Ozrenski Planinarski Maraton 101 (65)
Már a Fruska Gora túrán felvetette Roli, hogy menne Boszniába a kisbusszal, kapva kaptam az alkalmon és jelentkeztem. Nagyon jó kis csapat jött össze végül. Egyszerre volt bennem a félsz és a kíváncsiság, a sosem járt vidék megismerésének vágya. Nemrég még háború dúlt ott, érdekelt, hogy a helyiek (akikkel esetleg az út során találkozunk) mindezt hogy kezelik belül.
Pécsen keresztül, majd Harkányt mellõzve jutottunk el a horvát határhoz, elhaladva a tavalyi 2x30 túra köztes szálláshelye mellett, Bubuval és Vándor Csillaggal nosztalgiázgattunk a tavaly nyári élményekrõl. Drávaszabolcson a magyar határõr alaposan megvizsgálta az útleveleinket, a horvát kollégája pedig névsorolvasást tartott. Nasicéig még viszonylag jó minõségû út vezetett, onnét viszont a GPS Dakovo felé irányított, enyhén szólva alsóbbrendû utakon. Dél felé fordultunk és rövidesen elértük a két Samacot: elõbb Slavonski-t a horvát határállomást, majd a Száván átkelve jött Bosanski Samac.
Érezhetõ volt a különbség, Roli hirtelen Szerbiában érezte magát, ami annyira nem meglepõ, hiszen a Boszniai Szerb Köztársaságban jártunk. Megemlítendõ, hogy a horvát-bosnyák határon szinte alig álltunk, gyorsan lezajlott az útlevélvizsgálat. Ismét a GPS-re bíztuk magunkat, ami néhány faluval arrébb egy meglehetõsen alsórendû útra terelt minket. Megsokasodtak a kátyúk és a gödrök. Gradacac már nem szerbek lakta, valahol közben áthaladtunk egy elaknásított övezeten, ez már bosnyák terület: minaretek, valamint az emberek öltözéke is erre utaltak.
Megfigyeltük, hogy a bosnyák települések nem ismernek terepi akadályt, ha kell, a hegyoldalban, vagy a gerincen építkeztek. Fantasztikus élmény volt a folytonosan kanyargó út, és a közben mindenféle irányból elénk táruló panoráma a sok-sok egymás mögött futó hegygerinccel, valamint a minaretes falvakkal. Idõnként az út alól elfogyott a beton és murvás részeken kellett áthaladni, de ez nem tartott sokáig. Gradacac és Gracanica közti kanyargós panorámaút örök emlék marad, különös tekintettel Soko nevû falu várára.
Gracanicában el kellett volna kanyarodnunk jobbra, ehelyett maradtunk a fõúton. Kiderült, hogy rosszul tettük, ugyanis a jobbkanyar „normális körülmények között” vitt volna át boszniai szerb részre, míg mi a fõúton bosnyák területen maradtunk. A GPS jelzett menet közben egy letérést, de olyan kis útnak tûnt, hogy végül nem vállaltuk be. A patak túloldala már Petrovo lett volna… Kis tanácskozás után visszafordultunk, majd egy másik lehetõségnél közelítettük meg a patakot. Tudni kell, hogy ez a patak igen erõsen el lett aknásítva, az aknatérképek szinte folyamatosan jelzik erre a hatástalanított aknákat…
A mûút elfogyott alattunk és egy szekérúton gurultunk tovább a patak mentén. Közben utunkat állta egy nagy kõ, amit Roli odébbhajított. Szerencsére nemsokára kiértünk egy kis hídhoz, ami már Petrovóba vezetett át. A monostorhoz való lekanyarodást Animanó navigálásának segítségével találtuk meg. Percek alatt felértünk, és láttuk a rendezõi nagy sátrat, ahol a rendezõk mellett már ott volt Groba és sétáLós bácsi is, akik vonattal jöttek, pontosan úgy, ahogy tavaly is.
A rendezõk rögtön megkérdeztek minket, hogy hol szeretnénk aludni. Animanó kivételével mindnyájan a monostorban való alvást választottuk. Nagyon jó ötletnek bizonyult. Kényelmes, ágyban való alvásra szerintem mindenkinek nagy szüksége volt. A szállás nagyon jól felszerelt, használhattuk a konyhát is, valamint emeletenként volt egy-egy fürdõszoba is. Némi problémát jelentett, hogy – a monostor szigorú szabályainak megfelelõen – fiúk és lányok külön szobában kellett aludjanak, Bubunak és édesanyjának a közös csomagok szelektálása miatt, a túrázó párosoknak meg ugye más okból..
Kipakolás után visszamentünk a rendezõi sátorhoz, hogy ahol ropogtatnivalót nassolgattunk, közben minden instrukciót megkaptunk a rendezõktõl és sétáLós bácsi is lelkesen mesélt nekünk. Õt és Animanót tavalyról már jól megjegyezték maguknak, és láthatóan örömteli volt a viszontlátás.
Este kellemesen hûvös volt az idõ, éjjel viszont (az elõrejelzések ellenére) elég rendesen esett az esõ. Reggel aztán ugyan napsütésre ébredtünk, de nem sokkal a tömegrajt ideje elõtt ismét rendesen nekikezdett az esõ, bár nem lett ennek ellenére sem túl hideg. Az esõ közben alábbhagyott, a monostor körbefotózása után átsétáltunk a rendezõi sátorhoz, ahol is beneveztünk (nem volt nevezési díj) és megkaptuk a Fruska Gora túrához hasonlóan, harmonikaszerûen összehajtogatott igazolólapunkat, valamint külön hozzá egy színes térképet, és rajtellátmányt (gyümölcslé, májpástétom és óriási kifli: mondanom sem kell, mind helyi termék). Láttunk rendõröket, akik valamelyik távon elindultak, egy kicsit most a Marc Aurel Marsch-on érezhettük magunkat, ahol ez teljesen megszokott látvány. Akárcsak tavaly, idén is kint volt a Boszniai Szerb Tévé stábja, de most nem ránk voltak kíváncsiak.
Szólt a kihangosított helyi zene, majd rövid rendezõi köszöntõ után elindult a mezõny. A magyar csapatból hatan indultunk a hosszútávon, és sötétedésig végig együtt is maradtunk. Nem mentünk valami fergeteges tempóban, de õszintén szólva, elsõdlegesen nem is errõl szólt most számunkra ez a rendezvény. Mûúton haladtunk lefelé, a kanyarulatokban muszáj volt megállni fotózni, balra tõlünk az igen hangosan csobogó patak (az elõzõ napi esõzések okán volt benne víz bõven), jobbra sziklák, elõttünk a sok-sok résztvevõ. A fehér körbe festett piros háromszög jeleket követtük, mint a túra egyedi jelzéseit.
A mûút nem tartott sokáig, a fahidat elérve, majd azon áthaladva élesen balra kanyarodtunk, hogy aztán murvás úton folytassuk. Akárcsak a Fruska Gora túrán, itt is lezárták a túra reggelén a rajtba vezetõ mûutat az autósforgalom elõl. A fahídnál lehetett már parkolni, adódtak szurkolóink. A murvás út különben sokáig „kísérõnk” volt, jópár órán keresztül gyakorlatilag ilyen talajon haladtunk. Az elsõ ellenõrzõpontot még viszonylag sietõsen igyekeztünk elérni, hogy ne nagyon kelljen sorban állni, hiszen sétáLós bácsi szerint tavaly szinte több adatot írtak fel a résztvevõkrõl a pontokon, mint amit a nevezésnél kértek.
Az elsõ ep. egy tónál volt, amirõl nem tudtuk eldönteni, hogy bányató-e, avagy természetes, mindenesetre nagyon szép környezetben fekszik. Itt lehetett volna helyi „Lav” sört vételezni, de ehhez még korán volt. Egy fából faragott mackót fedezett fel Vándor Csillag, és Bubut is mellé állította (stílszerûen ). A 6 km-es „Megelégedettség útvonala” túrán részt vevõk itt elkanyarodtak, mi azonban rendületlenül folytattuk a murvás út taposását. Komoly emelkedõt nem kellett leküzdenünk, amit annyira nem bánt egyikünk sem. A második pont egy útkanyarulatnál volt, ahol egy szirénával felszerelt piros Lada terepjáróból kaptuk a pecsétet. Innentõl adódott valamennyi szintemelkedés, de még bõven a kényelmes kategóriába sorolható. A tavalyi beszámolóban sétáLós által is említett forrásnál vizet vételeztünk, konkrétabban mondva kinyitottuk a csapot (több ilyen helyet is láttunk késõbb az útvonalon).
Innét már egyre inkább bent érezhettük magunkat az erdõben, de továbbra is végig murva volt a lábunk alatt. Az egyik kanyarban szalag volt kifeszítve, sétáLós szerint ez erõsen aknagyanús helyre utalt. Felvetõdött bennünk a gondolat, hogy igazi útvonalkövetést itt Boszniában lehetne tanulni, hiszen itt nem kockázatmentes a kispistázás. Geoládázásra sem különösebben alkalmas ez a vidék. A 3. ep-nél vált el tõlünk az 50-es táv, és gyakorlatilag magunkra maradtunk. Összesen 13-an indultunk ugyanis a hosszútávon. Bálint már elõre mondta, hogy nemsokára következik a régi KT-3 feliratú, bombatalálatot kapott ház, ami „feketekeretes”, vagyis nagy a valószínûsége, hogy akna lehet a közelében. Így aztán nem mentünk oda megnézni. Ezután jött egy meglepetés – betonút, ami tavaly még Bálint szerint nem volt ott. Kellemes emelkedéssel értünk el egy szép kilátást adó helyet, többeket ez Erdélyre emlékezette, már csak az ugyancsak megfigyelt szénakazlak formája miatt is.
Errefelé volt azt hiszem a hirtelen ereszkedés egy patakvölgybe egy nagyon szûk ösvényen, majd az onnét való kimászás. Az Ozren-fennsík északnyugati részén jártunk, többször láttunk ki Doboj felé. Egy nagyjából szintben kanyargó panorámaútra tértünk, a fák közül klassz panorámákat élvezve. Majd jött egy éles balkanyar, ami már a Gostilj közelségét jelezte. Jelentõs mászással értünk ki a temetõhöz, amely elõtt a forrás csapja ezúttal nem adott éltetõ vizet, nem úgy, mint tavaly. Kicsit hûlt a levegõ, és erõsebb lett a szél, de az emelkedõ után ez nem nagyon zavart minket. Pár száz méter múlva (Bálint szigorúan a jelzést követte a két, párhuzamosan futó útnál is) érkeztünk el ahhoz a házhoz, amelynek kertjén keresztülvisz a jelzés.
A ház elõtt rendezõi autó, két rendezõlánnyal, akik fotóztak minket, viszont tavalytól eltérõen nem volt semmilyen ellenõrzõpont. Grobáék felidézték a sült disznófejes emlékeiket. Közben megjelent a ház tulajdonosa is, aki úgy üdvözölt minket, mint ha már évek óta jól ismernénk egymást. A kertben volt egy – nagy valószínûséggel csak szuvenírnek beszerzett – aknaveszélyt jelzõ tábla. Bálint elmondása szerint viszont ez a környék teljesen biztonságos, itt nem lehet egyetlen akna sem. Bubut a kerti hinta csábította volna kipróbálásra, de inkább továbbmentünk. Szépen egyenletesen emelkedett az út, csodás fenyvesben haladva, buja aljnövényzettel. Egyre jobban rákezdett a szél. Rövid ideig szintben haladtunk, majd egy éles jobbkanyarral kezdetét vette a végsõ, igen meredek emelkedés egészen a Gostilj csúcsáig.
Elõször a fenyvesben mentünk, majd kiérve a rétre annak szélén. Visszanézve igazi Erdélyre jellemzõ panoráma fogadott. Kis idõre visszatértünk az erdõbe, az út meredeksége csak egyre nagyobb lett. Aztán kiértünk röviddel a csúcs alá, és egy ideig nem is akaródzott továbbmenni, mert olyan kilátás fogadott! Mintha repülõbõl néztünk volna alá, hihetetlen messzire el lehetett látni. És ami igazán különleges, ez a hegy még 800 m magas sincs, és mégis szinte magashegységi élményt adott. A csúcskereszthez menet az akkor már orkánerõvel tomboló széllel is meg kellett küzdeni. Rövid ereszkedéssel jutottunk el a házhoz, ahol a rendezõk már vártak minket. Egybõl ment a telefon, hogy a 6 magyar itt van épségben (tény, hogy több részletben érkeztünk, ki-ki a saját tempójában). Elõször a szél elõl behúzódtunk a házba, és vételeztünk némi vizet.
A rendezõk közben fõztek „teát” is, és megkérdezték, szeretnénk-e belõle. Egy forró teára szinte mindannyiunk kapható volt. Ilyen teára viszont egyáltalán nem számítottunk: egy szerb specialitást kaptunk (sumadijski caj), ami nem más, mint karamellizált cukorral és mézzel ízesített, némi vízzel higított forró pálinka :-D Valahogy jobban ütött, mint egy mezei forralt bor. A hangulat emelkedett, egyre kevésbé volt kedvünk továbbállni. Itt került végleg elénk egy helyi trió (mint késõbb kiderült, egyikük nem bírta végig a távot), mi azonban folytattuk a „pihenést”. A kondérban készült valamilyen babgulyás-féle, és felmerült, hogy megvárjuk-e, míg elkészül. Mivel mögöttünk már csak négyen lehettek, nem valószínû, hogy csak annak a négy embernek szánták, ezért a maradás mellett döntöttünk. Fõleg Bálint kardoskodott emellett, ami azért nem semmi :-D Éppen vágták össze a rendezõk a levesbe szánt szalonnát és zöldségeket, mi simán úgy magában, kenyérrel fogyasztottuk. Õk csak vágták rendületlenül. Nem sokat kellett végül várni, mire a leves elkészül. Szépen kényelmesen elfogyasztottuk. Emlékezetes pillanat volt, mikor Csilla a szájához emelte volna a kanalat, és a szél szinte teljesen kifújta a levest belõle.
Legalább másfél órát töltöttünk el a ponton, rengeteget nevettünk, szóval nagyon jól éreztük magunkat. Egyszer aztán eljött a búcsú pillanata. Különösen Animanótól volt nehéz az elválás a rendezõknek, õrá tavalyról név szerint emlékeztek. Grobára is emlékeztek azért, fõleg a pólójára, amit itt kapott az elõzõ évben tõlük. Visszamásztunk a kereszthez, majd a kopár sziklás hegyoldalon kezdtünk ereszkedni, roppant meredeken. Ahogy oldalt kitekintgettünk, alig akartunk hinni a szemünknek. Olyan sziklás letöréseket láthattunk, ami általában magashegységekben jellemzõ. A Gostiljltól Ostravicáig terjedõ útvonal a tavalyihoz képest szinte teljesen új volt, sikerült meglepetést okozni Grobáéknak.
Idén kimaradt a patakvölgyben való mászás, ehelyett egy szinttartó szekérúton kanyarogtunk. Aztán ismét folytattuk a szintvesztést, körülöttünk csaknem kopár hegyoldalak. Az erdei talajútból hirtelen murvás út lett. Bálint már mondta elõre, hogy nemsoká jobb oldalon lesz egy forrás, ami tavaly ellenõrzõpontként is szolgált. Idén nem volt itt pont, de a vizet mindnyájan leteszteltük. Ez – mint utóbb kiderült – hiba volt, mivel pár száz méterrel késõbb várt minket az ellenõrzõpont. Elõbb azonban egy fahídon átkeltünk a patak felett, majd jött egy újabb fahíd is, mi azonban inkább a köveken egyensúlyoztunk át. Bubu azonban hûséges maradt az UKK-hoz és szigorúan a jeleket követte, és maradt a hídon inkább. Egy éles balkanyar elõtt már látszott a túloldali ellenõrzõpont.
Leültünk a padhoz, jött a szokásos adminisztráció, majd elõkerült a rendezõ kosarából néhány elemózsiás doboz. Tojásos-túrós süti, valamint fánkok. Üdítõbõl is elõbb jött alma meg barack. Mikor már azt hittük, tényleg jól laktunk, a rendezõ elénk tett csokis kekszet. Sõt, még adott volna szívesen a reggel megismert útiellátmányból (májpástétom + üdítõ), csak néhányan vittünk el belõle. A nagy evés-ivásnak meglett a böjtje, mert innét eléggé meredek emelkedõ jött, igaz, végig murvás úton. Ráadásul a szél is csillapodott, az ég is kitisztult, és így késõ délutánra kellemesen befûtöttek odafent. Mindez együtt azt eredményezte, hogy elég szépen széthúzódott a mezõny. Egyre inkább kúsztunk felfelé, balra a Gostilj csúcsa kísért, elõttünk az Ostravica-gerinc, jobbra pedig alattunk-mellettünk több sorban hegyek és völgyek. Menet közben tuját (!) láttunk, mint ottani õshonos növényt.
Útközben rengeteg szedret szedhetett az arra éhezõ. Hétvégi házak közt mentünk, többnyire kopár, de legalábbis nyílt terepen. Reggel nem hittük volna, hogy igazán izzadni fogunk. Egy kápolnánál tartottunk egy bevárást, a kápolna kertjében egy kerti csap is erre buzdított, habár sajnos a csapból víz nem folyt… Nagyjából itt történt, hogy szembejött velünk egy helybeli (nem tudjuk, hogy vadász, vagy polgárõr-féle), vállán géppuskával. Én ezt inkább megnyugtatónak, mint félelemkeltõnek éreztem. Több helyen volt szerencsénk találkozni helyi bárányokkal, amelyeket onnét lehet megismerni, hogy szemük környékén fekete folt található. Legelsõ ilyen „találkozáskor” azért úgy tûnt, hogy a bárány nem igazán fél tõlünk, meglehetõs határozottsággal közelített, talán támadólag…
A kápolnától egy újabb emelkedõ következett, majd egy szép kilátást adó réten, egy fa tövében várt a következõ ellenõrzõpont. Itt mindenféle nápolyival és csokival kínáltak és volt víz is. Ahogy Bálint jósolta, az este közeledtével a pontokon kint lesznek a rendõrök is, afféle biztosításként. Itt találkoztunk velük elõször. Némi pihenõ után továbbindultunk, hogy minél többet tudjunk világosban haladni. Egy darabig szemben haladtunk a tavalyi útvonallal, és ahelyett hogy közvetlenül felmásztunk volna az Ostravicára, idén le kellett menjünk elég mélyre, hogy majd onnét másszunk fel a csúcsra.
Oldalazgattunk elõször, afféle panorámaúton, közben találkoztunk egy újabb birkanyájjal, akiket két biciklis kissrác felügyelt. A srácok azonban még pihengettek, a nyáj meg önállósította magát, ahogy közeledtünk hozzájuk. A mi lépteinket hallva megindultak, anélkül hogy hátranéztek volna, kik is vagyunk. Próbáltunk egy picit gyorsítani, de a nyáj is felvette a tempónkat. Nem volt egyszerû túljutni a birkákon :-) Kijutottunk egy hétvégi házas övezetbe, ahonnét a már alig fentlévõ Nap fényében hihetetlen színpompában tûntek fel az egymás mögött több rétegben elhelyezkedõ hegysorok. Mi csak mentünk, továbbra is murvás úton. Helyenként felhagyott kõbányákat, és „krátertavait” mellõztünk. Erõsebb lejtéssel közeledtünk lefelé, majd hirtelen nagyon erõs hangokat hallottunk. Elõször azt hittük, hogy valami szabadtéri iszogatós buli van, ahol már hatni kezdett a nedû, vagy esetleg ez lenne maga az ellenõrzõpont? Kiderült, hogy egy vadászháznál vadászok tartottak esti szeánszot, gondolom a rájuk váró éjszaka sikerének érdekében.
Elértünk egy patakvölgyet, vele párhuzamosan ment utunk. Közben elhúzott mellettünk a rendõrautó, ami ugye minket kísért, és beelõzött, hogy odaérjen elõttünk a következõ pontra. A pataktól a murvás utak keresztezõdésénél balra fordultunk. Ezen a helyen állt egy szerelés alatt lévõ autó is, elõször azt gondoltuk, õk az ellenõrzõpont. Ettõl függetlenül készségesen elmagyarázták, hogy az általunk helyesnek vélt útirány Ostravica irányába tényleg a megfelelõ. Innét egy másik patak mellett vezetett az út, immáron felfelé, de csak nagyon lankásan. Párszáz méter után feltûnt a következõ (immáron 7.) ep. Itt egy család várt minket, házisüteményekkel, vízzel, sõt megkínáltak volna újra rakijával (pálinkával). Ez utóbbit a közelgõ éjszakai szakasz miatt nem vállaltuk be.
A pontról a jelzések szerint a patakon kellett átgázolni (jónéhányan így is cselekedtünk), azonban a rendezõk (köztük egy kisgyerek a papájával) megmutattak egy alternatívát, miszerint a vasúti sínekbõl álló „híddal” is megpróbálkozhatunk. Mivel a síneken kívül más gyakorlatilag nem ívelt át a patak felett, én ezt nem vállaltam be. A közelgõ naplemente miatt az innét Ostravicáig terjedõ szakaszt elég jó tempóban jártuk végig, már csak azért is, mert Bálinték nem akartak túl soká célbaérni (hajnalban már mentek is tovább Grobával Szarajevóba). Az út alapvetõen murvás út volt továbbra is, helyenként azonban fûvel erõsen benõtt, illetve vízmosásokkal tarkított szakaszokból is jutott. Az út dõlésszöge pont ideális volt számomra, így itt én diktálhattam a tempót. Hátul nem szólt senki, hogy várjuk össze a társaságot, ezért mentem elõre, ahogy jól esett. Bubu hátramaradt Csillával, õk innentõl ketten folytatták.
Szerpentinezve, szinte észrevétlenül emelkedtünk, az útkanyarulatokból a lemenõ Nap fényeitõl megvilágított hegyoldalak látványát élvezhettük. Egy nyeregpontra érve enyhe lejtésbe váltottunk, majd jött az az éles jobbkanyar, ahol – Bálint elmondása szerint – becsatlakoztunk a tavalyi útvonalba. Ez már emberes emelkedõ volt, szuszogtam rendesen és próbáltam lépést tartani a „tavalyi trióval”. A gerincre felérve enyhült a meredekség, majd a murvás úton még helyenként kifejezetten lejtett is. Legvégén jött a kegyelemdöfés egy roppant meredek út képében. Groba maradt mögöttem, hogy lámpázzon, itt még nem akartam bekapcsolni a fényeimet. Az Ostravica tetején a bivakházban várt minket a 8. ep. Ismételt adminisztráció, rendezõi telefonálás, ezen kívül kifejezett kérés, hogy írjunk be a csúcskönyvbe. Úgy tûnik, én voltam a leginkább írástudó, mert engem kért meg a társaság a bejegyzés megalkotására. Bubuéknak is hagytunk egy rövid üzenetet.
Animanó itt jegyezte meg elõször, hogy akárcsak a Fruskán, itt is rendesen kiült a só az arcomra. Ezen nincs mit csodálkozni, a Gostiljon elfogyasztott „tea”, valamint a délutáni dögmeleg a kitett szakaszon megtette hatását. 21:50-kor indultunk tovább, elõbb felmentünk a csúcszászlóhoz, és kiélveztük a környék éjszakai fényeit. Innét már az 50-esek által kitaposott utat követtük, elõbb szûkebb ösvényen, majd murvás úton haladtunk. Grobának többször is meg kellett állnia a köveket kisöpörnie a cipõjébõl. Az egyik ilyen megállásnál lett figyelmes Bálint egy hatalmas sünire, amit lencsevégre is kapott. Ismét hétvégi házas övezetbe érkeztünk, ahol egyszer csak szembe jött velünk egy helybeli. Nem tudtuk eldönteni, hogy az „utolsó busszal” jött-e haza, avagy csak átnéz a szomszédhoz egy kicsit pálinkázni. Több kivilágított házat is láttunk, ezek közül a legalsó volt a 9. ep., a biofarmnál, ahol mézet kóstolhattunk. A rendõr, aki még lefelé a patak mentén megelõzött az autóval, itt várt minket. Örömmel konstatálták, hogy mi négyen megvagyunk, és külön el kellett magyarázni, hogy Bubuék majd csak utánunk jönnek valamennyivel, nem kell izgulniuk.
A mézezés után elköszöntünk, majd Bálint navigálása mellett továbbindultunk. A tavalyi beszámolója alapján egyértelmû volt, hogy jön a patakmederben mászás, illetve utána az onnét jövõ meredek kimászás. Egyik sem volt egyszerû feladat. A patak szélén, a mederben való egyensúlyozás szerencsére számomra nem volt akkora nagy stressz, lévén, hogy botoztam. Ennek ellenére belassított rendesen. Vártam már nagyon a kimászást, ami szép hirtelen el is érkezett. Roppant meredeken másztunk felfelé, közben a fák is elfogytak körülöttünk, még így éjszaka is szép kilátást élvezhettünk visszafelé tekintve. Bálint Animanóval kissé ellépett, mi Grobával ketten mögöttük maradtunk. Egy picikét azért bennem volt a félsz, ugyanis épp a Kraljica környékén jelzett az aknatérkép egy balesetet. Folyamatos menetben értük el a hegycsúcs alatti turistaházat, ahol a 9. (és egyben utolsó köztes) ellenõrzõpont várt bennünket.
Leültünk, és ittunk finom kamillateát, kicsit pihentünk. Itt harangozták el az éjfelet. Nem maradtunk túl sokáig. Elõbb Bálint kedvéért kimentünk a csúcsra, egészen az egykori toronyig, ami találatot kapott. Innét több kilóméteren keresztül gerincen haladtunk, hol gyengébb, hol erõsebb lejtéssel. Bálinték többször felemlegették a tavalyi év hatalmas sarát ezen a szakaszon. Szerencsére most csak mutatóban volt belõle, az is inkább lejjebb. A telihold fénye idõnként szükségtelenné tette a lámpa használatát. A hegycsúcson lévõ információs táblától eltérõen nekünk 1 óra helyett 1:20 kellett a célbaéréshez. A végén még egy árkot kellett ugrani, mielõtt ráfordultunk volna a célegyenest jelentõ betonútra.
Kerek 16 órás menetidõvel értünk be (ebben ugye benne van a bõ másfél óra a Gostiljon). A célszemélyzet teljes frissességrõl tett tanúbizonyságot, szinte azonnal kiállították a díjazást. A okleveleket elõbb megmutatták nekünk, hogy jól van-e írva a nevünk, illetve a település, ahol lakunk. Bálintnak nagyon tetszett, amilyen mívesen írták a cirill betûket, ezért idén is csak olyan díjazást „tudott elfogadni”, ahol cirill betûkkel van írva a neve. A célban kaptunk még nassolnivalókat, valamint megkérdezték, éhesek vagyunk-e. Lehet erre nemet mondani? Elõkerült egy pörköltes fazék, melynek tartalmát letartóztattuk. A túrán az elsõ beérkezõ ezúttal egy helyi fiatal lett, aki direkt bevárt minket a célban, hogy kezet foghasson velünk. Ha úgy vesszük, idõben nem volt jobb nálunk, ha a Gostiljon „elmulatott” idõnket nem számítjuk (pont annyi volt az idõkülönbség). Szépen lassan átköltöztünk a szállásra, majd pakolgatás, cipõtisztítás és alapos fürdés után beestem az ágyba. Groba és Bálint röviddel ezután folytatta egyhetes boszniai kalandját és elindultak Petrovóba.
Jólesett reggel addig aludni, amíg csak akartunk. Másnap hallgattuk meg a többiektõl, mirõl is maradtunk le (esküvõ, rockkoncert, buli). Végül is nem baj, cserébe nekünk ott van a Gostilj emlékül, különösen a „tea”.
Kora délelõtt iszonyú erõvel tûzött a Nap, nem bántuk, hogy nem aznap kellett túráznunk. A visszaút is meglehetõsen érdekes volt. Gracanicára az egyszerûbb úton mentünk át, és ott megejtettünk egy vásárlást. Nagyon tanulságos, hogy a helyi pénztáros folyékonyan beszélt angolul (a vele való kommunikációra azért volt szükség, mert euróból csak papírpénz címletût fogadnak el, visszaadni pedig csak konvertibilis márkában tudnak). Innét egy darabig ugyanott mentünk, mint ahogy jöttünk. Soko vára elõtt tartottunk egy gyors fotószünetet. Vuckovcinál egy jobb- majd balkanyarral mentünk rá a Vukovar-Mostar fõközlekedési útra, amirõl sokáig le sem tértünk. Fontos megemlíteni, hogy itt nagyon heves harcok lehettek, mert röviddel a határ elõtt az erdõs szakaszon az út mindkét oldala 10 km-en keresztül végig el van aknásítva (halálfejes aknaveszély táblák végestelen végig). A határ elõtt egy bevásárlófalu jellegû rész mellett haladtunk el, gyakorlatilag itt bármit lehetett volna venni (kiemelendõ a rengeteg szõnyegbolt). Zupanjánál léptünk be Horvátországba. A rosszemlékû Vinkovci köré elkerülõ utat építettek, így mellõztük a várost. Eszék elõtt pedig Kórógy és Szentlászló neve csengett (sajnos) ismerõsen… Eszék után a Duna irányában itt is aknaveszélyt jelzõ táblák sorakoztak… A Baranya-háromszögben egyre több magyarlakta településsel találkoztunk (kétnyelvû táblák). Pélmonostor elõtt balra tisztán látszott a Szársomlyó, az úttól jobbra pedig egy kellemes dombvidék, ami nagy valószínûséggel borvidék is egyben.
Ahogy átértünk a határon, tartottunk egy kis pihenõt, rövidre rá pedig észleltük, hogy gyülekeznek a viharfelhõk. A Mohács-Bátaszék szakasz hatalmas meglepetés volt, erre még sosem jártam. Bár és Dunaszekcsõ vidéke tisztára Dunakanyar hangulatot árasztott. Bátaszéknél elkapott egy hatalmas esõ minket, és szinte az egész tolna megyei szakaszon jutott belõle. Pestre beérve már ismét olyan hûvös fogadott, mint amilyen a pénteki indulásunkkor volt.
Hatalmas élmény volt a túra, az utazás, a rendezvény, a helyiek kedvessége! Örülök, hogy ott lehettem, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy nyitott szemmel járva ismerje meg ezt a vidéket, az itt élõket. |
