Gázló, a Kõris-hegyen keresztül
Távolság: 108,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 1700 m.
Nem voltam elragadtatva a 30 km-es táv rövidüléstõl. Ennek megfelelõen, címként eredetileg azt akartam írni, hogy Gázló túra light, azonban az idõjárás törölte a light szócskát. Az elõzõ napi 8-10 órás esõ megtette a magáét. Csütörtökön még kisebb gördülési ellenállású 2,3”-os gumi felrakását terveztem, ami teljesen alkalmatlan sárban, viszont pénteken már a sárgumira is gondoltam. Végül a kedvenc 2,1”-os „vérfarkasokat” tettem föl, a WTB-tõl.
A hideg miatt, a rajtidõ vége felé terveztem az indulást, azonban eszembe jutott, hogy a szervezõknél szeretnék hagyni egy kis figyelem felhívó szóró anyagot a Vértesi Kerekezés két új távjáról, így már a rajtidõ elején ott voltam. Gyors nevezés után, 12 fokban, jó hideg szélben kezdtem meg a táv teljesítését. Kíváncsi voltam, milyen lesz a csehbányai murvás útig vezetõ szakasz, mivel annak jó részén még nem jártam.
Az elején figyelmetlen voltam, s rögtön egekbe szökött a pulzusom. Kimaradt a bemelegítés! Kellett egy óra, mire teljesen normális lett. A régi útvonalon erre nem kellett különösen figyelni, mert az elsõ kilométerek elég könnyûek voltak, itt viszont rögtön tartós emelkedõvel indult a túra. A jelzések rendben követhetõk. A Bányatelepig az utak is elfogadhatók, bár felpuhultak. Az eligazítóponton beszélgettem egy kicsit, elõbányásztam a hátizsákból a fényképezõ gépet.
Továbbindulva jött egy igen rossz szakasz. Keresgettem a megfelelõ nyomvonalat. Az Urbanics-tanya elõtt, szalagozáson rákanyarodtunk egy olyan füves útra, ami a térkép szerint személygépkocsival is járható. Én csak a térkép készítõjét küldeném rá személyautóval, másnak nem ajánlom. Következett egy jó meredek csúszós emelkedõ, ami le is szállított a biciklirõl. Valószínûleg száraz úton sem tudnék feltekerni rajta. A tetejérõl szép a kilátás. Beértem az erdõbe, s mint kiderült ezzel le is tudtam a legrosszabbul járható részt. A Parés-börcön rákanyarodtam a Molnár-tanyához vezetõ aszfaltútra, s folytatódott az emelkedõ. Letérés elõtt megálltam fényképezni. Szépen látszott a Kõris-hegy. A következõ eligazítóponton is fotóztam egy keveset. Szép a panoráma. Somló, Ajka, Keszthelyi-hegység... Látszottak az autók a 83-as út Szõlõ-hegyi részén is. Az útbaigazítás alapján tekertem tovább, immár ismerõs részen. Egy kerítéskapun áttekerve murvás útra (térképen nem létezik) értem, ami elvezetett a Csehbánya - Németbánya közti murvás útra. Szeretem ezt az utat. Tempósan tekerve értem el az elsõ ellenõrzõpontot, majd nemsokára rátértem a Bauxit szállítóútra.
Az aszfaltút elérésekor eltértem a kiadott útvonaltól. Mentem tovább egyenesen a Bauxit szállítóúton, csökkentendõ az aszfaltos részt (bõ 5 km-t jelent). Sikerült is 38 %-ra csökkenteni. E-mailben megkérdeztem a szervezõtõl, ha már Herendrõl indulunk, miért nem ezen az úton vezeti a túrát, miért az aszfalton, azt válaszolta, hogy ez plusz ellenõrzõpontot jelentene, s nincs igazán olyan embere, aki ismerné ezt a részt, s eligazodna az Iharkúti bánya fölötti murvás elágazó rendszerben. Egy elõzõ bejáráson a HappyBike-osokat sem tudta erre elcsalogatni. Tény a csollányos-völgyi aszfaltút sokkal gyorsabb. Ráadásul ahhoz képest összeszedtem 85 m szintet is. Az Iharkúti bányától levezetõ út remek, szép környezetben. Élmény volt lejönni rajta. A túra legjobb minõségû murvás szakaszának bizonyult.
A Csollányos-völgy alján csatlakoztam be újra a hivatalos nyomvonalra. Jött egy kis aszfaltos emelkedõ, s máris a Királykapuhoz értem. Megkaptam a második bélyeget. Következett a hullámvasutazás Odvaskõ-puszta felé. A Witt-emléktábláig az út egész jó, bár a vége felé volt némi gléderezési nyom. Néhol megálltam fényképezni. Az emléktáblánál megint fotózás. A túra egyik nagyon szép kilátópontja. Megettem egy müzliszeletet, megolajoztam a láncot, mivel a sár nem tett jót neki, s továbbindultam. Beérve az erdõbe hirtelen leromlott, s jó sáros lett az út. Dolgoztak rajta. Vízelvezetõ árkokat ástak. Ez a késõbbiekben, remélhetõleg kevesebb karbantartással is jobb utat eredményez, de éppen most nem annyira jött jól.
Az ellenõrzõponton újabb bélyeg. Irány a Rézbükki-út. Eldöntöttem, ha bírom szuflával, nem állok meg fotózni a Kõris-hegyig. Bírtam. (Most ezen az emelkedõn, (7,7 km hosszú, 460 m szinttel), másfélszer annyi szintet gyûjtöttem, mint elõtte egy hónap alatt 650 km-en. Egyik bringás barátom szerint, az Alföldön a fekvõ rendõr a legnagyobb emelkedõ.) Helyenként itt is útjavítási nyomok nehezítették a haladást, pedig anélkül is nehezebb volt pedálozni a felpuhult úton. Nagyrészt, eggyel kisebb áttétellel tudtam csak tekerni, mint tavaly. Egy sporttárssal elõzgettük egymást. Az utolsó aszfaltos részen elõzött meg Pogány Tamás, mintha álltam volna. Hja! Õ is azok közé tartozik, akik leggyorsabbak akarnak lenni. Végre fölértem.
Megettem egy fél szendvicset, pár szem szõlõcukrot, beszélgettem egy kicsit, visszavettem a széldzsekit. Nem ellenõriztem, mennyi vizem van még, úgy gondoltam elég lesz Vinyéig. Ehelyett, már Kisszépalma elõtt elhörögte az utolsót. No mindegy, van még fél liter izotóniás lötyim. Egy csoport igencsak tanácstalan lett a vadászház elágazásánál, mivel jobbra is ugyanolyan zöld nyilak vezettek, mint a Gázlóé, s nem volt G betû sem. Valami montimaratoné volt. A csoport nem azonos kondijú tagokból állt, így még háromszor találkoztam velük. Ketten nagyon elhúztak tõlem, aztán vártak jó néhány percig a társukra, akit viszont én elõztem meg.
A Zabolai-út nagyon kellemesnek bizonyult, mindaddig, míg le nem ért a Hódos-ér völgyébe. Itt ismét útjavításba, illetve a víz rombolásának nyomaiba futottam, helyenként jóval lassabban haladva, mint tavaly. Néhány helyen ki kell kövezni a meder oldalát, el ne mossa az utat. Volt egy kétszáz méter körüli szakasz, ahol csak az ökölnyi, vagy annál nagyobb murvaalap maradt meg, az apróbb szemcséjû részt egyszerûen elvitte a víz, de hogy mikor, nem tudom. Február elején még megvolt. Jó elõjelnek tekintettem viszont, hogy az ér vize csak opálos volt nem pedig zavaros. Tehát a tegnapi esõ még nem érte el a patakokat. Jó tempóban haladtam. A vinyei vasúti megállóban kerestem az ígért vízcsapot. Csak hûlt helyét találtam. A Pokol-csárda udvarán sem mûködött a vízcsap. Beballagtam a Vinye.hu büfébe, ittam egy kólát, ettem egy sportszeletet, s kértem vizet az ivózacskóba. A Pokol-csárdát is kedvelem, de ott nagyon sokan voltak. Újabb lánckenés a gázlók elõtt. Mostanában nem tudtam megfelelõ kenõanyagot venni, általában csak spray van, de hát ki szeret egy félliteres flakont hurcolni. A nedves lánckenõolajat meg nem tudom hová raktam el, így sima varrógépolajat voltam kénytelen használni, az meg nem sokáig bírja.
Irány a gázlók. Mindjárt az elsõn volt egy kis alsómosás. Elég sokan kirándultak a szurdokba. Jól megnézték az õrülteket, akik ezerrel döngetnek át a gázlókon. Persze kaptunk biztatást és köszöngetést is. Újabb gázlókat rongált meg a víz. Már egyetlen átlépõ betonhasábot sem láttam. Itt is látszik, hogy már az utat is kikezdte a víz. Még 1-2 ilyen év, és újra kell csinálni a gázlókat, sõt lehet sok helyen az utat is. Az elsõ mély gázló elõtt megálltam, felvettem az esõkamáslit, hátha megúszom cipõbeázás nélkül. 17 fokban nem igazán kellemes. A tavalyi 30 fokban kifejezetten jólesett. Ezen a gázlón, gyalogosan araszoltam át egy fatörzsön. Jött két fiatalabb induló akik elszámolták magukat, így kénytelenek voltak a közepén belelépni a bokán felül érõ vízbe. Egy grupetto-s csapattal fényképezgettünk a gázlóknál. A fényszegény viszonyok ellenére is sikerültek a képek. A legmélyebb gázlón gond nélkül áttekertem. Levettem a kamáslit. Nem ázott be a cipõm. Gyerünk tovább. Az út jól járható. Csak Borzavár elõtti utolsó lejtõ volt egy kicsit dzsuvás.
Porvára pofaszélben tekertem be. A következõ murvás szakaszt jobban járhatóvá tette az esõ. Kezdtem megéhezni, így menet közben megettem egy újabb sportszeletet. Hamarosan visszaértem az aszfaltra, ahol lefelé is jöttem. Most is jött szembe néhány induló. Kisszépalma-puszta után következett a döngetés Bakonybélig. Újabb igazoló bélyeg. Szokásaimnak megfelelõen, megettem a másik fél szendvicset, ittam egy alkoholmentes sört, s nekivágtam az utolsó nagy emelkedõnek.
Az elsõ emelkedõ szakaszt, a táborozó cserkészek rokonainak autói és a tulajdonosok nem egészen kultúr viselkedése tette akadályversennyé. Út közepén leparkol, s mellette mindkét oldalt elállja az utat. Levágja a balkanyart, s leszorít az útról, stb. Ilyenkor hol a rendõrség? Most kaszálhattak volna az utat jogtalanul használóktól 1-2 milliót. Ezen a szakaszon is találkoztam komoly útjavítás nyomaival. Végre igyekeznek, hogy ne maga a murvás út legyen a vízelvezetõ árok! Idén is egész elfogadható az út minõsége. Az emelkedõ derekán éreztem, fogy az erõ. Elfelejtettem lenyelni egy energia gélt. A hátralévõ rövid szakaszra már nem láttam értelmét a pótlásnak. Vagy 15-el alacsonyabb pulzussal mentem föl mint szoktam. Végre fölértem. A Rendkõ hátán volt sár rendesen, keresgettem, merre lehet a mély pocsolyákat kikerülni. A levezetõ elsõ murvás útszakasz nagyon sáros volt. Óvatosan eresztettem csak lefelé a biciklit. Leérve a T-elágazásba, az eddigi Gázlóktól eltérõen jobbra fordultam, s egy kellemes murvás úton tekertem Herend felé.
Rátértem az utolsó aszfaltos szakaszra. Az utolsó nagy lejtõn is óvatosan eresztettem, mivel tudtam, lesz egy sorompó, de nem emlékeztem rá, pontosan hol, s nem szerettem volna a zártsága esetén 50-60 km/h-s sebességgel beleszaladni. Kár volt óvatoskodni. Nyitva találtam, s messzirõl belátható helyen van. A vasúti átjáróban viszont sorompót kaptam. Egy nyugdíjas csiga tempójában vánszorgott el elõttem a tehervonat. Atyaisten mennyit kellett várni a szabad jelzésre. Nem maradt más hátra, mint begurulni a célba.
Idén is sikerült a teljesítés számának megfelelõ színû kitûzõt kapnom, plusz a tombolából egy bögrét. Már hét színt gyûjtöttem be.
Az idõjárást leszámítva kellemes volt a túra. A Rézbükki-úton 16 fok, a Cuha-szudokban 17 fok, a Hajagra vezetõ emelkedõn 21-25 fok között volt a hõmérséklet, ami a 12 fokkal alacsonyabb a megszokottnál. Ehhez járult még a hideg szél. Az új nyomvonal nem rossz. A dzsindzsát mindjárt az elején letudjuk. A normál és a könnyített táv szétválasztása nem igazán érdemi. Ez évben könnyített távon valószínûleg Bakonyszücs felé mentem volna Bakonybél helyett. Az érdemi könnyítést jelentett volna, fõként szintben. Tartós szárazságban nem, most viszont jól járható a Bakonyszücs és Fenyõfõ közti homokút. Nagyon hiányzik viszont a távból a 30 km. Lehet, el kellene vinni a Bauxit szállítóúton tovább Nagytevelre, aztán aszfalton Ugodra, s onnan murván vissza a Királykapuhoz. Az se baj, ha ez több mint 30 km. A Bauxit szállítóút vége után, az erdõbõl kiérve van pár száz méter ami rosszabbul járható, majd a volt szovjet objektum után egy kis homok, a többi esõben is jól tekerhetõ, viszont egy része nincs rajta turista térképen, így irányjelzõ táblákat és szalagozást is igényelne.
A túra ár/szolgáltatás aránya az elõzõ évhez képest sokat romlott, így a gyengék közé esett vissza. 500 Ft-ért laminált rajtszám, itiner, kitûzõ, Odvaskõnél és a Kõris-hegyen víz és szõlõcukor, tombola. |
