Túrabeszámolók


Pilis 50/35/16

nagypapaTúra éve: 20092009.05.12 17:33:15
Pilis 50

Akkor hát kegyelmességednek "ágya kemény szikla, s alvása a virrasztás" - állapitotta meg a fogadós Mancha lovagjával beszélgetve. Mivel ma is élnek erõs emberek, ezért - a Kevély-nyeregbe érkezve -, Solymár Éva figyelmes közlése, miszerint "Béla bácsi már elment", nem nyitott új távlatokat elõttem. Még nem láttam a sokoldalú sportember nyugvóhelyét, de azt biztosan tudom, hogy elég gyakran csupán pár órás alvás után vág neki nehéz túráknak, s ha netán egy túra után még egy másik, éjszakai menet is lehetséges, nem fog meghátrálni a próbatétel elõtt. A hozzám hasonló álomszuszék alakok, akik csak arra ügyelnek, hogy azért itiner jusson még nekik a rajtnál, õszinte irigységgel figyelik az elsõk között induló vasembereket. Mindenesetre, jó érzés, hogy vannak elõttünk úttörõk, amint az Nagy Zoltán utólagos közlésébõl is kiderül.

Sokadik alkalommal rajthoz állva, nagyon megfelelt a 7:05-ös indulás. Örömmel üdvözöltem a Rendezõséget, ami nem volt nehéz dolog, mivel az évek során a Pilis 50 Feidiga Károly és Cecilia családi vállalkozásává alakult, amelyet jó barátok támogatnak. Utóbbiak majd megjelennek az út során. Most azonban még az elején vagyok és kissé lomha lépésekkel megindulok az ismert emelkedõn. Ismert a nyomós kút, ismerõsek a keresztgerendák, az ugató kutya és a kanyargó ösvény. Valami azonban nem ismerõs, vagy nem figyeltem eddig rá: a vizszintesbe érve a bokrok nyilásában egy tetõ látszik. Tán csak nem tévedtem el! Persze, hogy nem, dehát szépen folyik a budai dombok beépitése és ezt a tetõt eddig nem vettem észre. Azt, persze, már korábban láttam, hogy Üröm felõl szépen nyomulnak felfelé a házak, de a szóbanforgó épitmény eddig még hiányzott a látóterembõl. Mi lesz itt ötven év múlva?

A fejlõdésnek - nem, a terjeszkedésnek - útját állni nem lehet, ezért szememet a nagy repedésekkel átszõtt talajra ( tud ez másmilyen is lenni) szegezve és a kiszámithatatlan kutyák miatt a bal oldali ágakat választva igyekszem az ürömi út keresztezõdése felé (szemét lerakása hatóságilag tilos). 2-3 perc késésem van ebben az elsõ magánellenõrzési pontban, ami érdektelen. A murvás emelkedõn általában felveszem a távolsági utazósebességem, ami azt jelenti, hogy 12-13 perc alatt feljutok a kõbánya elõtti jobbfordulóhoz. Még egy idõmérés a Kevély tetején és ezzel be is fejezem állapotom felmérését.

8:31. Kevély-nyereg és ott a Solymár-Benedek fogadóbizottság. Megfelelõ emberek a megfelelõ helyen, ami nagyon otthonossá teszi a vándorlást. Évával rendszeresen szoktunk randevúzni szeptemberben a Csóványoson a Maxi keretében, s remélem ez évben is igy lesz és õ meg fogja kérdezni, hogy érzi magát a derekam. A nõk memõriája nagyon jó, figyelmességük megható. A túrázást azonban nem csevegésre találták ki, ezért, Béla megbeszélése után, már zúdulok is le az aggastyánok által is jól futható ösvényen, le, egészen Csobánka "Center"-ig, ahol a CBA "a mindennapok megoldását" kinálja. A Z-re rátérve füstöl el mellettem egy kisleány, akit a Majdán-nyereg megtévesztett. Emberek vagyunk.

A Tavasz-lépcsõnél egy arrafelé lakó kollégám háza felé mondok egy "halló"-t és a Plandics-térre egyszerre gördülök be a 855 jelzésû autóbusszal. Itt állnak Csobánka utolsó házai, de lám, jobb kézre, vadonatúj kerités oszlopait betonozták gondosan a földbe és az oszlopokon szintén vadonatúj drótháló feszül. A keritésen belül tábla áll, amely közli velünk, hogy Csobánka a Pilis gyöngyszeme és kéretik nem szemetelni illetve szemetet lerakni. Ez utóbbi a drótháló átszakitása nélkül problematikus, dehát nem is errõl van szó. Hogy mirõl, arra több variánsom van, nyilván az eufémia egyedi megnyilvánulásával állunk szemben, de nem akarok jóslásba bocsátkozni. majd meglátjuk jövõre.

A szurdokig tartó hosszadalmas menetelést unalmát az ûzheti el, ha a K megjelenésekor nem tartjuk észben a Csongor és Tünde ismert sorait. "Sik mezõben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középsõ célra jut." Rutinos túrázók is könnyen kikötnek a Szentkúton, mivel a szükséges középsõ utat semmi nem jelöli és menni is kell rajta egy szakaszt, amig az elsõ festés megjelenik. Ha ezen az izgalmas vagy nem izgalmas (a nem kivánt szavak törlendõk) ponton túl vagyunk, akkor behúnyt szemmel is elérjük a szurdok elõtti ellenõrzõ pontot. Egy szót sem vesztegetnék erre a néhány kilométerre, ha nem bukkan fel, idén már többedszer Rácz Frigyes, ezúttal két erõteljes, vidám, nagykalapos barátja kiséretében. Velük egészen a Fagyos katonáig fogok harmonikázni, de ne vágjunk az események elébe.

9:55 Szurdok-alja. Mivel semmi gond nincs, hadd idézzem fel, hogy valamikor - van már jó tiz éve - egy kiadós tavaszi felhõszakadás utáni napon érkeztem erre a helyre. Sajnos, nem tudom az igazi okát, de tény, hogy a pontõr azt kérdezte tõlem, hogy tovább akarok-e menni. Kicsit hülyén meredtem a derék fiatalemberre: miért ne mennék, még tiz óra sincs. Aztán bevonultam a szurdokba és kiderült, hogy 2-3 kivétellel a hidakat elseperte az árviz. Jó kis szórakozás volt átkinlódni néhányszor az egyik oldalról a másikra. Tudta-e a pontõr, hogy mi van benn, vagy nem tudta ezt már nem tudom kideriteni. Hagyjuk meg azonban azt a lehetõséget, hogy csupán az érdekelte, hogy a rövid sétát akarom-e végigjárni vagy a hosszabbat.

A szurdok végén egy pohár sör képe jelent meg elõttem. Ráczékkal egyetemben, nem akartuk Pilisszentkeresztet sörivás nélkül elhagyni. Emlékeztem rá, hogy a templom felé vivõ utcán van egy sörözõ, oda majd betérek egy percre. Láttam, hogy Friciék, messze elõttem, jobbra felmennek, nyilván a "felsõ kocsmába". Mentem a magam járásán és megállapitottam, hogy nincs többé sörözõ, valamilyen élelmiszerbolt van, de hogy milyen, azzal nem törõdtem, bosszús voltam. A szomjhaláltól a templom melletti csobogó mentett meg. Nem fogok meghalni, a Kétbükkfa-nyeregben úgyis kapunk folyadékot, s mentem tovább, szabályosan, le a patakhoz, át a patakon, megkerülve a sportpályát, balra mellõzve a Klastrom-kutat. Ismeretterjesztésként hadd mondjam el, hogy a kút mellett füzike szedhetõ, amely gyógyszernek nem minõsülõ, természetes tea alapanyagául szolgál prosztata bántalmak ellen.

Egy kicsit még felmegyünk, aztán derékszögben jobbra fordulunk és nemsokára bekeritett telkek mellett elhaladva érjük el a Forrás-utcáról érkezõ utat. Szép, öreg erdõbe jutottunk, s hamarosan feltûnik a Mária-pad s vele - megfelelõ emberek a megfelelõ helyen - Amál és Ákos. Vannak azonban nem várt szereplõk is: Gyõri Péter és a Kék Túra mindenható ura: Bozó András. Gyorsan el is mondtam neki, hogy a tavalyi Rákóczi-túrán sokan szenvedtek a Füzérkomlós elõtti egykori kisvasút pályáján, amit éktelenül benõttek a bokrok. Vezetéképités miatt kiásott és be nem temetett néhány gödör tarkitotta még az ösvényt, amibe nagyon jól be lehetett esni, ha az ember az utolsó pillanatban észre nem vette õket. Naplemente után, átlagos túrasebesség mellett. András megértõen hallgatta panaszaimat, Péter viszont fényképeket készitett rólunk. A fényképek és hangszalagok nagyon hasznosak akkor, ha az ember azt képzeli, hogy milyen jó megjelenésû és milyen kellemes hangja van.

11:12 Láttátok-e már Ráczékat - kérdeztem. Még nem, mondták. Várható volt, hiszen nem álltam meg Szentkereszten. Mondjátok meg nekik, hogy elmentem. És elmentem. A Kétbükkfánál az itiner által meghirdetett egy pohár szódaviz dupláját fogyasztottam el, utána gördülés lefelé az utóbbi idõkben többféle rendeltetésû táborhely mellett és körül. Az aktuális tábla szerint keleti tipusú rekreációs hely. Jó.

A Hoffmann-kút felé mostanában biztonságos a haladás. Korábban nagy tárvágást csinált itt az erdészet, frissen nem volt könnyû eligazodni a jelzés nélküli területen. Ha az ember a magasfeszültségû vezetékhez akart igazodni alaposan póruljárt. Mély bevágások és dombok közé érve, néha négykézláb evickélt ki a patakmeder felé. Most már csak egyszer lehet eltévedni, annyira zárt folyosóvá nõtte ki magát a fiatal erdõ és az eltévedést is kizárhatjuk, ha a szemünket rendesen kinyitjuk. Az alapelv az volt, hogy minél tágabbra vegyük a balkanyar inditását, még akkor is, ha már látszólag jól járható út indul balfelé. Mondom, ez most nem gond, ha kicsit figyeljük a Z négyzet festéseket. Két korhadt hidon áthaladva, hamarosan kijutunk a fiatal erdõbõl és megérkezünk az idõs bükkfákhoz.

Nagyon szépek a bükkerdõk. A magas, szürkés fatörzsek egy katedrális oszlopaiként emelkednek a magasba. A mi lelkünk és érzelemvilágunk is emelkedni kezd. Hatása kikerülhetetlen. Csodálkozhatunk-e, ha valaki e szépség hatására ecsetet ragadott és mésszel, két vagy három embernyi magasságban egyetlen szóval örökitette meg érzelmeit. A betûk szépek, nem beteges graffittik. Szabályosan, jól olvashatóan, nyugalmat és békét sugározva mondják ki a szót: CILI. Kimondja és a mésszel, amivel óvni szoktuk fáinkat a károsodástól, nem sérti meg az élõ növényt. Nem vág bele fájdalmas sebet bicskával vagy tõrrel egy faélet tartamára. Nagyszerûségét akkor értékelhetjük igazán, ha összehasonlitjuk más vallomásokkal. Bizonyságképpen ide másolom egy elismert költõ sorait:

"S vaskézzel a norvég rengetegbõl / Kitépek egy óriási szálfát, / Belemártom azt / Az Aetna izzó mélyibe s ezzel / A tûzitatta szörnyû tollal / Fölirom az égnek boltozatára: 'Szeretlek Ágnes'!" (Heine: Vallomás, Lehr Albert forditása)

Amig egy balfordulat múltán megkezdem a leereszkedést a patakmeder felé, azon gondolkodom, hogy mit szólnának derék természetvédõink ehhez az egészhez. Hiszen a Heine-vers elõre megfontolt szándékkal történõ természetrombolás és környezetszennyezés képét vetiti elénk. Nem helyes, ha érzelmeink ennyire elboritják józan gondolkodásunkat. Jelen esetben pedig érdekes lenne tudni, milyen összefüggésben került a mésszel irt név a bükkfára, dehát legyen ez irójának-festõjének magánügye.

Lenn vagyok a pataknál, átegyensúlyozok a köveken és felmegyek a Hoffmann-ház bejáratához. Egy tucatnyi turistából álló csoport nézelõdik ott, egyikük bátran be is nyomul a ház - fogadó - kunyhó (mikor, mi) területére. Megkopott emlékeim között van olyan, miszerint egyszer mintha ittam volna valamit az üzemegység büféjében, de az nagyon régen volt. Azóta olyan kisugárzásai voltak a helynek, hogy nem volt kedvem nézelõdni. Szubjektiv a vélekedésem, lehet, hogy csaltak az érzéseim, dehát idõnkint átadjuk magunkat a teljesen meg nem alapozott benyomásainknak.

12:07 Nem is kell törõdnünk a Hoffmann-házzal, hiszen karnyújtásnyira itt van a Hoffmann-kút és már jön is szembe Bea széles mosollyal, a háttérben pedig ott tornyosul a Nagy Vendéglátó, Mészáros János, alakja. 3 köbcentiméter kiváló minõségû párlatot nyújt át, megtiszteltetés, aztán nagyon érzékletes elnevezésû bort is emlit (nem kaptam belõle), végül azonban jön a lényeg: a komplex húsleves, rengeteg érdekes ingredienssal. Agglegények szoktak ilyet fõzni (aki tud) a barátaiknak. Kenyér, szalonna, hagyma, piros paprika és egyebek találhatók még az asztalon. Mészáros nagyon szeret ilyenkor nagy kötényt kötni, amivel csak azt húzza alá, hogy ha nem foglalkozna mûszaki dolgokkal, kiváló Vendéglõs lehetne belõle. Javasoltam is
neki, hogy béreljen itt egy kis telket és húzza fel a bakancsosok számára - a procc Hoffmann mellé - János bácsi kunyhóját, alapvetõ paraszti ételekkel és italokkal. Nem reagált még rá, azt viszont a lelkünkre kötötte, hogy ha felérünk Dobogókõre, akkor köszönjük meg az Igazgató Úr közremûködését, akinek múzeumában készült a kiváló leves. Elõre bocsátom, hogy meleg kézfogás kiséretében megtettem.

Elmúlt dél, túl sokáig nem társaloghatunk, Friciék is beértek. Megkapták a Mária-padnál leadott üzenetemet, arra viszont csak most derült fény, miért is vagyok ennyire elõl. (Nekem kimaradt a szentkereszti sörözés.) Nekilódultunk a Szakó-nyeregbe vivõ útnak. Fenn annyi hasznuk volt belõlem, hogy a jó sinre tereltem nagykalapos társainkat, aztán elengedtem õket Dobogókõ irányába. A Jász-hegy kellemes sétaút, amelynek végén, a Múzeumban megszerezzük az igazolást és Igazgató Úrral biztositjuk egymást kölcsönös rokonszenvünkrõl. Legközelebb, õsszel, ugyanitt.
Ezután bevonultam a Büfébe, megrendeltem a sok földi jót és kényelmesen majszoltam a lila hagymás zsiros kenyeret.

13:30 Legalább húsz perc kikapcsolódásra jogom van - gondoltam. Amint azonban colámat szürcsölöm, Frici izgatott arca jelenik meg az ajtóban. Hát én hol vagyok - kérdi. Nem értettem az aggodalmát mindaddig, amig azt nem közölte, hogy már jó ideje várnak almás rétessel a Matyi-büfé elõtt. Puff! Tényleg, még a szurdok elõtt dicsértük a kitûnõ dobogókõi almás rétest, a baj csak abból lett, hogy én a fenti büfé termékére gondoltam, õk meg a Matyi készitményére. A nekem szánt sütemény már az asztalon párolgott, vételárát Lokár Gábor "finanszirozta", amiért is e helyen nyilvános köszönetemet fejezem ki. Megköszönni, persze, inkább a türelmüket kellett,
hiszen pénz jobban szokott lenni, mint idõ, pláne egy elõször látott vénemberre. Gyorsan elfogyasztottam a rétest és indultunk a fagyos katona felé. Az útban lévõ legázolt magántulajdont szabályosan megkerültük, majd azt mondtam, hogy ezután sziveskedjenek futásnak eredni, mert a nagyon kellemes lejtésû úton sok percet nyerhetnek. Tanácsomat megfogadták és többet nem láttam õket.

A következõ szakaszról már korábban irtam pár sort, ezért mellõzném is az egészet, ha a Torina környékén meg nem szólit Takács Györgyi és egykori magashegyi túrázó István fiam felõl érdeklõdve, hosszasabb beszélgetést nem kezdeményez. Én csak alacsonyhegyi túrákat tettem életemben, ezért érdeklõdve hallgattam Györgyi szövegét, amely alapos ismeretekrõl tett tanúságot. Beszélgetésünknek néhány villanyfénykép lett az eredménye, amelyet itt is megköszönök. A nagyközönséget azonban inkább az fogja érdekelni, amit már többször megirtam és ami újból és újból bekövetkezik. Vastag nagybetûkkel kellene leirni, hogy a beszélgetés a legjobb alkalom az eltévedésre. Amint mendegélünk, egyszer csak felriadva kérdem: hol vagyunk most? Ez az erdõ nem olyan, amilyennek lennie kellene. Mert, ugyebár, azt csak a kezdõk gondolják - meg mondják - , hogy minden erdõ egyforma. Egyáltalán nem az. Hátrafordulva láttam, hogy nem végzetesen mentünk tévútra, mert száz méterre hátrább néhány együttérzõ lélek integetett felénk. Gyorsan elvégeztük a kiigazitást, minden rendbejött. Most jön a tanulság aláfestése. Kérem szépen, én ezen a szakaszon legalább harmincszor jártam, irásos dokumentumom van arról, hogy ebbõl 13, éjszakára (2 és 3 óra közé) esett. Tessenek tehát érzékelni, milyen következményei vannak annak, ha egy mindkét felet érdeklõ témába merülünk bele.

15:10 Tölgy-ikrek Már csak a Lom-hegy nyergén kell átjutni a P+ vonalán. Rutin-munka, a jelzés jól követhetõ, csak éppen hazug ott, ahol nem illene. Azt állitja ugyanis, hogy a Lajos-forráshoz vezet, holott a gerincen a Holdvilág-árok felé kanyarodik. Közlöm is ezt a kisded csapatban haladó társaimmal, akik fentebb rátérnek az egykori katonai útra, ami nem a P+, de nincs baj, mert párhuzamosan halad az erdõben menõ (hazug célt feltüntetõ) festett úttal. Az viszont baj, ha a nyeregbe felérve, ráfordulunk a P+-re, mert akkor a Lajos-forrás helyett a mélyben fogunk kikötni. Találkoztam már ezt a keserûséget bejárt dinamikus társakkal, akiknek élénk vérkeringést tükrözõ arca bizonyitotta, hogy nem kis dolog visszamászni a helyes ösvényre. Az ugyanis P négyzet alakjában átveszi a P+ szerepét és - továbbra is a rakétás úttal párhuzamosan - valóban Lajos-forrásra visz le, ahol Feidiga Károly kis-nagyleánya várja egy kempingszéken (vagy autóban) ülve az érdeklõdõket.

15:50 Lajos-forrás. Innen végig kocoghatóan, szintben vagy lejtve halad a S+. Félóra sem kell és

16:16-kor már a Janda-kulcsosháznál vagyunk. Ha a kedves pontõr barátunkkal a Hosszúhegy alól együtt jöttünk volna ide, akkor nem kellett volna akkora kanyart tennünk a Hoffmann-kút felé, mint amit megtettünk és már régen itt lennénk. A teljesitménytúrázás azonban idõnkint az egyszerû dolgok túlbonyolitásában rejlik, amik rendszerint a falusi emberek érdeklõdését kelti fel. Õk ugyanis gyakran javasolnak sokkal egyszerûbb megoldásokat, de mi már csak ilyen flúgos fickók vagyunk, akik nem hallgatnak a tapasztalt, helybeli emberekre.

Jandától gond nélkül jövünk lefelé, esetleg Pomáz szélén adódik lehetõség rossz utcaválasztásra, dehát az sem tragédia. Fõ az, hogy a Z-re leérve ne balra, hanem jobbra menjünk, mert különben - ha következetesek maradunk - a Kõ-hegy tetején találhatjuk magunkat. Két, élen járó nõtársunk, a jelzéshiányban szenvedõ elágazásban (a kék nyomóskútnál) balra lecsap, ketten maradunk a Z-n, ami elég sokára fog csak megjelenni, az elágazásból, sõt egy ideig utána sem látható. Pomázon még mindig figyelnem kell a jelzéseket a jobbra-balra kanyargó utcákban, valamiért nem tudom fejbõl az irányváltásokat. Végre eljutunk a HÉV állomáshoz vivõ útra és hamarosan a célba.

17:25 Azért elmegy az idõ a pomázi tekergéssel, de helyben vagyunk. Kézfogás, gratuláció, csipkelõdés, kitûzõ. Meleg nap volt, sok folyadékot vesztettünk. Pomázon mindig kapható barna sör. Sapienti sat. A rendezõség egy részével eszmét is cserélünk mindaddig, amig hirtelen bejelentik, hogy autó indul Pestre. Az érdekeltek felugrálnak és távoznak. Az egyetlen nyugdijas tovább üldögél még. Õ ráér, hiszen nyugdijas.

Befejezés

Családi vállalkozásnál fogadjuk örömmel és köszönettel mindazt, amit kapunk. Minthogy azonban úgy láttam, hogy az interneten szöveg és kép tûnt fel a Pilis 50-rõl, megkérdem: nem lehetne-e feltenni a résztvevõk névsorát, hogy necsak folklórból tudjuk meg, kikkel is róttuk a kilométereket, hanem a nevüket is olvashassuk. Kétszáz név leirása nem nehéz feladat.