Túrabeszámolók


Lemaradás

larzenTúra éve: 20032005.03.02 16:27:37
Lemaradás 100

Egész téli-tavaszi alapozásunk a Mátrabérc-Lemaradás párosra lett kihegyezve. Sajnos a Mátrabérc nem úgy sikerült, ahogy vártam. Nem tudom pontosan, mi volt a baj két hete, talán fáradt voltam, kissé ásványianyag-hiányos, a pulzusom végig nagyon magas volt, sokszor éreztem, hogy savasodok, amikor még nem kellene. A Nyikom-nyeregnél és valamelyik Koncsúron 5-5 perces pihenõt kellett tartanom, mert annyira kimerült voltam, hogy szédültem.

Ezek után kissé bizonytalanul vártam a Lemaradást és nem is éreztem magam egészen tökéletes erõben. Kissé túledzett vagyok, nem tudtam eleget pihenni. Nem tudok pihenni. A két túra közötti hét végén 50 km montizás, másnap egy félmaratoni távú futóedzés a szigeten, egyéni csúccsal, ez volt a ttúra-mentes hétvége.

Péntek délután kaptam a hírt, hogy -balázs- sérülése miatt nem tarthat velünk, ketten maradtunk Ákibácsival. Este ott tartottam, hogy nem is volt igazán kedvem a túrához. Szombaton négy óra alvás után ébredtem. Reggel rávettem magam, hogy mégis megborotválozzak. Annyira nem érdekelt a dolog, hogy este eszemben sem volt betartani a Szabályt. :) Szokásomtól eltérõen nem ittam kávét, gyanítottam, hogy a Mátrabérces magas pulzusban a kávé is közrejátszott. Így egy kellemeset tudtam aludni a vonaton, ahol több ismerõs túrázó mellett a rég nem látott Ember a Holdon sporttárssal is találkoztam. Mostanában nagyon lefoglalja a suli, most is csak az 50A távot tudta bevállalni bringával, hogy idõben hazaérjen.

Számomra a minimális cél a világosban történõ beérkezés volt. Ha 6.00-kor elindulunk, akkor kb. 14 lett volna rá, de a rajthelyen telt-múlt az idõ, már negyed hét is elmúlt, s még mindig nem indultunk el. Csomagleadás, ismerõsök. Nád Béla mesélt a Pro Patria mátrai szakaszának útvonal változásáról: találtak egy nagyon izmos kis emelkedõt Markazról: 7 km alatt 800 m szintemelkedés... Olyan, mint a Vadálló-kövek, csak hosszabb. :)

6.20-kor indultunk el. Egész jól ment az eleje, kellemes kocogással melegítettünk a kissé hûvös reggelben. Az elsõ pont után efemmel találkoztunk, úgy látszik, a többi topikos a késõbbi vonatokat részesítették elõnyben. Katalinpusztától már nem nagyon találkoztunk senkivel. Sajnos a Nagy-Szál-erdõ pontjával sem, valószínûleg akkor még nem ért oda. Megállapítottuk, hogy a terepviszonyok ritka kedvezõek: pl. eddig még nem volt olyan, hogy a kék eleje a bokros meredek szakaszon teljesen száraz legyen. A hiányzó pontõr után kerestük a kék nyomvonalát. A rendezõk fehér L100 jelzéseket festettek a fákra, ami viszont rövidítés a régi (most már gyakorlatilag nem létezõ) nyomvonalhoz képest: elõbb felkanyarodik a gerincre, s ott csatlakozik vissza a kékre.

A Naszály csúcsán Ebola üldögélt egyedül, fagyoskodva. Jmte icipicit túrázott, a kilencedik jelvényért. Tavalyhoz képest jó negyed órával kevesebb kellett ehhez a szakaszhoz. Pár szót váltottunk, megtudtuk, hogy csak a békéscsabaiak vannak elõttünk, majd indultunk lefele. Török-réten jól esett a szóda, kár, hogy kifolyt a táskámban és péppé áztatta az igazolófüzetemet. Rádon feltûntek elõttünk Szarvas Matyiék, de elõbb egy kis 'frissítõt' kaptunk egy gazda jóvoltából, aki az erõs szélben épp a fáit permetezte. Keserû lett a szám íze. :-( Rád után aztán beértük Matyiékat, beszélgettünk kicsit, innen Veresegyházig kerülgettük egymást. Mindig nagy örömmel tölt el, ha vele találkozok, de ezt már párszor leírtam. Csak küldené már azokat a közös fényképeket, amik a tavalyi kéktúra futásán készültek. :) Burgundia-völgy ep.-nél kiváló narancs és üres százas ikszelõlap fogadott, pár percen belül megérkezett mindenki. Utolért minket Illés Bálint, aki végül 10ó15-ön belül ért célba. (A pályacsúcs amúgy 9ó54 és Szarvas Matyi nevéhez fûzõdik.) Nagyjából Csörögig hármasban együtt mentünk, leginkább Bálint tempójában, talán ez okozhatta, hogy Vácrátót fele gyanúsan fáradni kezdtem.

Egyre rosszabb lett, a lépéseim rövidültek, Ákibácsi váltogatta a futást a gyaloglással, de még így is állandóan elõttem ment. Én küzdöttem, de pszichésen is elfáradtam. Azon gondolkodtam, hogy kiszálljak-e Veresegyházon, vagy menjek tovább gyalog. Nagyon nem volt kedvem sötétben egyedül menni, fõleg azért, mert tartottam az utolsó 25 kilométertõl tájékozódás szempontjából. Márpedig ha Ákibácsi elmegy, akkor nekem meszeltek. De így nem tudom tartani vele a tempót: ha már most visszafogom, mi lesz 80 körül? Azon gondolkodtam, hogy abba kéne hagyni egy idõre az egész túrázást. Tavaly is kb. ekkor hagytam ki két hónapot. Jött Õrbottyán, Veresegyház. Többször frissítettünk kútból, de nem javult a helyzet. Vártam a féltávot. A fejem is fájt, talán a szél miatt (sajnos otthon maradt a kendõm), talán azért is, mert nem ittam kávét, úgyhogy beterveztünk egyet a vasútállomáson.

A holtpont ellenére, az idõnk egész jó lett: 5:45-tel értünk be Veresegyházra, igaz ezt leginkább a Török-rét - Csörög szakasznak köszönhetjük, ahol nagyon jól mentünk. Ettünk-ittunk, kávéztunk, befutottak Matyiék, nyújtás, szerelvényigazítás. Ákibácsi 6:10-zel ért be Veresegyházra két éve, amikor 12:50-et ment, mi most 6:05-tel hagytuk el a pontot. A pihenõ engem nagyon rendbe tett, mind fizikailag, mind szellemileg. A fejfájásom is csökkent, bár végigkísért az egész túrán. Ákibácsi azzal bíztatott, hogy két éve ezen a szakaszon, egész Margitáig alig tudtak futni, nekünk most azért többé-kevésbé ment. A Margita számomra kedves környék a Corvin okán, ezért az emelkedõt is jól bírtam. Lefele aztán futottunk egy nagyot egészen a Papp Miska kútig: mindössze 47 perc kellett a 8 kilométerhez. Innen már nem volt túl messze a gödöllõi pont.

Ettünk egy fél adagot az amúgy nagyon ízletes gulyásból, felvettük a kidepózott lámpákat (du. 3 órakor :), s benyomtam egy PowerGelt. Nád Béláék is befutottak, õk 10 perccel utánunk rajtoltak. 9 óra idõvel indultunk tovább, elég nehézkesen. Ez már nem volt túl könnyû szakasz. A lámpa már alig fért be az övtáskámba, jól kidudorodott, elkezdte kegyetlenül dörzsölni a derekam. Bolnokáig nem is nagyon ment a futás, idõnként tudtunk csak belekocogni. Üres idõnkben néhány fejszámolást végeztünk, pl. hogy a hátra lévõ 25 kilométert jó lenne 3ó50-en belül megtenni, hogy meglegyen Ákibácsinak az új csúcs. Ez azért keménynek tûnt. Nekem már tökmindegy volt, erõvel bírtam, képtelen lettem volna úgy elrontani, hogy ne érjek be világosban. Bolnoka után a nagytarcsai mûútig elég jól lehetett haladni, mentünk is 7,8 km-t egy óra alatt, igaz elég kínkeservesen. Innen már csak 12 kilométer és két óránk van a 12:50-ig! Ennek meg kell lennie! Pécel vasútállomás, még 7 kilométer, 70 perc, és akkor a 12:30 is meglesz! De egyre nehezebben mennek az emelkedõk, pedig nem nagyok. Az utolsó pontnál kissé elkeserítõ a helyzet: 33 perc alatt kellene menni 4,15-öt a 12:30-hoz. Sikerül? Nem? Fene tudja, próbálkozzunk! Nagyon csúnya mozgással haladtunk. Annyira jól esett egy-egy kis belegyaloglás is, de most már nem lehetett lazsálni. Egyenként számoltam vissza magamban a kilométereket. Már láttuk Rákoskert szélét, de elõtte még egy nagy kanyart kellett tenni, ráadásul emelkedõn. Ákibácsinak mondtam, hogy menjen, innen már betalálok egyedül is a célba, õ még esélyes a 12:30-ra. Azt mondta, jó neki a 12:32 is, de együtt megyünk be, ahogy együtt mentünk végig. Rosszul esett volna, ha a saját lazsálásom miatt lesz rosszabb az ideje, úgyhogy erõltessük azt a futást! Ákibácsi olvassa a papírt: még 550 méter jobbra, majd balra fordulva végig az úton. Van 15 percünk. Az utolsó utca hossza nincs a leírásban, kb. 1500 méterre emlékszik. Ez azt jelenti, hogy hat perces ezrekkel kellene futni. Hát ez nem fog összejönni, ez tényleg 12:32 lesz. Azért nyomjuk, ahogy bírjuk, szerencsére kissé lejtõs az utca, de nagyon lassan múlik az idõ. Elõkerül a keresztutca, ezen balra és végig. De hiszen látni a végét! Akkor ez nincs 1500, legfeljebb 500! Nyomjuk, már hat perceseken belül. Begörcsöl a combom, szerencsére csak egy pillanatra, Ákibácsinak a térde fáj. De meglesz ez, simán meglesz! Ki a térre, jobbra, át a lámpánál az autók között, be az iskolához. Még egy kis terepgyakorlat térdmagas akadályokkal és beérünk. 12:25! Még csak háromnegyed hét van.

Pulppal beszélgettünk kicsit a célban, aztán mentünk fürödni. Az ellátás igazán nagyszerû: melegvíz a fürdõben, vajas-zsíros kenyér, üdítõ, ajándékba egy sör. Még világos volt, amikor elindultunk haza.

Most még nem akarok tervezgetni, de jó lenne egyszer szintidõt felezni, úgy hiszem, legközelebb sikerülhet is. A túra rendezõi nagyon kedvesek, lelkesek, az ellátás kimagasló. A terep futásra kitûnõ, sajnos borasztóan szemetes, fõleg az utolsó 25 kilométer. Ezt eddig még nem láttam, mert vagy nem jutottam el addig, vagy már éjszaka volt, de például Pécel és Rákoscsaba között volt egy völgy, alja tele szeméttel, amibõl a nejlonzsacskókat többszáz méteres körzetben fújta szét a szél. :-( Érdekes, hogy a Corvin is nagyjából ennyit megy a Gödöllõi-dombságon, az mégis mintha egy másik táj lenne ebbõl a szempontból...

Az idõjárás kissé melegebbre sikerült, mint ahogy számítottam, sikerült jópár kidörzsölést összeszedni különbözõ helyeken, a legrosszabb a derekam az övtáskám alatt. Ha tudom, hogy ilyen meleg lesz, akkor nem pamutpólót veszek. Vízhólyag, térdfájás, hülye járás, izomláz, kiszáradás, ásványianyag-hiány semmi. A túrán 3 adag Isostart ittam, két Cornexi energiaszeletet, egy PowerGelt. A gyomrom sokkal jobban viselte ezt a túrát, mint bármelyik korábbit, úgyhogy lehet, hogy megválok a Vitalade-tõl, de ezt még letesztelem.

Épp 5 éve kezdtem túrázni, 1998-ban a Gerecse 50 volt az elsõ. Az elsõ túrámhoz több idõ kellett, mint az eddigi utolsóhoz. Egyszer szeretnék egy 12 órán belüli Kinizsit menni, de arra adok magamnak még újabb öt évet. :)