Amikor elõször meghallottam hogy lesz, akkor éppen a 2008as Kinizsi 100 során kapaszkodtam fel útitársammal a Bányahegy felé vezetõ köves lejtõn. Ugyanis azt mertem mondani, hogy ha fordított irányba menne a túra útvonala, akkor kipotyognának az emberek de rendesen. Ekkor érkezett a válasz, hogy még nincs ilyen, de lesz. Akkor azt mondtam, két lábgörcs között, hogy nekem elég a sima Kinizsi 100 is. Egy darabig így is voltam ezzel.
Hogyhogy nem mégis aztán azon kaptam magam, hogy durván félév elmúltával ott állok egy osztálytársammal a szárligeti állomásnál, a felüljáró tövében és várom hogy a nevezéssel sorra kerüljek. Osztálytársam "elsõzött" ami nálam annyit jelent hogy elsõ hosszabb túrája volt ez, mindenféle elõkészítés nélkül (én a K-100ra mindig csak a Gerecse 50 után vágok neki, anélkül nem mernék), figyelmeztettem hogy ez nem lesz olyan szép mint amilyennek tûnhet de vállalta a kockázatot.
Az indulás után kaptam egy kis ízelítõt abból amiben nem volt részem már vagy 2 éve. Szolíd, erõs, nagy pelyhû havazás. Eleinte tetszett, de a rám törõ hasgörcs ("... na most kap el a parasztgyalázat...")majd a szembefújó szél megváltoztatta a véleményem.
A túra elsõ 50 km-rérõl nem tudok mit mondani, olyan volt mint az eddigi 50esek, csak hidegebb volt, többet esett a hó, és furcsa volt arra gondolni pusztamarót felé, hogy még tételírás is vár rám vasárnap. Ja és megígértem hogy vasárnap reggel 9kor még a közeli templomban is tiszteletemet teszem. Ezen kívül a hideg és a kivilágított házak egész karácsonyi érzést keltettek bennem. Bár az még odébb volt.
50 km után osztálytársam feladja. Ismerem azt az érzést amikor az ember talpa összevissza törik, és fájdalomhullám minden megtett lépés. Elkísérem a vendéglõig, ott eszem pár falatot, és indulok tovább. Közben odakint leszáll a korai est, és 2 új útitárssal, akikre ráakaszkodom a vendéglõben, tovább megyek.
Amikor felérünk a hóval fedett, néma dombokra, rádöbbenek, hogy még 40-50 km hátra van, plusz amit keverünk, és már elég fáradt vagyok. Nincs ínyemre visszafordulni, eldöntöm, hogy megbirkózom a tereppel. Bármi is jöjjön eztán.
A Getére felvezetõ út viszontagságos, folytonos pofára esés, visszacsúszás, és húsz perc nyomorúság, ami éveknek tûnt nekem. A hegyoldal le volt fagyva, csodáltam végül, hogy egyáltalán felértem. Dorogon pihentünk picit, a sörözõben épp ünnepeltek valakit, szívfájdító volt belegondolni, hogy õk majd jól kiörömködik magukat, és kocsival hazamennek, amíg én talpalok tovább. Sebaj, ezért vagyok itt. Kihívás.
Idõközben útitársaim és jómagam is konstatálom, hogy a hátamon cipelt 4 l folyadék megfagyott. Egy közeli kukába hajítottam mind a 2 palackot és szó nélkül továbbmentem. Erre már nem tudtam mit mondani. Kicsivel késõbb érzem, hogy ropog valami a fülemnél. A fejemen megfagyott a csuklya. A sörözõben átázott a leolvadó hó miatt a csuklyám és most már szilárdan áll a fejemen. Erre se tudtam mit mondani, kezdtem egyre nyomorultabbul érezni magam. Az út itt kezd számomra homályos lenni. Végtelen fehérség, fekete fák, imbolygó fények. Nem tudom mikor hagytuk el a sörözõt, de éjfél lehetett mire elértük a pilis nyergét. Megittam az egyik energiaitalt amit hoztam, mivel majdnem bedõltem a bokrok közé. Ezután felpörögtem és a szerpentinen lefelé elgyönyörködtem a lenti városok6falvak fényeiben.Plusz a hegy tetejébe belement egy felhõ, ami igen sejtelmessé varázsolta ezt a szakaszt.
Ami szilárdan meg van még bennem, az a hosszú-hegyre felvezetõ unalmas, idegesítõen hosszú út. Leolvastuk a kódot, közben egyik pillanatról a másikra megszaporodtak körülöttem az emberek. Aztán hirtelen felriadok menetközben arra, hogy fáj a térdem. Mert mûúton haladunk. Szétnyíltak a fák, és láthatóvá lett elõttünk egy nagy fekete árnyék. Reméltem hogy ez már a Nagy-Kevély. Felfele út bizonytalan, de megerõltetem magam és úgy tûnik hogy jól tettem, felértem az ellenõrzõ pontra, ahol teát és csokit kapok. Sajnos már nem tudok beszélni. Igazából örülök hogy a lábamon állok. Már vagy 20km óta átázott a bakancsom és a hideg cuppogás ami nem hagy elaludni egyedül menet közben. Jön a következõ kód, ahogy leolvasom, észreveszek valamit. Nincs a lámpám bekapcsolva, mégis látok. Tehát kivilágosodott. Odalent megindult az élet. Nem nézek az órámra, mert félek hogy elkéstem, és nem teljesítem a szintidõt. Szorongásomnak hála, megkettõzöm a tempót lefele. És ez már igazán ismerõs terep is. De nem mertem sietni, mert nem kockáztatok meg egy esést. Csodával határos módon leértem a lejtõ aljára, majd onnan követve másokat le a kis ösvényen, és végre Csillaghegy utcáin vagyok. Itt még egy hatalmasat esek a gerincemre, bármilyen óvatos is vagyok, de felállok, és elérve a STOP táblát teljesítem a túrát.
Utólag összegezve, 23óra 15 perc alatt sikerült teljesítenem, ami csoda ahhoz képest, hogy a K-100 óta nem gyalogoltam hosszabb távot, hideg volt esett a hó, és lefagytak az utak. Egy K-100as idõ (a 2008as 19 óra volt kereken (!)) ilyen körülmények között habcsókos tündérmese számomra. Bicebóca módon 8-ra haza is értem. A templomba is odaértem de ott sikerült leszerepelnem mert elaludtam a prédikáción. De ha valaki fenn van vagy 30 órája, és közben meg lenyom 100 km-t szélbe, hóba, fagyba... nos azzal megesik az ilyesmi:)
Akiknek nem sikerült azoknak üzenem hogy majdnem nekem se úgyhogy ezen nincs mit rágódni, akinek meg sikerült annak gratulálok. A szervezés remek volt.
De tényleg ;)
|
