérdemelné a felújítást.
Beértünk az iskolába, ahol a rendezõk zsíros kenyérrel vártak (vegyes savanyúság volt hozzá, de kérésünkre pillanatokon belül az asztalra varázsolták a valójában ide dukáló hagymát, köszönet érte!).
Megköszönve a kitûnõ szervezést, a szép túrát, elbúcsúztunk a rendezõktõl. Betértünk a templom melletti cukrászdába, a jutalomként magunknak megígért fagylaltra. Az ott levõkkel szóba elegyedtünk, megtudtuk az elmúlt idõszak természeti csapásainak történetét, azt hogy az élet itt sem fenékig tejföl. Kellemes élményekkel távoztunk.
Post scriptum:
Már sötét este volt, mire hazaértünk, s a kipakolás közben rájöttünk, két túrabotunk valahol megvált tõlünk. Elszomorodtunk ezen, kicsit rombolva is az emelkedett hangulatot.
Vasárnap délelõtt hirtelen ötlettõl vezérelve, felhívtuk a megadott telefonszámon a rendezõt, elmondtuk a panaszunkat. Épp indulóban volt, de még visszaugrott a kedvünkért a cukrászdába. Tõle tudtuk meg, hogy nemcsak a túrabot várja a tulajdonosát, hanem még több más ruhadarab is. Szóval ez a becsületesség kategóriájába tartozik. Tiszteletem a Bujákiaknak és köszönet a rendezõnek!
|
