Mátrabérc 2009
„A gravitáció a világ leghatalmasabb, legerõsebb sugárzása.” (Rohán János)
Azt a mindenit kedves idõjárás, azt a mindenit! Hát lehet így is. A tavalyi embert próbáló körülmények után szinte sétagaloppnak tûnhet az idei Mátrabérc. Nos, ilyen az emberi természet és gondolkodás, mindig, mindent viszonyít, tehát az idei túra viszonylag könnyû lesz. Vagy mégsem…
A hegyek mindenesetre a helyükön maradtak!!
Régóta dédelgetett álmom válik valóra, „pol pozícióban” állok, az immáron évek óta „béna kacsa” siroki vasútállomás mellett. 5:55 perc van, csak a „starpisztoly” dörrenésére várok, mint megannyi társam. Szigorú „versenybíró” figyeli árgus szemekkel az esetleges kiugrókat, s azonnal visszatessékeli õket a „rajtvonalra”. Van még idõm, így elmajszolok egy sós kiflit. Majd eljön a nagy pillanat, s elrobogok a fiatal futók között, az összes gyalogost a hátam mögé tudva, akikkel a mai napon többé már nem találkozom. 1-2km-en át követem az „élbolyt”, majd saját tempómra váltok. Így sikerül a tömegtúrából normált túrát kreálnom, a Kékesig csupán néhány futóval akadok össze.
A reggeli cidri miatt magamra húzott pulóveremet, érzékeny búcsú után, egy szemeteszsákba dobom a Domoszlói-kapunál. Mielõtt bárki megrökönyödne, egy kiselejtezett, kidobásra ítélt ruhadarabról van szó, amit kifejezetten ezért hoztam magammal.
Az Oroszlánvárra felfelé menet ráérek gondolkodni. Itt jut eszembe az, amit nem olyan rég olvastam a gravitációról (hogy miért pont itt, hát nem is tudom): a Föld felszíne egy „gravitációs kút” mélyén fekszik, s bármit akarunk is ebbõl a kútból a felszínre hozni (mármint pl. a világûrbe), óriási energiát kell befektetni. Ennek mértékérõl, mindenki aki itt halad most velem felfelé, s próbál kiemelkedni a Domoszlói-kapu gravitációs kútjából, könnyen fogalmat alkothat.
Felérve próbálom megtudni, itthon van e a várúr, az a bizonyos Kompolthy Kázmér, aki állítólag a tatár hordák kifosztásával jutott a vagyonához (tolvajtól lopni nem bûn alapon), és csak olyan lányt akart feleségül venni, aki képes meglovagolni egy oroszlánt (nyilvánvaló, hogy esze ágában sem állt nõsülni), de vesztére egy szolgálólány, addig édesgetett egy oroszlánt, amíg meg nem lovagolta, így mégis lett esküvõ. Szóval évekig azt hittem, hogy a vár neve a védõi bátorságáról mesél, de a közelmúltban a megyei hírlapban megjelent cikk felnyitotta a szememet. Állítólag egy kõ oroszlán is volt a várban, amire még ásatások várnak, talán még az is elõkerül (Ha lesz rá pénz. Az esti mesének vége.) Futok lefelé a lankásabb nyugati oldalon, ahol a vár õsi szerviz útja mentén a kiszolgáló épületek is álltak.
A sors érdekességei közé tartozik, hogy a Cserepes-tetõre felfelé egy ismerõsömmel haladok, akit 6 nappal ezelõtt ismertem meg véletlenül, pontosan ugyanezen a helyen. Én már visszafelé haladtam a Nagyszár-hegy felõl, õ pedig a Cserepes-tetõre kapaszkodott fel, éppen félúton találkoztunk. Köszönés gyanánt csak ennyit szóltam, Mátrabérc, s rögtön el is beszélgettünk. Megjegyzem, azon a napon nem csak mi ketten tartottunk „szabadedzést” a helyszínen, volt egy kis nyüzsi. Úgy váltunk el, hogy 6 nap múlva találkozunk, de valószínûleg egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ez be is fog következni. Ezt követõen beállok a csapatába, s egy darabig együtt haladunk, majd leválok róluk. Még az Oroszlánváron Kompolthy Uraság megvendégel egy békebeli burn-el, amitõl „szárnyakat kapok”, s remek ütemben haladok felfelé. Bár már erõsen lombosodnak a fák, az egyre magasabbra emelkedõ csillagunk jótékony meleggel és fénnyel kezdi elönteni az erdõ talaját, ahol helyenként a fogasírek tömegei, színpompás lila szõnyegként borítanak mindent. Igyekezniük kell, mert a lombfakadás utáni sötétségben a virágos növényeknek már nem sok esélyük van. Sikerül kellemes társaságra is szert tennem, egy fiatal sráccal egy darabig elõzgetjük egymást, majd ahogy ez lenni szokott, amikor rájövünk, hogy nem bírunk egymással, társakká válunk. „Monti”-s, csak vendéggént van jelen a gyalogos teljesítménytúrázók között. Amikor említem, hogy kiegészítõ sportágam a „montizás”, nagyon megörül, a T-MOBIL kupát ajánlgatja, s hogy nem felejtettem el, ez igazolja fogékonyságomat, bár szervezett kerékpártúrán még soha nem voltam. Magányosan már teljesítettem egész nagy távolságokat, kemény terepeken. Ha idõnként becsõdöl a lábam a sok futástól, átülök kerékpárra pihenni. Volt olyan évem is, amikor egy métert sem futottam, csak a terepkerékpározásnak hódoltam. A Kékesre érve családtagja várja, s kérésére mosolyogva integetek a videokamerába, talán örök idõkre a családi archívum részévé válva.
3:07 érek fel, s jutok hozzá a „ megérdemelt”, sós kiflivel elfogyasztott levesemhez. Itt találkozom „egykori futótársammal” is, (aki persze késõbb indult), de ma már csak rövid üdvözlésben merül ki kapcsolatunk, hiszen egy nagyságrenddel jobb nálam, s 20 méterig sem bírom vele az iramot tartani. A Kékes után azért még jól haladok lefelé, idõnként szendvicset alkotva a „Hanákosokkal.” Elõttem egy fiatal sporttársnõ ereszkedik alá a nyaktörõ meredeken. Kezében a sárga igazolófüzet. Legszívesebben rászólnék, hogy tegye már el a zsákba, mert késõbb a fától-fáig, kõtõl-kõig való araszolásban igen csak necces lesz a dolog, de néhány megbotlás után magától is rájön, és elteszi. Most, hogy lefelé tartunk a gravitációs kút fenekére, ugyanolyan erõfeszítésbe telik az antigravitáció kifejtése, mint az Oroszlánváron felfelé. De ez rosszabb. A bolygó magához próbál rántani, idõnként sikerrel. A Csór-hegyet meglepõen könnyen veszem, talán a tavalyi csúszkálás után tûnik ennyire könnyûnek. A szerveimbõl álló zenekar összehangoltan játssza a „Mátrabérc-szimfóniát”, bár a bal bokám felõl egy-két hamis hangot hallok már kiszûrõdni, de azért a mû még szépen cseng. Nem akarok abba a hibába esni, mint tavaly, hogy túrabeszámoló helyett, orvosi látleletet adok közzé, s az okokat sem akarom taglalni, hogy már egy meglévõ sérüléssel „vállaltam” a túrát, tény hogy Gallyán már olyan fájdalmaim voltak, hogy 10-bõl 8 már biztosan feladta volna az egészet, de nem én. A bokámról többé nem akarok nyilatkozni, bár tény, hogy önzõ módon, ezt követõen már leginkább csak ez foglalkoztatott a túra során.
A fájdalmak ellenére is meglepõen könnyen veszem az egyes nehézségi szakaszokat, valahogy minden célpont hamarabb jön el, mint tavaly. Az Ágasvárról simán lejutok, nem okoz túl nagy gondot, rövid idõn belül a „kút mélyén” vagyok, ahol a turista-háznál már folyik a dínom-dánom. Ahogy késõbb hallom, volt azért aki nem volt ennyire szerencsés. Egy 60 körüli hölgy totál orra esett, s összetörte az arcát. Úgy kellett a hegyrõl levezetni. A dáridót kihagyom, küldetésem van, a szintidõ, tehát igyekszem lefelé. A Csörgõ-patak völgyében még valami gyenge kocogás-félét is sikerül produkálnom, ami az Ágasvár után nem mindig megy.
Mátrakeresztes a megváltó, a vízválasztó. Ez az a pont, ahonnan már akár négykézláb is képes lennék bemászni a célba, különösen, hogy itt aztán újra feltöltenek energiával (szörp, keksz). Megeszek még minden más maradékot a zsákomból is, energiaszelet, pocket-coffee, balatonszelet stb., mindent feltéve egy lapra, majd elszántan nekivágok a hegynek.
A Muzsla valahogy fekszik nekem. Itt már felszabadulok, tudom, hogy közeledik a vég, nem kell több energiát tartalékolni. Szerénytelenül mondva, mindig eltölt önbizalommal, amikor végkimerülés határán lévõ fiatalemberek tömegeit elõzöm meg felfelé. Ezért szeretem ezt az egészet. Ilyenkor nagyon erõsnek, legyõzhetetlennek érzem magam, visszafiatalodom, laza leszek és jókedvû. Ehhez képest a szenvedések teljesen eltörpülnek. A Muzsla elõtti utolsó meredek szakaszon már sokakat elér a válság. Van aki egy fatörzsön (vagy kövön?) üldögél, látszólag megnyugodva, beletörõdve sorsába. Egy picit testesebb túratárs közeledik, szintén a végét járja. Amikor az üldögélõ srác mellé ér, mint ha csak egy buszon vagy akárhol lenne, megkérdezi, van itt még egy szabad hely. A srác int, kicsit félrehúzódik, s most már ketten üldögélnek békésen, ki tudja meddig. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „testesebb” túratársat hamarosan újra megpillantom a muzslai ellenõrzõponton, ahol egy néhány perces pihenõt rendelek el magamnak, az utolsó nagy roham elõtt.)
Na megyek, és„koncsúrgok” még egy kicsit, mielõtt a célba érek. A szûk ösvényeken rengeteg gyalogos mellett húzok el futva, vagy gyors menetben, de mindenki egytõl-egyig elõzékeny és türelmes. Engem is utolér és elhagy jó néhány gyorsabb futó, különösen, akkor, amikor már nincs kedvem egy csapat gyalogost félreállítani a szûk ösvényeken, inkább beállok mögéjük. Természetesen rögtön elengedek mindenkit, ha kell, de hozzátartozik a teljes képhez, hogy ez idõnként kicsit fárasztó is tud lenni. De ez „benne van a pakliban”, a szervezett teljesítménytúrázás lényegéhez szervesen tartozó dolog. Errõl bármilyen módon vitatkozni szükségtelen, „nagy baromság”!!!
A „kút mélyén” végre megpillantom Szurdokpüspökit, ami az utóbbi idõben nem a Mátrabérc-túra miatt vált világszerte ismert hellyé. Sajnos nem tudok a szokásos módon bezuhanni a völgybe, de azért mindent megpróbálok. A Dióspatak völgye egy újabb áldozatot követel, egy túratársnõt támogatnak, kifordult bokával. Eszembe jut a tavalyi korcsolyázás lefelé, most már semmiségnek tûnik lejutni. A patakon átjutva, felfelé menet az erdõben próbálok elõzni két erejét vesztett túratársat, de egy faágon megbotolva, ma utoljára vizsgálhatom meg immáron egészen közelrõl az erdei aljnövényzetet.
Végre az iskolával összekötõ köldökzsinórra jutok,( „hol van már a tavalyi sár?”), és örömömben felszabadult „végkocogásba” török ki. Vannak a teljesítménytúrázásnak is emelkedett pillanatai, ilyen például a befutó, amikor érzi az ember, hogy megvan, ezt megcsináltam!! Olyasmi ez, mint a gólöröm, csak egy kicsit visszafogottabb formában jelentkezik, de öröm a javából. Ha nem jelentene semmit, ugyan miért is csinálnám?
Ki figyel oda arra az apró részletre, hogy szinte minden beérkezõnek fáj valamije, vagy kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódik. Én például kétszer zuhantam el, de mind a két alkalommal, magammal nem törõdve, már ugyanabban a másodpercben újra talpon voltam, és rohantam tovább. Ugyanezt csináltam akkor is, amikor régebben a bordám is elrepedt, de természetesen a távot még simán teljesítettem. Sebeket nyalogatni, számvetést csinálni, majd ráérek otthon is. (Persze itt nyílván nem komoly sérülésekrõl van szó!!)
10:03 lett a vége. A tervem 10 órán belüli eredmény volt ugyan, de azért nem vagyok elégedetlen. Jövõre majd javítok!
Egy padon üldögélve várakozom, hogy jöjjön a „meseautó”, ami hazaröpít. Alkalmi túratársaim már szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Csak ülök a padon és várok, de nem unatkozom. Jól esik az ejtõzés. Majd azon kapom magam, hogy mint a Forest Gump címû film fõhõse valakinek az „élettörténetemet” mesélem, s jönnek még mások is. A „bûvös pad” megnyitja az emberek szívét, s két szimpatikus túratárssal szinte összebarátkozom.
Évekig magányosan futkároztam az erdõben, s akkor még nem gondoltam, hogy az ösvényen barátságos emberek várnak, túratársak.
„Fuss Forest, fuss!!!”
2009.04.26
|
