6.15-kor indultam útnak, akkor már a korábbi hozzászólásban említett nevezési nehézségek egyáltalán nem jelentkeztek. A Kálvária után, a Kemerovó lakótelep magasságában megugrasztott egy vaddisznócsalád. Ahogy haladtam zörgést hallottam jobb oldal felõl a cserjésbõl. Megálltam megnézni vajon mi okozza a zajt. Az ágak között három csíkos kis vadmalac szaladt felém. Na, mondom, jobb lesz továbbállni, mert az anyjuk is itt lesz nemsokára. Mentem is tovább gyalogos tempóban, amikor hallom, hogy megint zörög a cserjés és látom, hogy az anyakoca szalad velem párhuzamosan. Nem akarván úgy járni, mint Zrínyi Miklós, nyakamba kaptam a lábam és levágtam egy 50 méteres sprintet. Ezt az anyakoca is elegendõnek találhatta, mert nem riogatott tovább.
A Karancs kaptatója elõtt megszabadultam az esõkabátomtól, egyrészt, mert az esõ sem csepergett már, másrészt mert ismerve a hírhedt meredek kaptatót, még félmeztelenül is megizzadtam volna. Felvéve egy lassabb, monoton tempót egyben sikerült lenyomnom a Karancsot. Ennek mindig örülök, mert ha ez megvan anélkül, hogy a végét járná az ember, akkor már nagy valószínûséggel marad ereje végig. A csúcson ezúttal kihagytam a kilátót, mert a korábbi csepergés páradús kilátással kecsegtetett, ráadásul pár hónapja már beteltem a látvánnyal, még a Magas-Tátrát is láttam innen.
A Karancsról egy darabig a határsávban kell menni, de lemenni sem egyszerûbb, mint feljönni, mert vagy 200m táv alatt hirtelen vesztünk 110m szintet a Karancs nyeregig. Itt térünk át szlovák területre, ahol folytatódik a gyönyörû erdõ, hatalmas bükkökkel és tölgyekkel. Különösen tetszik az egyik déli lejtõ, ahol a tölgyerdõ alatt szinte semmilyen aljnövényzet nincs, még avar sem, csak törmelékes kõzet. Kész csoda, hogy honnan nõnek ki a fák.
A somoskõi várba vezetõ tanösvény bejáratánál tõlem is beszedték a belépõt, a szervezõk csúnya szidalmazása mellett, mondván, hogy semmi nem lett elõre kifizetve és, hogy tavaly is az történt, hogy kifizettek 40 embert, aztán 200-an mentek át. A somoskõi ellenõrzõponton ezt jeleztem is (nem én voltam az elsõ), ahol azt mondták, hogy a fõszervezõ már elindult intézkedni, és állították, hogy a megye kifizette a bukovinkai önkormányzatnak a belépõk árát. Igazságot tenni én nem tudok, de hátha a szervezõk itt a fórumon tájéjoztatást tudnak adni arról, hogy mi történt. Jövõre a legjobb az lenne, ha a befizetést igazoló dokumentum fénymásolatát adnák oda minden túrázónak. Ha már ilyen félreértések merülnek fel évrõl évre.
Az elõttem szólót még annyiban korrigálnám a somoskõi várral kapcsolatban, hogy a vár valójában nem a Siatorska Bukovinka település nevezetessége, hanem a magyar Somoskõé. A történelem torz fintora, hogy Somoskõt eredetileg szintén a szlovákoknak ítélték, de 1924-ben visszacsatolták a falut Magyarországhoz, viszont a várat, ami a falu házaitól 30m-re található meghagyták a szlovákoknak. Siatorska Bukovinka meg egy telepes szlovák falu, a trianoni béke után hozták létre, hogy fellazítsák a magyar többséget a területen.
Somoskõn egy igazi Isten háta mögötti kocsmában megittam egy kólát energiautánpótlás címén, majd következett Salgó vára. A pont ezúttal nem a vár bejáratánál, hanem a vár belsejében, közvetlenül a torony alatt volt. Pecsételés, kis vízutánpótlás, majd ereszkedés Salgóbányára, ahol egy hagymás-zsíros kenyérrel készültem a táv második felére. Kínálgattak egyek még, de a tapasztalat azt mutatja, hogy bár nagyon jólesne, a késõbbi menetelés során csak hátrányomra válna a tele gyomor.
A Salgóbánya és Szilváskõ közti táv valahogy mindig olyan hosszúnak tûnik, talán mert általában itt szokott elõször kijönni a fáradság és kezd el azon töprengeni az ember, hogy még mennyi van hátra és milyen szakaszok következnek. Mindenestre a Gortva forrása mindig feldob. Most különösen jó volt, mert több víz volt benne, mint tavaly, valahogy a növényzet is ritkásabbnak tûnt és jobban meg tudtam figyelni, hogy hány helyrõl fakad víz a földbõl, vörösre festve az egész forrásvidéket.
A bárnai ellenõrzõ ponthoz vezetõ keskeny, sûrû, elhanyagolt bozótosban vezetõ út szerencsére megszûnt. A temetõ bekebelezte, így immár a temetõn belül, rendes úton lehetett menni.
A Bárna-Pécskõ nyereg közti szakaszon szokott jönni a holtpont. Most is így történt. A mátraszelei útra való meredek ereszkedésnél megfájdult a térdem, csak hátramenetben tudtam leereszkedni, és az inászói bányához vezetõ felhagyott aszfaltút sem a kedvencem. A Pécskõ nyeregbõl kis séta után a Pécskõ-sziklához érkeztem, ahonnan meseszép kilátás nyílik Salgótarjánra és a környezõ hegyekre. A szikla aljában egy bombatölcsér mellett található egy ismeretlen német katona sírja. Valószínûleg egy légvédelmi üteg katonája lehetett, hiszen a csúcsról gyönyörûen belátható lehetett a salgótarjáni ipari üzemeket támadó közeledõ bombázók csoportja.
Innen már, ahogy mondani szokták, féllábon is beér az ember. Majdhogynem így is tettem. Fájó térdem miatt az igen meredek lejtõn való lejutás inkább volt botorkálás, mintsem délceg ereszkedés. Egy órámba tellett az amúgy csak félórás út a célig. Így is 16.45-re a célban voltam, 10 óra 30 perces idõvel.
Végezetül hadd csatlakozzam az elõttem szólóhoz az útvonalleírás részletességét illetõen. Nekem ugyan nem voltak gondjaim helyismeretembõl adódóan, de már tavalyi hozzászólásomban is szóvá tettem a leírás szûkszavúságát. Bár a túra útvonala alapvetõen jól követhetõ, de egy-két helyen elkelne az elsõ teljesítõknek egy kis segítség.
Jövõre újból jövök, ez minden kétséget kizáróan a legszebb túra, amin eddig jártam.
|