Mostanában nem írtam beszámolót, leginkább azért, mert nincs mirõl. A Mátrai Csillagok túra mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. Én nem lépek be klubba, legfeljebb alapító tagként, de ennek a vasárnap éjjelnek minden mozzanata az SSC diadala volt a józan ész felett.
Parádsasváron töltöttük a hosszú hétvégét. Szombaton sem volt túl verõfényes az idõ, de Vasárnap már be kellett fûteni a házakban és legfeljebb annyit mentem ki a szabad ég alá, amíg az egyik házból átfutottam a másikba. Ennek ellenére nem volt kérdés, hogy a Mátrai Csillagok túrára el kell menni. Sajnos sapkát elfelejtettem pakolni, de még egy vékony rövidujjú technikai pólónál vastagabb felsõt sem vittem, szerencsére Áki és Tomi kisegítettek. Mondjuk az az ötlet nem nagyon vált be, hogy ha nagyon esik, a kölcsönpolár fölé veszek majd egy láthatósági mellényt, legalábbis sokat nem segített. Viszont az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy jó lenne az igazolófüzetet vízhatlan tokba tenni. Gyorsan el is kezdtem kotorászni a kesztyûtartóban, ahol is egy korábbi parkolási bírság mikulászsacskója akadt elõször a kezembe. Ha ezen az éjszakán pl. Mátrafüreden egy rosszaalvó szállóvendég valamikor éjfél körül kinéz a szoba ablakán, akkor láthatott volna egy õrült parkolóõrt, aki zuhogó esõben ront elõ a bokrok közül, az övére tûzve már elõkészítve a bírságoló cetli. Rejtõ regénybe illõ kép! Egyébként ezt el akartam játszani kalapos Erzsi férjével (aki felesége állandó autós depós kísérõje), valószínûleg a nagy esõben nem ismert volna fel, sajnos túl késõn kezdett el hülyeségeken járni az eszem, utána már nem találkoztunK. A fenti epizód is mutatja, hogy semmiképpen sem teljesült a sötét oldalas három harmados szabály: mind a három harmadban jó kedéllyet róttuk a kilométereket.
Nagyon igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy az elsõ pillanattól az utolsóig esett az esõ: ugyanis csak az elsõ ellenõrzõponttól kezdve esett a célbaérkezésünk + 10 percig. Mátraházán csapatunkból az öreg medve, a harmadszor induló, aki már korábban bele is olvasott az itinerbe (én), határozottan állította, hogy a fõútról balra le kell térni a Z+ jelzésen a Kozmáry-kilátóhoz. A kilátónál kedvesen közölték, hogy nem kellett volna ide jönnünk. Viszatértünk a fõútra és innen már sínen voltunk. Többször mondtam a többieknek, hogy az innen kezdõdõ K+ jelzés a Kékes meghódításának legkönnyebb útvonala, végig futható, kellemes kis emelkedõ. Jó, persze, most sokat gyalogoltunk közben, fõleg azért, mert mostanában, ha futni indulok, úgy nézek ki, mint egy fóka cicanadrágban, de legalábbis garantáltan, mint aki a negyedik hónapban van. Ennek ellenére nem kellett a többieket megalázóan lassú andalgásra bírni, egész gyorsan felértünk a csúcsra. Amúgy közben egyre rosszabbak lettek az idõjárási és látási viszonyok. Az esõ, ha lehet még jobban zuhogott, a ködben sokszor az ösvényt is keresni kellett. Az én lámpán szórt fénye egész jól elbírt ezzel, csak a távolabbi jelzéseket nem lehetett látni. Itt jegyzem meg, hogy a túra olyan szinten volt profin kijelölve friss festésekkel, földbe leszúrt karókra erõsített jelzésekkel és fényvisszaverõ szalagokkal, ami párját ritkítja.
Kékesrõl lefelé olyan köd volt, hogy alig találtam meg a sípályát (pedig a parkolótól azon jöttünk fel). Mátraházától csatlakozott hozzánk egy sporttárs, aki elég jól ismerte az utat, majd Muzsla-tetõtõl még kettõ, így kezdett kibontakozni a túra csapatépítõ jellege. Igaz, õket késõbb elveszítettük.
A következõ említésre érdemes esemény a sástói pihenõhely frissítõje volt, ahol zsíros vagy lekváros kenyeret lehetett számolatlanul fogyasztani teával lekísérve. Természetesen vinni is lehetett, inni a langyosból ittunk, a kulacsba a forró kondérból került. Itt megint akkor köd volt, hogy kellett egy kis helyismeret a jelzés megtalálásához a rét szélén, de sikerült a kérdést megoldani. Még egy pici emelkedõ volt hátra, hogy aztán meredeken lejtõzzünk Lajosházáig. De hopp, ez itt a Téli Mátra útvonala, itt szoktunk átmenni a hídon, de hol a híd? Itt csak egy gázló van! A patak térdig majdnem térdig ért a híd felett, 3-4 méter szélességben! Na, mese nincs, átfutunk, kicsit hideg, de még mindig jobb, mint a Cuha gázlói a Bakonyi Mikin. Kedves ajándék a rendezõktõl, hogy a pecsételés után vissza is kellett menni itt. Nemsokára újabb patakátkelés, még mélyebb, még szélesebb. Két hitetlenkedõ rövidtávos kétkedve nézegeti: itt tovább? Itt hát. Igaz, itt már kicsit koncentrálni kell, mert nagyon erõs a sodrás.
Nem sokkal késõbb, Ákibácsi elkezdi szidni a teát, hogy nem volt rendesen kimosva az edény, amiben készült, nagyon szalonnaíze van. Elõször azt hittem viccel, hiszen két pohárral is ittam a ponton, az nagyon jó volt, talán kissé sok benne a cukor. Amikor beleittam, rájöttem, hogy õ még finoman fogalmazott. Már az elsõ korty teljesen világosan felidézte bennem a falusi disznóvágások teljes élményvilágát, nagyrészt a disznó szemszögébõl. A második kortyot meg sem próbáltam, ez teljességgel ihatatlan, káromkodva öntöttem ki. Abban maradunk, hogy abált szalonna leve lehetett abban a kondérban, amibõl elvitelre kaptunk. Szerencsére nem volt messze a cél, túl nagy problémát nem jelentett a folyadék hiánya, fentrõl még amúgy is folyamatosan jött az áldás, szünet nélkül. Már csak Göngyössolymos, a kissé saras földút és a karékpárút maradt hátra a célig. Nem is volt nehéz. Három éve, amikor nehéz volt, elsõ beérkezõ voltam, de már pirkadt. Idén már Parádsasváron ért a hajnalhasadás. A célban szintén szuper ellátás, a raguleves osztályon felüli volt. Áki csak a kocsi mellett önti ki a teát, szerintem egy kis mintát vinni kellett volna emlékbe. Az ízét leírni úgysem lehet.
Rég éreztem ilyen jól magam túrán, a rendezõk mindent megtettek, de hát ha én eljövök, az esõ tuti: három éve nagyon durva volt, két éve is volt egy nagy zuhé a végén. Égi csillagok híján mi hárman ragyogtuk be a Mátrát: alow, akibacsi és jómagam. |
