HOGY MINDEN JÓBAN BENNEVAGYUNK,
AZ EGYSZER BIZTOS!
Most is, mint minden kis túlélõs kalandunkat hosszas levelezgetés és eszmecsere elõzte meg. A legfájdalmasabb az volt mindezek közül, mikor Peti keresett, hogy azt hiszi, ez neki nem fog menni! Túl sok az elfoglaltság, mi vagyunk a második legfontosabb az összes közül, de van tõlünk sokkal fontosabb is, amit mindenki megért, amit úgy hívnak: család!
Ezek után már csak egy hét volt az elõkészültetekig, amiben benne volt április elseje is és ezt nem tudtam kihagyni! Bánatos levelet írtam a többieknek, hogy este elmentem rambósodni és egy kutyus velem tartott, vagyis azt hittem futni akar velem, de nem futni akart, hanem enni és megharapott. Elõször Robi, aztán Peti terveket kezdtek kidolgozni gondolatban, mi lesz, mit tegyenek, Kati csak este reagált, de a lényeg, akármilyen tréfa is, de hatásos volt, vagyis számítanak rám!
A pénteki elutazás hamar megtörtént. Elmentem Gyöngyösre, ahol felvett egy kocsinyi csapat. Már 5 órára a karancslapujtõi tornateremben voltunk, matracot foglaltunk, pizzát rendeltünk, elõtte kaptam egy meglepit, nagyon-nagyon köszönöm kis csapattársaim, imádlak benneteket, öntöttünk a gyomrunkba egy kis nedût és vártunk, hogy jöjjön a rajt.
Eligazítás után megkaptuk a menetlevelet, gyors reagálással berajzoltuk a pontokat, az összeset és nem duplán, ahogy a Bükkben tettük, csapatfotózáshoz kiosontunk, majd közel az éjfélhez elrajtoltunk. Salgótarján felé vettük az utunkat, az aszfalton. Ez elég egyértelmû volt, hiszen a Karancs csak reggel nyitott ki, meg egyébként, a térkép és a valóság az elõzetes hírek alapján nem teljesen értelmezhetõ, így sötétben inkább a biztos utat választottuk, tehát: aszfalt starjánba, barnult buliarcokkal fûszerezve.
Itt felhajtottunk a Kálváriára, volt egy fakultatív pont, amit nem találtunk meg egyértelmûen, de ehhez csak le kellett másznunk az aljába és a tábláról kicsemegéztük a megoldást! Az elsõ õrzött pont a Pécs-kõ volt, amit beterveztünk. Oda viszonylag simán eljutottunk, nem ért minket meglepetés útközben, de a pontnál annál inkább. Robink, mint egyetlen fiúnk, felrohant feladatot megoldani, a csúcsra, de nem oda kellett volna. Csak kicsit kellett volna felrohanni. Aztán visszarohant, de mi-nek?! Azért, hogy bedühödjön? Maradt volna inkább velünk! Na de a becsület és a kíváncsiság, hogy milyen feladat lesz, meg hogy mindent megpróbálunk megoldani! Hegymászó, vagy sziklamászó, vagy nemtom cuccokat kellett felismerni, ennyi erõvel egy borzot is felküldhettünk volna! Ezt erõsen diszkriminációnak éreztük, de a végén kiderült, másoknak sem ment a dolog!
Erõs véleménykifejtés után elviharoztunk Szilvás-kõre, ami nem is volt szívás! Közben az Inászó-bánya és Hosszú-bérc szakaszon olyan hideglelés jött ránk, a láthatósági mellényt már mindenhova magamra csavartam, egyetlen kis reményem volt a nefázásra, de hát annyira hideg volt, hogy még ilyet nem szenvedtünk. A nagy fázásban, a Bányász-körút után egyszer elkavartunk, de ez nem volt jelentõs, szerény kis véleményem szerint! Kezdett virradni, Robi totál elaludt, szerintem azt sem tudta hol van! Bagó-kõnél kért idõt, kávét, aztán már türelmet… majd feltekeregtünk a Szilvás-kõre! Zokni bugyolálás volt a feladat! Kati ment és jött, hogy kész a feladat! Közben megkaptuk a transzfert, egy rab ki akart jutni a cellájából, de annyi esze nem volt, hogy a vizet egyedül kimérje, nekünk kellett méricskélni, azt hiszem megoldottuk. Csendes bandukolások közepette agyaltunk, és egy-egy gondolat felvillanását rögtön papírra vetettük.
Szilvás-kõ után tehát nyomás a Salgó-vár, de elõtte beiktattuk a Boszorkány-követ. A piros várrom jelzés, hm… élményekben hasonló az Ódor mászáshoz, de itt égetett a nap, szóval kínzó volt és maradandó. Egy piros pólós csapat megkért, hogy örökítsem meg õket, sok fiú piros pólóban, szépek voltak, jól mutattak a kövön.
Salgó-vár gyönyörû panorámája után fel is mentünk hozzá! Feladat: egy ember körülírja a szót, mi meg találjuk ki. Tetszett! És ami még tetszett, hogy idõben nagyon el vagyunk eresztve, vagyis annyi az idõnk, mint a tenger! De ami még jobban tetszett, a transzfer feladat! VONATOK, hangsúlyozom vonatok, kicsit másképp! És hogy ez csak a mi kedvünkért van… az egyszer biztos. Az üzifalra egyszer írtam, hogy ha nem lesznek vonatok legközelebb, komoly csalódás éri csapatunkat! És lettek vonatok, vagyis megállók és vasúti társaságok párosítása! Ez a feladat ért mindentõl a legtöbbet, ez éltetett, vonatok nélkül nem élhetünk, nem mehetünk el a Salgó-vártól úgy, hogy ott rögtön meg ne oldjuk!
A Vonatkatarzis után kényelmesen elindultunk Somoskõ felé, de itt történt velünk egy komoly trauma. Tájfutó bajnokság volt Somoskõ határában és a Losonczy-forrástól visszafelé sikolyt hallottak a többiek az erdõben. Mikor láttam, hogy elrohantok, kiáltottam, mi van, aztán rohantam oda, láttam, hogy Dórira támaszkodik egy csaj, Robi elfut, odarohanok a csajhoz, együtt lefektetjük, Kati rohan Robi után, hogy orvos kell, megnézem a csaj lábát, kicsit felhajtottam a nadrágját, ahol véres volt, hatalmas ûr és vér, azonnal mentõ kell, zihálva hívom õket, közben Robi visszaér, orvossal, aki messzirõl kiabál még ekkor viccesen, de mi már tök idegek voltunk, mit bratyizik ez itt, vérzik a csaj, mint állat, az orvos megnézvén legyint egyet... És mindezek közben tájfutók rohangálnak körülöttünk! Mi ekkor, azt hiszem, rájöttünk, egy csapat vagyunk, a szó szoros értelmében. Nem kell más, csak az, hogy Veletek legyek és akkor minden rendben!
Vaddisznó kontra tájfutó lány kaland után jött a Petõfi kunyhó, Miszivel! Betûket kellett hajkurászni a Somoskõi-várban, egy híján mind meglett. Katival a vár lábánál egy szlovák házaspárral beszédbe elegyedtünk, kérdezték hova megyünk, mondtuk, hogy még a Karancsot megmásszuk. Annyit kérdeztek: még ma? Tehát ezekbõl a betûkbõl idézetet kellett kovácsolni. Már mindenre gondoltunk, persze kitõl származtathattuk volna az idézetet, ha nem Petõfitõl. Jaj, de hogy lehettünk ilyen naivak? Nem kérem, idézet mibõl lehet egy hamahama túrán? Teljesen egyértelmû: a hamahama dalból! Kati tudja a szöveget, mormolta és lám csodát, hát itt van a megfejtés. Kis csalafinta szervezõk, hamahama rajongókkal nem lehet tréfálni!
Ekkor már a nap keményen simogatta az arcunkat. Már csak a Karancs van, csak. Somoskõújfalu kis fakultatív pontjait bezsebeltük, és a vasútállomáson megpihentünk, vagyis rápihentünk a Karancs mászásra. Taktikai megbeszélés alatt a sárga keresztet választottuk, de annyira nem találtuk az elején, hogy kezdtük feladni. Ez annyira ideális útnak tûnt! Robi aztán útkeresésbe fogott, nem hiába. Voltak lábnyomok útközben, ezek szerint más csapat is próbálkozott ezen a szakaszon. Lassan közeledtünk a Karancshoz, a források útközben életet mentettek, de még mennyit! Ilyen meleget… az arcomat, a hajamat bevizeztem, teljesen megtáltosodtam, majd szippantottam párat és hajrá Karancs. Felértünk. Mátrabátrai adták a feladatot, sapiban a kéz, kézben az óra, majd egy gombnyomás 60 másodperc múlva. Robi nyomott és mentünk a Kápolnához. Ezt a mászást már nem kívántuk, de kihagyni sem tudtuk.
És jött a várvavárt zöld kereszt, ereszkedhettünk le, közben kezdtünk szemetet gyûjteni, és berobogtunk a célba, persze ez nem volt ilyen rövid, mint ez a mondat, mert a lefele út hosszú és fárasztó volt, de valahogy mégis jó volt, annyira szép volt ez a túlélés, kicsi kalandunkat leszámítva, hogy még bandukoltam volna, bárhova, ahova mondják. Nem tudom igazán elmondani mivel lettem gazdagabb a túlélés alatt és után, de a lelkem mélyén igazi felüdülés, nyugalom, boldogság, varázslat lapult, hogy ezt kívánom mindenkinek!
És jött az este, a vacsi, az élmények rágcsálása, mert a lebbencsbõl nem szívesen rágcsáltam, ez nekem nem jött be. Ágyas barátunk hamar kiapadt, az üveg alján kiterült gyümiket bezsákmányoltuk, majd Dórival eléggé bátran kiruccantunk a helyi könyvtárba, de még elõtte a „szexi dögék” megkérdezték: kilométer hiányunk van? Itt végem lett. A krimóban artikulálva elõadtuk igényünket, ezerért kérünk szilvát…
Aztán Katival most már tényleg bátran, csapatokat hajkurásztunk a tornaterembõl, persze azokat szólítottuk meg, akik még nem aludtak és meglepõen lelkesek voltak, vagyis kijöttek néhányan az udvarra. Köszi mindenkinek. Bátor zölccségek felfedezni vélték bennem a zempléni túlélõ második helyezett csapat egyik tagját, kétkedve kérdezték, én voltam az a fekete domina? Miért olyan meglepõ ez? Itt próbáltam az elkövetkezõ túlélõre, ami már kicsit nem ide vág, de idõben el kell kezdeni szervezkedni, társat keresni, mert a Dream Team teljes harci létszámban nem volt vevõ a kalandra!
A végeredmény: legsegítõkészségesebb csapat különdíj, 11. hely és felejthetelen élmények, pálya, emberek, szóval ezt érezni kell. Mindörökké Hamahama, és Dream Team, együtt meghódítjuk Aggteleket is! ...
cikk folytatása:www.tulelesrejetszunk.hu
Dream Team forever
Dream Team Györgyi
as Rambó
as Domina
|
