Mátrai Csillagok 25
Az idei évben még nem volt túra elõtt oly izgalom, mint amivel most készült kis csapatunk az éjszakai Mátra meghódítására. Az idõ jónak indult. Két hét forróság, majd egy kis lehûlés, de azt el lehetett viselni. Aztán következtek a baljós jelek, országszerte csapadék, bár az elõrejelzés szerint csak "szórványosan". Azt hiszem, az összes szórvány ezen az estén Gyöngyös környékére gyûlt össze.
Pici késés a tervezetthez, de azért este nyolckor elstartoltunk (Györgyiék megcélozták a 40-est, de késõbb megtudtuk, átpártoltak a biztosabbnak látszó 15-re). Mi még elkattintottunk pár fotót, ahogy a Sár-hegy teteje kezd felhõbe burkolózni (tavaly elfelejtettük a gépet magunkkal vinni, pedig akkor jó idõ volt, lehetett volna jó képeket készíteni) már elõremutatott a jövõ: ebbõl nem lesz száraz láb...
A hegy hozta a nevét, a termõtalaj transzportja mindenki számára "kötelezõ" volt, hogy ennek a gazdák mennyire örültek, azt nem tudhatom.
Pillanatnyi elmezavartól kísértve Zsenyára bízom a lányokat, én meg mint az õrült nekivágok. Persze nem mint egy hivatásos sportoló, de kíváncsi vagyok mennyi idõ alatt jutok át az Anna-kápolnához. Önmagamhoz képest semmi okom a panaszra, egy órán belül sikerül. Elintéztem a pecsétet, útba igazítottam néhány tanácstalant, kezdett minden ruhámból folyni a víz, de megjöttek a többiek, szerelvényigazítás, és alló tovább.
Az útvonal még ismerõs volt, a Pipis-hegynél a hangár meghódítására indulókat sikerült visszafordítani. Ekkor már ember módjára szakadt az áldás a nyakunkba, amit persze tetézett, hogy a fák lombjai alatt ez szinte ezerszeresen "élvezetesebb". A tanösvényen elértük a kerítést (volt valaki, aki szembe jött, szemmagasságban erõteljes fény kibocsátással, aminek következménye részleges vakság úgy tíz-húsz másodpercig), ahonnan az erdei erdei ökumenikus templom mellett elhaladva, keresztülvágtunk a számomra ismeretlen csíkozgatású labdajátékpályán. Ki a fõútra, át a kiserdõn, fel a kilátóhoz (tavaly, némi képzavarral élve, itt annyian voltak ott, mint az oroszok; el is hangzott a késõbbiekben néhány panasz, aminek talán tulajdonítható a mostani szelektív indítás - ja és persze az akkori tömeg felét sem megütõ létszám). Gyors pecsét, némi mogyiscsoki, és irány Sástó. Ez a szolidan könnyed kétszáz méternek titulált emelkedõ hozta a formáját: nem a szinttel volt a baj, de azzal, hogy méterenként volt rajta kétméteres tócsa. Mivel ekkorra már teljes volt az életöröm (vagyis egy hüvelyknyi száraz hely nem akadt rajtunk), teljesen mindegy volt, belelépünk vagy nem, a vízbe. Hát inkább bele..
Sástó elõtti bekötõúton a tóparton a kacsamamák és szárnyaik alatt a kicsit megható látványt nyújtottak. Hezitáltunk, hogy fotózzuk-e õket, de az emberség azt diktálta, ne ijesszük meg õket a vakuval. Az étterem teraszán hideg volt, de a fogadtatás és a tea meleg, a zsíros kenyér erõt adó, szóval hiba egy szál se. Volt ruhacsavarás, kutyataszigálás (naná, hogy õ is enni akart:-)!!!). A lányom az elsõ holtpontját küzdi, mindene csurom víz, még a tea sem biztatja.
Menni elõre, ez egy (majdnem) pitbull...
Az a véleményem, most még jobban beleerõsített az égi áldás, nesztek túrázók (Zsenya meg is jegyzi: Gyöngyösön már mentõkocsik várnak ránk. ??? Szóval ennyi õrülttel kell kezdeni valamit...)
Sárga kereszt, Farkas-kút, a tavalyi jóízû ivás helyett csak a sárgafolt keresése, hajrá, egy kilcsi és jön a szánkópálya Lajosházáig. Meg is jött, az esõ még jobban rákezdett, gondoltuk, kenut kellett volna hozni, de maradtunk a sarascipõnél. Minden elõzetes félelem ellenére épségben lejutottunk. A patak, mint az õrült száguldott, lejebb az Õrlõmû elõtti részen még idõben elkaptuk az átkelési lehetõséget: a két vascsõbõl készült áteresz annyira visszaduzzasztotta a patakot, hogy percek kérdése volt a víz átlépése a tetején.
Az Õrlõmû után kezdõdött az újdonság. Az itiner nem egyértelmû megfogalmazása miatt jó mûszaki becsléssel úgy döntöttünk, hogy megyünk az elõttünk levõk jól kikapart nyomvonalán (hála Istennek, ez bejött, meg is találtuk a szalagozást). Innen már mosolyogtatóan könnyû volt a zöldön haladni, szinte pár perc alatt elértük a Haluskásnál levõ EP-t. A gazda a kocsiban ülve hallgatta a telefonon érkezõ jelentéseket.
Átpártolunk a zöldkeresztre, a térkép szerint egyszerû, a szalagozás szempontjából is egyszerû, de mérhetetlenül hosszúnak tûnik. Végre elérjük a Csáki-tetõ alját, ahonnan már látni a Solymosi "kifutópályát" (az utcai közvilágítás fentrõl ugyanis ehhez hasonlít). Azért, a fenékig tejfel szindróma még odébb van, a száraz idõben valószínûleg jó utat biztosító, a lemosott talajrétegbõl elõbukkanó sziklákon most szinte életveszély a közlekedés. Az csak egy dolog, hogy csúszik, az a dolga, de a kövek között kis zubogók, vízfolyások alakultak ki. Csúszkáltunk is mint annak a rendje, de végül leértünk.
Viki lányom második holtpontja. Annyira fáradt már, hogy alig vánszorog. A biztatás közben el is hagyjuk magunk mellett a zöldkereszt elfordulását a Pincés malom felé, így egyenesen kikeveredünk a Bartók Béláról elnevezett útra, amin haladva még nem dereng, honnan ismerõs a név (most nem mint zeneszerzõnkre gondolok). Nagy a csend, felrémlik, pecsételni kellene. A szinte ronggyá ázott leírást böngészve beugrik: rossz helyen vagyunk rossz idõben. A lányokat tovább küldjük a lenini úton, hogy a szalagozást figyelve haladjanak. Zsenyával visszakocogunk pecsétért. Persze ez sem egyszerû hajnalban. A házszámozás a páros oldalban lenrõ fe, míg a szükséges páratlan oldalban fenrõ le növexik. Azért megtaláljuk amit keresünk, majd maradék erõnket összeszedve a lányok után eredünk. Jön a telefon, hogy a változatosság kedvéért térdig érõ sárban caplatnak a Bába-kõ felé a szõlõk között. Mi utánuk. Lehet, hogy a kocogás a mentõangyal, de nem ragadunk bele a dágványba (azon elmélkedünk, vajon az útvonaltervezõ bekalkulálta-e, hogy esõben az a terep nem lesz leányálom, bár most már mindegy, ez is kell). Elérünk az ellenõrzõ ponthoz, majd nemsokára ki a kerékpárútra.
Nagyjaink elhúznak. Én Vikivel szép lassan, egyre lassabban vánszorogva haladunk a cél felé. Fázunk mind a ketten, a melegedést segítendõ ötvenméternyi kocogás után a lányom feladja a futást - a lába rettentõen fáj (nézzük is a célban , mily szépen bedagadt). Ezért aztán apa-lánya hülyeségi versenyt rendezve ballagunk tovább. A környéken senki, pedig Solymoson magunk mögött hagytunk egy nagyobb csapat küzdõt. Elérjük a tavalyról ismert síneket, az ismét beerõsítõ zuhé ellenére betrappolunk az iskolába: 6:34. Rendkívül elégedett vagyok magunkkal. Tavaly pár perccel a szintidõ elõtt értünk be, jó idõben, "napsütésben", és persze mindenfajta túrázási elõkészület nélkül. Az idén már jópár mögöttünk van, erõnlétünkre nem lehet panasz. A hátráltató körülményeket figyelembe véve elégedett vagyok. Nagyon örülünk a Petõfi-levesnek, ennél jobb erõtadó nem létezik a földön. És örülök, hogy váltottak a rendezõk is: a négyszögletes kitûzõ helyett most kereket vihetünk haza.
Néhány gondolat, amit szeretnék másokkal is megosztani, mert valahogy nem fér belém:
Ez a majd félszáz ember, aki elindult, úgy gondolom tudta mit vállal. Legalábbis a felnõttek. De voltak ott kisgyerekek is akik a sok feladóval ellentétben végigküzdötték ezt a nem éppen kellemes éjszakát (pokolit akartam írni, de nem voltak villámok, tehát nem volt jelen..)
Jó érzés az õrültek között lenni, de tegyük hozzá, nem piskóta egy ilyen éjszakát egy szál nejlonfüggöny alatt végig gubbasztani, mint pontõr. Érdemes rájuk is gondolni, ez is egyfajta õrület.
És utoljára, de nem utolsó sorban tisztelet azoknak, akik folyamatosan hozzák a tõlük megszokott eredményeket, akár esik, akár látszanak a csillagok. Az idei év befutóeredményei azt gondolom, jobban közelítik az igazságot, mint a tavalyiak.
Megmérettetés volt, megmérettettünk és azt vélem nem találtattunk könnyûnek.
Jövõ Pünkösd ugyanitt? Úgy legyen... |
