Túrabeszámolók


Szent Iván éji sóút

Frei BergerTúra éve: 20052005.10.24 23:13:38
http://web.axelero.hu/gaborkoos/terep_jaro/mashol/szent_ivan_eji_sout/szent_ivan-eji_sout.htm (képek is)

Szent Iván-éji Sóút

Szolnok-Tápiószele-Nagykáta

2005. június 18-19, indulás 21.45, érkezés 8.30. Gyalogos táv: 52 km

A Teljesítménytúrázók Társasága honlapján szereplõ kínálatból választottam: éjszakai is, alföldi is, néha jót tesz egy hûsítõ gyaloglás nulla méter szintkülönbséggel. A Sóútról csak az igazolólap hátoldalának tájékoztatójából tudtam meg, hogy már a népvándorlás idején is használták, Szolnoktól a Megyeri révig, tehát a Tiszától a Dunáig vezetett; a Máramarosi havasokból a Tiszán leúsztatott sót szekerek szállították Pest felé. „Az õsidõkben afféle egyenes pusztai csapás lehetett, „toronyiránt”, egyenes vonalvezetése ekkor alakulhatott ki… Az egykor forgalmas kereskedelmi út mellett 10-15 km-nyre egymástól voltak az útszéli csárdák, vendéglõk…”, és számos út menti kereszt. Hogy miért pont Szent Iván, nem derül ki, ráadásul az csak egy héttel késõbb, június 24-én lesz.

Mindig örülök, ha vonattal utazhatok a túrára. Zircrõl két átszállás és hat óra a 180 km Szolnokig. 9-10 között indítanak, fél tízkor alig vagyunk néhányan, a tömeg már elindulhatott. Nagyon kellemes, langyos az este, a hold fényesen ragyog, lámpára csak néha van szükség; éles árnyékom kísér. Szolnokról kiérve az aszfaltot finom homok váltja fel. Az út turistajelzésekkel nincs jelezve, de nem téveszthetõ el: valóban, hosszú kilométereken haladok nyílegyenesen, amikor jön egy enyhe bal- vagy jobbkanyar. Tápiószeléig, tehát a 30 km-es résztáv céljáig összesen 6 (!) derékszög körüli törés van az útvonalban, ebbõl 5 Szolnokon, egy Tápiószelén, mind utcasarkok.

Ilyenkor, amikor figyelmünket nem köti le a jelzések keresése, az orrunkkal, fülünkkel, bõrünkkel túrázhatunk. Bogarak, rágcsálók neszezése, a gabonatáblák susogása, titokzatos zörejek, távoli kutyaugatás; virágok, fák illata; hideg és meleg fuvallatok. A zavartalan éjszakában – hajnalig mindössze egyetlen, négyfõs túratársaságot elõzök le, egyébként közel s távol senki – a hangok nagyon messzire elhallatszanak, a fények nagyon messzire ellátszanak: órákon át megyek, és még mindig nem jutok közelebb a fény forrásához.

Az elsõ 30 kilométeren 5 ellenõrzõpont is van, korrektül megszervezve: útmutató fáklyáik fénye messzirõl látszik, csokit, ásványvizet kínálnak a kétfõs – apuka kisgyerekkel, idõsebb házaspár, fiatal barátnõk – pontõrcsapatok. Az elsõ lakott helyen, egyben a 30 km-es táv céljában, Tápiószelén dönthetjük el, megyünk-e tovább. Itt virsli, tea várja a beérkezõket. Négy óra, lassan virrad. Nem sokan megyünk tovább, mi egy idõsebb túratárssal kerülgetjük egymást Tápiószentmártonig, míg aztán az utolsó tizest együtt küzdjük le - szokásomtól eltérve, ugyanis mindig egyedül járok. A nap lassan felkel, meleg napnak ígérkezik, reggel hétkor már erõsen melegünk van. A táj kicsit változatosabb, helyenként már egy-két méteres homokbuckákra kapaszkodunk fel.

Az útvonalleírás Nagykátán ingyen fürdõzést kínál a strandon, amely egyben a cél is. Nagyon takaros, gondozott a strand, kedvesek az alkalmazottak, és nyitás elõtt is bemehetünk már. Érdekes, jobban elfáradtam, mint vártam, talán azért, mert szandálban gyalogoltam és a homok eléggé kikezdte a talpamat. Megváltás volt egy alapos zuhanyozás, majd lazítás a gyógyvizes medencében, amíg a vonathoz el nem kellett indulnom.

A túra kellemes volt, de nem túl nagy kihívás. Talán kicsit sok benne az aszfalt, de hát mit lehet tenni, ha az egykori sóút hosszú szakaszai ma közutak. Két oklevéllel és egy alföldi napnyugtát (napfelkeltét?) ábrázoló, szép jelvénnyel gazdagodtam.