Ez a beszámoló még a 2008-as, elsõ alkalommal megrendezett túráról szól.
Hárman már tavaly megszólaltak elõttem a négy teljesítõbõl. Most, hogy közeledik 2009. június 26-a, én is elkezdtem kotorászni az emlékek zsákjában, hogy egyáltalán miért is mentem el tavaly erre a túrára?
Az idei Kinizsi 100-on találkoztam az éjszakában egy túratárssal, aki szintén indult a tavalyi Hadak útja 88-on, de még az elején elkavart a társával, így aztán feladták.
Szóval a tavalyi év. Eleve megpiszkált a 88-as szám. Km-ben ez már azért valami. Próbáljuk ki, hogyan megy. Mór nincs messze Tatabányához, ha esetleg mégsem bírom, akkor valahogy elvergõdöm a Vitányvárig, oda meg kijön értem a feleségem autóval, aztán hazavisz. Így okoskodtam, a túra elõtt.
Arra is gondoltam, hogy rengeteg jelentkezõ lesz (naivan a Gerecse 50-hez viszonyítottam), ezért elõnevezésben biztosítottam magamnak az indulás jogát. A rajt napján meglepõdve tapasztaltam, hogy fél hét körül még a rendezõkön és csekélységemen kívül más nem igen toporgott az iskolában. Tarnai Feri és a többiek arcán enyhe csalódottság ült, amikor egyedül jelentkeztem, hogy itt vagyok, indulásra készen. Mondták is, hogy még rajtam kívül, ha jól emlékszem, ketten vagy hárman küldtek elõnevezést. Nemsokára bekocogott Árpi, majd Timi, akik szintén megdöbbenve tapasztalták, hogy egyelõre úgy néz ki, hogy hárman indulunk. A legszebb az volt az egészben, hogy a rendezõk ennek ellenére azt mondták, ha már itt vagytok, akkor három emberért is elindítjuk a túrát. Árpival bemutatkoztunk egymásnak aztán este nyolckor neki indultunk. Békésen beszélgetve haladtunk a móri utcákon a Bika-völgy felé. Timit akkor még nem ismertük, csak azt láttuk, hogy egy hölgy tisztes távolból, bár mindig látótávolságon belül, de jön utánunk.
Arany János Bor vitéz címû balladája jutott eszembe, mikor a vitéz kedvesérõl, így kérdez a költõ:
„Hova megyen? hova ballag?
Zúg az erdõ éji órán.”
Egy darabig ment ez a furcsa bújócska, aztán a szalagozást keresve, beért minket Timi. Itt kiderült, hogy õ nem „eskü elõl szökik”, mint Bor vitéz kedvese, hanem ugyanazt a bocskort tapossa, mint Árpi és én, vagyis a 88 km-t. Innentõl már Timi, Rush és Árpi beszámolójából tudhatjátok, hogy mi minden történt meg velünk azon a túrán. Ezeket nem akarom ismételni.
Ami biztos, hogy felejthetetlen élményekkel gazdagodtam én is azon az éjszakán és a rákövetkezõ nappalon, annak ellenére, hogy a végére már mindkét térdem bedurrant és alig vánszorogtam. Még jó hogy Timinél volt fájdalomcsillapító. „Kedves Mártikám…” kezdtem én is mikor Timi odaadta az elsõ szem Alevet, amit a tabletta kék színe miatt kineveztem Viagrának és a túra végére négy darabot fogyasztottam el belõle. A hatás szerencsére a térdem fájdalmának elmulasztásában jelentkezett és az utolsó három kilométeren egy óriási, az akkori állapotomhoz képest, sprintet levágva érkeztünk be hárman a célba. Rush már ott volt és lelkesen tapsolt, bíztatott az utolsó métereken. VÉGIGMENTÜNK!
Akkor megbeszéltük, hogy az idén is jövünk, mert ezt a túrát nem lehet kihagyni. Elmesélni nem igazán lehet, hogy miért, ezt meg kell tapasztalni.
Külön köszönet a rendezõknek, akik nem azt mondták, hogy „bocs gyerekek, de ilyen kevés indulóért csak ráfizetéses a túra, menjetek haza!” - hanem végig lelkesen, bennünket bíztatva végezték a túrázás öröme helyett a pontõrködés sokszor háládatlan feladatát.
Az biztos, Árpi és én (Balázs) idén is indulunk! Én már az idén, április 2-án, elküldtem az elõnevezésem.
|
