Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

LúdtalpTúra éve: 20052005.10.18 20:18:41
LESS NÁNDOR 60 2005. A Mátra 60, és a Plus Maraton után kétségeim voltak, hogy kellene-e ezt erõltetni. Még hajnalban az autópályán is, azon gondolkodtam, nem lenne-e még is jobb a 48? Sok más mellett, SK szavai kísértettek ördögien: "csak a 60-as megy fel Tar-kõ-re". Szóval az asztaloknál a 60-ashoz álltam. :-) Némi készülõdés stopperindítás, aztán: rajt. Jól indult, könnyedén, bátran futottam, aztán az 1. ep. után jött az 1. méreg. Felmásztam a Kaptárköveknél és tovább futottam a földúton, ahelyett, hogy a mûútig visszamentem volna. Pár száz méter után lett gyanús, hogy egyetlen egy túratárs jön csak erre, így belemélyedtem az itiner olvasásába, majd rövid szentségelés után nyomtam visszafelé. A Dobi rét után halovány újabb elkavarás következett, és némi mérgelõdés, hogy máris kicsúsztam a 8 km/órás tempóból. A bokatörõ ösvény játékossága, és a patakmeder köveinek szikláinak szépsége vígasztalt a bénázásért, ráadásul egy régi ismerõst is beértem: "Doki"-val néhány szót váltottam, aztán nyomtam tovább. Oszla felé éreztem elõször, hogy nem fog menni (de akkor még reménykedtem, hogy "majd csak lesz valahogy"). A lábaim fáradtak, a térdem merev volt, a lépések mintha nem hajtottak volna elõrefelé. Az oszlai ep.-n bekajáltam, ittam, aztán nyomtam Ódor felé. A szerpentin nagyon jól esett, aztán a fekete leves, a meredek, már kevésbé, de nem törõdtem vele. Belekocogva, fújtatva, izzadva nyomtam felfelé. Egyszer élünk gondoltam, és téptem fel, ahogy a csövön kifért. Egész jó állapotban értem fel, bár tovább mérgelõdtem a menetidõmön. A csúcscsokit a panorámában gyönyörködve bemajszoltam, aztán indultam tovább. A dózerutas második leágazásnál, persze túlmentem, hiába volt nálam SK útleírása is. Úgyhogy, ahogy kell, "a dagonyák kerülgetése után, amikor már az út erõsen balra, majd jobbra tendál", elõvettem az itinert, és visszafelé kezdtem futni. A leágazás persze ott volt ahol pár perce kerestem. A bosszantó az, hogy a jel nem látható az útról, csak ha lemegyünk róla, szalag pedig itt nem volt, pedig eddig mindig raktak. Így nyugodt lélekkel csesztem el. A meredek lezuhanás Ódorról aztán teljesen betett az amúgy is kikészült combizmaimnak, így az elvileg jól futható Hór- Pazsag- és Pokol völgy, egy reumás csiga kínszenvedésére emlékeztetett. Ide mindenestre el kell jönni máskor is: a csendesen csordogáló patak, az ideális montis út megérne pár napot a családdal. A bánya hegyi parkolóhoz az indulást követõ majd 4 óra elteltével értem fel. Elkenõdve, elgémberedve, fázva rogytam le egy padra. Betermeltem egy kis zsíros, meg lekváros kenyeret, számolgattam: még nincs meg a fele, és már túl vagyok a 4 órán - nem lesz meg a 8-on innen. Lesújtva indultam tovább, s az állapotomat tekintve a túlélést és a tisztes, becsületes, élet-halál harcot tûztem ki célul. Három kõ felé, a táj változatossága, evés, ivás, pár másodperc nyújtás, kissé helyrebillentett. Lenyûgözött Tar-kõ szépsége, a nagyszerû panoráma, az út romantikája. A fellendülés aztán nem tartott sokáig, a zöldön lefelé minden lépésnél mintha ólomhátizsák passzírozott volna a földbe. Fájt a talpam, sajgott minden izmom. Imó kõ felé, ketten megalázó tempóval tûztek el mellettem, de ez mégis inkább ébresztõleg hatott, s én is gyorsultam egy kicsit. A Lök bércen pár kilcsin keresztül, húzattam magam 2 másik sráccal. Újra felcsillant a remény a 8 órán belüli teljesítéshez, de tudtam, ehhez bele kell egy kicsit résztávozni, s ez kiváló lehetõség volt. Bujdosó kõnél aztán megléptek, de nem is bántam. Innen lefelé már nagyon fájt a futás, de mentem. Lefelé újra rácsodálkoztam az út szépségére, de idõ nem nagyon volt a gyönyörködésre, meg mód sem, ha nem akartam az árokban kikötni. Az aszfalt felé kijutásnál, aztán a piros kereszten még egyszer, megint bizonytalankodtam, de végül ráleltem a helyes útra és szedtem berozsdállt tappancsaimat. Számolgattam-számolgattam, hogy meg lehet-e a 7-es de neccesnek tûnt. A Völgyfõ ház felé tartva aztán teljesen végem lett. Vércukrom a padló alá esett, kiszáradtam, kifulladtam. A Szent Erzsébet forrásnál eldöntöttem: inkább az élet és a víz, nem érdekel az idõ. Vizet!!! Számolgatásom lényege az volt, hogy Ódorról 50 perc elég lehet a célig, így onnan 7:10-nél korábban kell tovább menni. Legnagyobb meglepimre 6:55-nél már rajta volta a pecsét a 10. ep helyén. Fellelkesülve kezdtem, futni, de a pecek nem akartak telni. A bükkzsérci út elõtt egy "Y" elágazásban persze megint rosszul döntöttem, s ezt sokáig nem voltam hajlandó belátni súlyos perceket veszítve. Visszafordulás, majd némi séta után, ismét futni kezdtem és újra számolgatni. Nyomó hegyrõl legalább 13 perc kell, úgyhogy 7:45-re fenn kellene lenni. Ez akkor már elérhetetlennek tûnt, aztán 7:40-re mégis felfuldokoltam magam, lélegeztetõ gép után hörögve. Két kilométer, köves, enyhén lejtõs út következett. A rövid távosok között szlalomozva arra gondoltam, hogy sokan ezt a szakaszt már lámpázva teszik majd meg a falu aprócska fényeit reménysugárként megpillantva. Az iskolába, feldobva, igen fáradtam fordultam be 7:53-mal az indulás után. A tea, a babgulyás, a süti mennyei csemegének tûntek végsõkig kizsigerelt szervezetem számára. A kitûzött cél sikerült, nem is voltam elégedetlen, de ezt az útvonalat illett volna kevésbé fogcsikorgatva, lazábban teljesíteni. Talán lesz rá alkalom...

A túra szervezése példás, az ellátás bõséges, a rendezõk szívüket lelküket beleadják. A szalagozás olykor foghíjas, így egy kis figyelem nem árt - fõleg a túra utána Bogácson a trafipax miatt. :-)