Túrabeszámolók


Pilis 50/35/16

OttorinoTúra éve: 20092009.05.15 10:05:38

PILIS 50 TÚRABESZÁMOLÓ 2009.05.09. Táv: 48,4 km; Szint 1400 m; Szintidõ: 12 óra

Egy HÉVvel elõbb sikerült Csillaghegyre érnem, mint szerettem volna, de a két fõs nevezési iroda az Egészségház elõtt már totálisan készen áll a túrázni vágyók fogadására. Béla bácsit még így sem sikerült megelõzni, vidáman diskurál. Amíg a következõ HÉV tömege meg nem érkezik a kedélyes rajtoltatókkal átfutok az itinerbeli útvonal nekem homályos részein. Ez az elsõ ilyen túrám, de a felkeresendõ pontok 90 százalékán már megfordultam, és a hozzájuk vezetõ utakkal sincs ez másképpen, de azért van egy két kérdeznivalóm. Húsz perc hamar eltelik, már itt is a következõ HÉV, amivel megérkezik Suzy és Vera is. Még tollászkodunk pár percet, amíg végre ráírjuk az indulási idõt az itinereinkre, és el is indulunk. A friss idõ ellenére rövid ujjúval nyitunk az erõs kezdés miatt. Ló méretû szúnyogok rontanak ránk, és mire észbe kapunk, jól össze is csipkednek. A piros sávon felküzdjük magunkat a zöld természetbe, megnézzük hol jön fel a piros kereszt Békásról, majd megyünk az Ürömi mûút irányába. Itt a fennsíkon még a legnagyobb szárazságban is mindig akad egy kis sár, most azonban olyan mértékû az aszály, hogy minden dagonya cementté kötött. A durva köves emelkedõn elfelejtjük, hogy valaha is fáztunk, és vágyunk az Ezüst-Kevély pihentetõ platójára. Gyönyörû az idõ, de harapnivalóan friss levegõrõl nem beszélhetünk az útról felrugdosott por miatt. Tetszetõs információs táblákat raktak ki az út mellé, érdekes adatokkal. Sajnos már most arra gondolok, hogy milyen rövid életûek lesznek ezek a vandáloknak köszönhetõen. Itt a roskatag fatorony, lányok sehol, továbbmegyek; magyar zászló, ereszkedés. A kopott mészkövek a szárazságnak és az új cipõm terepesebb talpának köszönhetõen nem csúsznak annyira.

Leérek az 1. ellenõrzõponthoz, a Kevélynyeregbe. Elõveszek egy kis reggelire valót, és a vadonatúj, esõvédelemmel is ellátott pad-asztalhoz megyek. Még jó, hogy nem vetem rá magam, mert tök friss rajta a mázolás. Állva kezdek enni, mint a ló, de túrán ez (mint tudjuk) elég gyakori. Jönnek a lányok, õk is eszegetnek, majd leindulunk a piros sávon. Csobánka fölött átmegyünk egy magasfeszültségû vezeték alatt és megtaláljuk a piros pluszt. Rosszul értelmezem az itiner leírását, és jobbra megyünk rajta egy darabon. Emiatt egy ugatós kutyákkal megrakott zsákutcába kerülünk. Bosszús vagyok, de mit van mit tenni; vissza kell kapaszkodni a pirosra. Nem kísérletezünk tovább, lemegyünk a piros sávon, és a sárga kereszten balra megyünk a buszfordító felé. Balról megnézzük a lépcsõt, amin le kellett volna jönni, aztán megérkezünk a buszmegállóhoz. Ez már egy jól ismert rész, hamar megtaláljuk a zöld sáv jelzést. Sokat gyalogolunk a faluban, szilárd utakon. Autóból van bõven, járdából már nem annyira. Falu végén nyomós kút, felfrissítjük magunkat. Végre beérünk egy csalitosba, jólesik a tûzõ napot tompító árnyék. Elérünk a keresztezõdésig, ahova Szentkútról lejön a kék sáv. Útirány változtatás nélkül megyünk tovább, de már a kéken. Sokkal korábban felbukkanó tisztásokra hisszük azt, hogy ez már a parkoló, mire egy patak-átkelés után végre tényleg itt a

2. ellenõrzõpont, a Szurdok-alja. Akad még hely egy asztalnál, így megint eszünk egy szenyót. Egy ottfelejtett (egyébként sértetlen) banánt is lehiénázunk. Belépünk a csodálatos Szurdokba, mindenki el van ragadtatva. Az erõsnek látszó hidak közül az egyik megadta magát, szerencse, hogy alacsony a patak, és a híd mellett is át lehet kelni. Kikeveredve a Szurdokból, a Pomázi mûúton megyünk jó sokat Pilisszentkeresztig, ahol balra egy rövid idõre rátérünk a piros sávra, hogy a templom után jobbra a zöld sávon folytathassuk. Elõtte azonban egy nyomós kútból jólesik a nyakmosás. A zöld sáv egy köves úton vezet hosszan, míg el nem érünk egy focipályát. Itt balra föl kell vágni egy mezõn, minõ öröm: itt a lábnak jólesõ, füves úton gyalogolhatunk. Hétvégi házakhoz érünk fel; balra a Pilis vonulatát tisztelhetjük. Sûrûsödik az erdõ, megint jólesik a lombok biztosította árnyék. Egy jól járható emelkedõn megyünk a

3. ellenõrzõpontig, a Mária-padig. Rendezzük sorainkat és tovább emelkedünk. Elhagyjuk a Döme halálát, az Ördög-lyukat. A MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA idején sártengerré változtatták itt a környéket a fakitermelõk. Most már csak az úton maradt ágak, gallyak árulkodnak errõl a tevékenykedésrõl, némely helyen még jól is esik a fûrészpor-szõnyegen való járás.

Kövesedik az út, hallatszik már a forgalom zaja, itt van a Két bükkfa-nyereg, itatópont. Kifejezetten üdítõ a ballonból csapolt, friss szódavíz, amit a rajtoltatók csapolnak. Repetázás után a nyereg túloldalán ereszkedni kezdünk tovább a zöld sávon. Ijesztõen sokat megyünk lefelé, tudjuk, hogy ezt így vagy úgy le kell dolgozni Dobogókõig. A Shaolin falu táblánál átmegyünk a mûúton, és tovább ereszkedünk. Egy jobbossal átváltunk a zöld négyszögre. Turisták által ritkán járt úton haladunk, inkább a keréknyomok dominálnak. A növényzet lugasszerûen rejti az utat, vadon hatását kelti (mínusz a keréknyom). Egy patakon kelünk át, majd a Hoffmann fogadó napfürdette épülete tûnik elõ, egy tisztáson. Táblacsokor egyik deszkája mutat zöld keresztet fölfelé, a Szakó-nyereg irányába. Nagyot nem tévedhetek, elindulok abba az irányba. Pár méter múlva vidám társaság fogad a

4. ellenõrzõpontnál, a Hoffmann-kútnál. Nem bírok ellenállni a kísértésnek; "menyasszonyfektetõ" ágyas pálinkával kínálnak. Az utána következõ fogás, a húsleves grízgaluskával is vérré válik bennem. Isten tartson meg benneteket és a jó szokásotokat is kedves pontõr sporttársak. Ezzel a lökettel meg sem állok a Szakó-nyeregig, ott is csak azért, hogy telefonon visszairányítsam Suzyt ahhoz a rejtett, jobbos ösvényhez, amit én is csak azért vettem észre, mert mentek elõttem. A Tost-sziklánál azért én is veszek egy mély levegõt, és Verával megvárjuk, míg alant feltûnik Suzy lila blúzos alakja. Megindulunk a piros sávos Téry úton a Dobogókõ irányába. Hosszú ez az út, jó, hogy van kihez szólni. Ahogy egyre közeledünk, úgy sûrûsödnek a parkolós-turisták. Egy középkorú, amúgy is elõnytelen alakú nõt, mintha a riválisa öltöztetett volna fel egy ízléstelen butikból, a legbazáribb darabokkal. Hallótávolságon kívül megállapítjuk, hogy ebben a tekintetben Verával egyezik a véleményünk. Sikerül lekerülni egy feltehetõen a Rám-szakadékból felkapaszkodott iskolát. Már csak egy pár slusszkulcsot pörgetõ fazon jön szembe, és bekanyarodunk az

5. ellenõrzõponthoz, a Turista Múzeum elé (Dobogókõ). Verával almás pitézünk egyet, Suzy kókuszgolyót eszik. A buszmegálló nyomós kútjából iszunk, mosakodunk, én kétszer félliter vizet el is tárolok. Hosszú pihenõ után, a réteses bodega mellett távozunk Dobogókõrõl a piros-sárga sávon. A Fagyoskatonánál eltûnik a sárga, keresgélés után, balra az erdõben találjuk meg, egy ösvényt jelez. A favágásnak megfelelõen hol kijövünk egy szélesebb útra, hol visszamegyünk az ösvényre. Késõbb jobbra fordul az út, majd hullámvasutazni kezd, és annyira beleültet a körhintába, hogy csak a sárga jelekre tudok hagyatkozni. Késõbb a jelek is gyérülnek, egyes útvillánál jól meg kell fontolni a haladási irányt. Egy infotábla erõsíti meg az útirányunkat, de egyben mutatja, hogy milyen messze vagyunk még a következõ ellenõrzõponttól. Lemaradnak a lányok, a kétséges elágazásoknál, felderítés után hátrakiabálom a helyes irányt, késõbb már azt sem. Hosszú bolyongás után érkezek meg a

6. ellenõrzõponthoz, a Tölgy ikrekhez. A pontõr mellett édesdeden alszik egy túrázó. Az infotáblánál próbálom kiegyenesíteni a gerincemet. Egy maszek túra tagjai mesélik a pontõrnek, hogy Lajos-forrásnál a túrázók nem találják a pontõrt, egyben kérdezik, hogy milyen túra ez. Mondjuk, hogy PILIS 50. Az ötven hallatára a vezetõjük kalapot emel, mélyen meghajol és nagyot köszön. Nagy nehezen ideérnek a lányok, még enni is akarnak, ezzel is megy az idõ. Közben én már megtudakoltam a helyes irányt a pontõrtõl, úgyhogy amikor elindulunk, balra figyelek, várom a piros keresztet, és amikor felbukkan, akkor rá is térünk. A lányok duzzognak az emelkedõ miatt. Megpróbálok túllenni a bukkanón, és amikor hátranézek, már nem látom õket. Egy széles köves útra érek ki, amire azt mondta a Tölgy ikrek pontõre, hogy odavisz a következõ pontõrhöz. Ennek megfelelõen elindulok lefele rajta, és valószerûtlenül sokáig ereszkedek. Ahol egy turista út köt be az enyémbe, megállok dilemmázni. Utolér az elõzõ pont alvó embere, és mutatja, hogy csak tovább a megkezdett széles úton. És tényleg: egyszer csak ott a felsõ parkoló vassorompója és elõtte kempingszéken ott ül a

7. ellenõrzõpont, Lajosforrás pontõre. Pecsétel és én megyek is tovább. Alig haladok tíz métert, és jön a telefon, hogy Suzyék letértek a széles útról, és most meg tanácstalanok. Azonnal térjetek vissza a széles útra - hangzik a határozott válaszom - amit õk be is tartanak. Hosszú, unalmas rész következik a sárga kereszten. Egyszer csak szembe jön egy túravezetõkbõl álló csoport, valamilyen tanfolyamuk van. Az egyik tagot látásból ismerem a TELEKI 50-rõl, köszönünk egymásnak. Már évezredek óta megyek lefelé, amikor egy, az U alakúvá mélyült út mellett álló, széles, öreg fának az út fölé benyúló, vastag ágán, olyan két embernyi magasságban az 1955-ös évszámot olvasom. A sok-sok év alatt a bevésés túlnõtt az emberek szintjén. Elvétve szembe is jönnek felfele kaptató turisták. Balra nézek és végre látok egy kis ütött-kopott házikót, ez a

8. ellenõrzõpont Janda kulcsosház. Innen még meredekebb a lejtõ a zöld háromszögön. Végig lóval felkapáltatott, beszáradt sáron kell óvakodni, nehogy valami bokasérülés üssön be a végén. Már ugatnak a kutyák, de még mindig messze a házakkal beépült rész. Amikor kiérek az erdõbõl, kétfelé ágazik az út. Amint ott vizslatom, hogy merre kéne menni, egy 35-ön teljesített túratárs mutatja a helyes irányt (jobb). Õ már a célból jött vissza valaki elé, aki az 50-en volt. Kiérünk a zöld sávra, ez már Pomáz családiházas negyede. A zöld sáv bal felé mutat egy villanyoszlopon, de jobbra kell indulni. Egy rohadtul poros úton megyünk, a port minduntalan autók verik fel. Hiába van kiírva ilyen magam csinálta kis táblákra, hogy HAJTS LASSABBAN. Tûz a nap, a flaszteros résznél sem sokkal jobb a helyzet. Ez az utolsó három-négy kilométer a lexarabb a túrából. A végén még az országút kipufogógázát és porát is kell nyelni a célig, a pomázi, HÉV "parkjáig". A nagyon kedves rajtoltatók fogadnak és gratulálnak. Többféle kitûzõ közül választhatok, sõt még a Turistamagazin egy februári remittenda-példányát is megkapom. Már forr a káposztalé a fejemben, és amíg megjönnek a lányok "visszafutok" a közeli boltba és veszek másfél liter kólát, nomeg egy méregdrága pálcikás fagyit. A sima vizet a flakonomból a pad mögötti kõre öntöm. A másik padról az egyik bácsi rámszól, hogy ne piszkoljak. (28 fok árnyékban) Azért se fogja elrontani a kedvemet, szó nélkül- és faképnél hagyom. Visszamegyek a HÉV-állomásra, a lányok is befutnak, kitûzõt választanak, fogadják a gratulációt. Egy szép napot töltöttünk el, jól éreztük magunkat, nem vagyunk túlstrapáltak, szintidõn belül vagyunk, és még a HÉV is jön... Ottorino.