Less Nándor 60
„Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet…”
(Petõfi Sándor)
(Mottó: „Csak az jöjjön aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja, csak az jöjjön…”)
Nos én jöttem, láttam, „görcsöltem”.!!! 6:55-kor, 5 perccel a futók elõtt megugrok. Folyamatosan hátrasandítgatok, vajon mikor dolgozzák le rajtam azt az 5 percet az elsõ fecskék. A Mangó-tetõig azonban hátulról facér maradok, míg végül 2 futó mutatja nekem az utat a Kaptárkövekig. Közben összesodródom egy fiatal, rendkívüli szépségû túratársnõvel („hogy mik/kik nem teremnek itt az erdõben!”), Õ „nem enged a 48-ból”, így nagyképûen elzúgok elõle, majd a kaptárköveknél csendben elillan mellettem, alig-alig tudom visszaelõzni. Az Oszláig jól haladok, de a válság jelei már rögtön az elején kezdenek megmutatkozni. Illetve már tegnap jelentkeztek, amikor lábköröm ápolás közben lábgörcsöt kaptam. Otthoni, „hétköznapi görcs” szinte soha nem fordult elõ velem már évek óta, így gondoltam jól nézek ki, mi lesz holnap. Az elmúlt idõszakban elkövettem azt a hibát,amit a sportszakkönyvek az elsõ pontban tárgyalnak, miszerint minél jobban megy az edzés, annál nagyobb adagokat iktatunk be, lehetõleg regenerációs idõszakok nélkül. Végül teljesen kizsaroljuk a szervezetünket. A múlt vasárnap a Mátrában adtam magamnak egy Sirok-Kékestetõ-Sirok 40-es combost, csütörtök 22km terepfutás, plusz megvolt a heti 3x35km zsírégetõ (és „prosztatapusztitó”) terepkerékpározás. (Ennek ellenére mégis „Mr. 28% testzsír” vagyok. Ehhez hozzájárul a közelmúltban 2 születésnap és a 25-ik házassági évfordulóm megünneplése, összesen 4 egész torta és 2 doboz bon-bon rombolta le az egész éves, a dietetika tudományában elért kimagasló eredményeimet.)
Lassan kezdenek jövögetni a gyorsabb futók, bár az Oszláig még nekem is megvan a 10-es átlagom. A Dobi-réten már egy csomóan „versengünk.” Egy futó srác úgy megindul a csábító szekérúton, hogy ha nem kiáltok utána a sárga jelzés kanyarjában, bizony pár percen belül újra Cserépfaluban találta volna magát. Hálásan megköszöni. A tanösvény T-jén egy fiatal sporttárssal vetélkedek, aki keményen nyomja, de a „gyilkos” emelkedõn egy kicsit „leiskolázom” (itt már alapozok a késõbbi görcsökhöz).
Az Oszlánál a szokásos tömeg és zsíros-, vajas-, és lekváros kenyér hegyek fogadnak. 2 lány folyamatosan gyártja õket, egyelõre a termelés és a fogyasztás egyensúlya az elõbbi javára tolódott el, így a kupacok fokozatosan nõnek, sokat sejtetve arról, hogy a mai napon még mennyi embert várnak ide. Közben az egyik rendezõ megjegyzi, hogy aki még nem látta nézze meg a Less Nándor emlékoszlopot. Én úgy gondolom, hogy a „hasunk mellett” (vagy helyett) gondolhatnánk egy kicsit arra is akiért itt vagyunk, így ebbõl a csoportból egyedüliként elsétálok az emléktábláig, egy tiszteletteljes, néma fõhajtásra.
Majd nekiszaladok az Ódor-várnak. A elõbb leírt válságjelek között még elfelejtettem említeni, hogy a héten váratlanul totálkáros lett az egyetlen bejáratott futócipõm (nem csoda). Ezenkívül van vagy 4-5 új otthon, de egyiknek ez a baja, a másiknak az a baja. Kiválasztottam egyet, s ezzel mintegy hagyományt teremtettem. 2007-ben ugyanis a Less Nándor 60-on ugyancsak egy teljesen beavatatlan túracipõben indultam, ami szépen felzabálta a lábamat. Ez a mostani egy kicsit jobban viselkedik, de bokatájon valami furcsa nyomást érzek benne, ami lefelé fog csak igazán kiteljesedni. Most azonban felfelé haladok még. A vár õsi szerviz útján még felkocogok, majd az ösvényen beállok a libasorba. Egy túrázó (sõt nem is egy!) nagy feltûnést keltve, egy mély „avarcsapdába lépve” szabályszerûen lehullik az útról, , mint egy elsárgult falevél, a humuszt gazdagítva. Én lányok között menetelek. Az emelkedõ meredekségét jellemzi, hogy az elõttem szorosan haladónak a nemesebbik felével szemezek egy darabig. A 2007-es Less Nándor 16-on az egyik családtagom futókat látott itt felsuhanni. Én nemhogy futni nem tudok, de inkább járni tanulok. Idõnként úgy dülöngélek, mint akinek a torkán már lecsúszott vagy ½ üveg törkölypálinka (vagy valami hasonló kegyetlenség), és a „a csíkon” már sehogy sem tudok végigmenni. De végre felérek, és gyorsan kijózanodom.
Kocogóra fogom, de az elõttem gyalogló sehogyan sem akar közeledni. Megnyújtom egy kicsit és végre utolérem. Egy régi ismerõsöm az, akivel az egyik legemlékezetesebb túrámat csináltuk végig. A hátizsákjával bajlódik (akárcsak én), pedig a futók közt indult. Azt hiszem az eredményes futás és a hátizsák valahogy üti egymást. Már egy pár kiló plusz is letaglózza az embert, a légiesség érzete tûnik el. Lehet így is futni, csak az élvezet jóval kisebb. Már megpróbáltam azt is, épp a múlt hétvégén a Mátrában, hogy a meredek emelkedõkön felfelé a súlypontomon javítandó a hasamra vettem a hátizsákot, de ekkor meg úgy éreztem magam, mintha egy terhes nõ lennék, s õk mondjuk nem arról híresek, hogy futóversenyeken jó eredményeket érnének el. Az Ódor-várról leérve, éppen a hegy lábánál bekövetkezik az a „crack”, amire már miden elõjel mutatott, és ami évek óta nem nagyon fordult elõ velem. Mindkét lábam „full görcsbe rándul”. A boka tájról indult ki. Az új cipõ miatt meg kellett változtatni az egyensúlyozási módomat, talán ritkán használt izmok is beléptek a mûsorba. Semmi gond, bekeverem az italomat, kieszem a zsákom felét, hogy könnyebb legyen, s pár perc múlva már a Hór-patak völgyében kocogok felfelé. Azt nem mondhatnám, hogy mintha mi sem történt volna, és ráadásul a történet még nem ért véget.
Füzérkõnél bejön a piros, lemegy balra a kék kereszt. Az elágazónál van egy tábla, szállás 500 méterre, a közeli Hosszú-völgyi erdészházra gondolhatnak. Valaki kézzel ráírta a táblára „b..zd meg, ez nem 500 méter volt!". Egy pár hete egyébként megmásztam a Füzér-követ. Túlélõ túrának sem rossz, ha valaki túléli. A vár már annyira sem vár, mint az Ódor-vár, pedig már az sem valami bástyákkal és rondellákkal, lakótornyokkal ékesített építészeti csoda.
Persze minél kevesebb látszik valamibõl, annál jobban beindul az ember fantáziája, bár a Füzérkõn már az is nehezen. Az emlékek, a bõrömön lévõ hatalmas csikarások már lassan kezdenek elhalványulni.
A Pazsag-völgy bejáratánál kisebb csoportosulás támad. Örömmel látom, hogy maroknyi ismerõsöm közül jó néhányan feltorlódtak itt. Társalgással töltjük az idõt, amíg az elbujdosott pontõröket sikerül végre valakinek „elõvezetnie”. Az egyik túratársam miskolci, Õ az innen nem messze lévõ Tebe-pusztáig szokott elkirándulgatni, az én felségterületem az oldal-völgyi tavaktól nagyjából idáig tart. Õ elindul Miskolcról, én Egerbõl, és már csak 2 km választ el minket egymástól. Nagy shaw lesz, ha egyszer csak úgy összefutunk, „találkozás az Elbánál”. Kicsi a világ! Találkozom egy lánnyal is, akinek a 2007-es Szent László 33-on már elõre beígértem egy túrabeszámolót. Most megemlítette, hogy akkoriban elolvasta. Örömmel konstatálom, hogy az „olvasótáborom”, engem is beszámítva, két fõre dagadt. (Gyermekeimnek mondom: a legfrissebb túrabeszámolóm már fent van az interneten, olvassátok el. Válasz: apa, na ne hülyéskedj már!!). Rövid ideig együtt haladok a teljesítménytúrázás egyik oszlopos senior tagjával (évi 60 nagy túra sem ritka nála!!), majd végleg leválok a gyalogos mezõnyrõl. Ettõl kezdve, míg be nem lépnek a negyvennyolcasok, már csak futókkal kacérkodok. A sárgáról a Katalin-völgy bejáratánál válunk le, amerre a Bükkfennsík 50-es távja visz, de most a Katalin-völgy helyett a Pokol-völgyön jutunk Répáshutára, ami a patakmederben való botladozás után, beszédes névnek tûnik.
Jobb helyen nem is lehetne ez a kút, Répáshuta sarkán. Leiszom magam, majd szert teszek egy új társra, egy kamasz, szánhúzó szibériai husky kutya személyében. Gyönyörû ezüstös szõrzet, puha szalonnák, ferde vágású szemek, értelmes és barátságos tekintet jellemzi. Felérünk az útra, de hiába próbáljuk visszaküldeni, nem tágít. A jármûforgalom viszont erõs, idõnként kétségbeesetten integetek a száguldozó autósoknak, hogy lassítsanak, nehogy elüssék az ide-oda szaladgáló kutyát. Néha Õ is szót fogad, ha az út szélére parancsolom, de félek, hogy valaki hibázik. Végre épségben eljutunk a Bánya-hegyi parkolóig, ahol a rendezõk egy zsíros kenyérrel kínálják meg, amit lelkesen elfogyaszt. Majd sóvárogva néz az almaleves poharamra, olyan „azt mondja az öreg Kis, ne csak együnk, igyunk is” tekintettel. A kutya további sorsa itt kiúszik a látóterembõl, remélem épségben hazatalált. Olyan értelmes, hogy el nem tévedt az tuti. Nem tudom, hogy lesz e még valaha kutyám, most 7 macskám van, de ilyet szeretnék.
Futókkal indulok tovább. A kb. 10 fõs csapatban senki sem veszi a fáradtságot, hogy elõvegye az itinert, s bár van némi bizonytalanság, mégis hajt minket elõre a kollektív emlékezet. Idõnként egy-egy fehér hollónak számító „igazi” kirándulót is „legázol” a mezõny. Vadállatot egy „darabot” sem látni, még a madarak is szabadságot vettek ki a mai napra.
Három-kõ elõtt végül lemaradok a társaimtól, és araszolok tovább a „planéta” hátán „lonely.” (Szójáték szorgalmas tanulóknak!) Végül kiülök egy sziklára és Három-kõ fõ nevezetességévé válok. Minden futó aki elmegy mellettem, tesz egy megjegyzést rám, már ami az étvágyamat illeti, szóval, hogy az legyen jó. Ez segít abban, hogy a szép tájon elmerengve, magamba tömjem a megmaradt kajámat, közte egy energiaszeletet is. Ez gondolom azért energiaszelet, mert jócskán kell hozzá energia amíg megrágom, mert erõm nem lesz tõle több az is biztos (legfeljebb hájam), meg le is járt már a szavatossága a szerencsétlennek. Mentségemre szóljon, hogy egy pár napja vettem egy túra szakboltban. A lejárt cikkek árusítása gondolom az állóképesség emelésére szolgál. Tar-kõnél benyomok egy fekete Picket, "pichemre", mert a fekete csoki felborítja a vérem ionháztartását, ami úgyis labilis a mai napon, de erre csak lentebb jövök rá. Újabb futócsapat verõdik össze a ponton. Leválok róluk.
Lefelé megint megvisel az új cipõ. Egy kis fûzõigazítással orvosolom a helyzetet, jól haladok, (lehetne jobb is) amíg a kék kereszt jobbra fordul. Ahogy megindulok lefelé a meredeken, egyet lépek, s beáll megint a görcs. Se le, se fel, itt állok ég és föld között tanácstalanul. Fölöttem topog az úton 3 izgatott futó, mennének tovább, de Laokoón-csoportként állom el az utat. Mondom nekik, hogy kerüljenek ki, mert begörcsöltem, de nekik az a fa kell a lejutáshoz, ami ebben a pillanatban nekem is az életem egyetlen támasza. Így hárman lenyúlnak értem, s egy mozdulattal kidobnak az útra. A görcsöm kiáll, s már rohanok utánuk a falgyomok sûrû sövénye között robogva. A négyes keresztezõdésnél megállok,hogy egy követ kivegyek a cipõmbõl, bár ne tettem volna, lábra már nem tudok állni. Megint összepofozom magam, lekocogok az Imó-kõig. Ezt a szakaszt szeretem a legjobban. Itt olyan lendületesen lehet haladni, a szûk ösvényen jól érvényesül a mozgásélmény. Megérkezem a ponthoz, ahol életem egy nagy felfedezését teszem. Munícióként kapok egy szép piros almát is, amit Blend-a-med doktorként azonnal magamba tömök. S csodák csodája, minden „spam!” kiszáll a lábamból, és nem jelentkezik többé, bármit is csinálok.
Felérek a gerincre. Most jöhetne egy jó kis gyorsasági szakasz. Jöhetne. Látok magamon kívül is 1-2 „60-as” futót, aki kisebb nagyobb válságokat él át. Próbálom tartani az iramot, idõnként elõzök is. Itt már a „48-ok” is belépnek a képbe. Egyik pár férfi tagja egy piros szatyrot cipel. Állításuk szerint én már a sokadik vagyok, aki tréfás megjegyzést tesz rá. Pedig hát nekem jó emlékem van egy fiatalkori barátomról, aki mindig piros szatyorban hozta a hazait az erdõbe, ha kirándulni mentünk. A sok zöld mellett, nagyon jól mutatott az piros szín a felvételeken, helyreállítva a színegyensúlyt.
A Bujdosókõ ellenõrzõ ponton, mint 2007-ben, megint csinos pontõr fogad, és a "puszi" is ugyanolyan édes. Lehuppanok, amíg elmajszolom a két „mézest”. Közben a keresztezõdésben jelzõtûz készül annak a helikopternek, ami a sültszalonnát hozza majd. „De bárhogy is kérlelnek”, hogy maradjak, a nyálam csorog ugyan, mégsem tudok maradni, mennem kell.
Az oldalvölgyi tavacskáknál békés horgászokat látok. Nyugodtan ülnek, szinte egy mozdulatot sem kell tenniük, szerencsére kapás sincs. Azon tûnõdöm, lehet hogy mégsem jó hobbit választottam? A frissítõ ponton újabb almaszelettel stabilizálom a helyzetemet. A felkínált kólát sem tudom visszautasítani, pedig a foszfor Ca-ot von ki a vérbõl. Szerencsére most nem jelentkezik ez a mellékhatás. Biztosan az alma segít! Amíg egy közeledõ futó meg nem érkezik, elmesélem a kedvenc kólás történetemet a pontõr srácoknak, nem törõdve vele, hogy érdekli e õket vagy sem. (Íme a sztori. Egy férfi az Atlasz-hegységben kirándulva elszakadt a csoportjától, rossz ösvényen indult a hegyrõl lefelé. Mire észrevette a hibát, teljesen eltévedt. Megpróbált lejutni, de minden alkalommal hatalmas szakadékokhoz, zsákutcába jutott. Végül 3 nap étlen szomjan bolyongás után (a helikopter sem találta), valahogy lejutott. Találkozott egy beduinnal, s valahogy elmagyarázta neki, hogy szomjas. A sivatag kellõs közepén a beduin elvezette a közeli sátrához, s a férfi nagy megrökönyödésére kihozott belõle 3 palack jégbehûtött kólát. Ez megtörtént eset, nem reklámfilm!) Valahogy így esett nekem is ez a kóla. Egyébként is régen volt már reggel 1/2 5, amikor az utolsó koffein adagomat megkaptam.
A piros kereszten kicsit nyögvenyelõsen jutok elõre. Az egyik lelépõnél eszembe jut a pár héttel ezelõtti Eger Csillaga teljesítménytúra, hogy kifricskáztam egy kirándulót, aki alig tudott itt lejönni. Most akasztják a hóhért, csak félve lépek le én is a görcstõl tartva, de hál’istennek többé nem jelentkezik. A Völgyfõ-háznál azért 2 percre hátast dobok a padon, s utána tényleg jobban kezdem érezni magam. Összejövök egy triatlonos futóval, aki nemrég teljesítette az Iron Mant, és olyan jól elbeszélgetünk, hogy ripsz-ropsz felérünk az Ódor-várra, még szenvedni is elfelejtünk. Itt aztán megint terülj-terülj asztalkám, alma, banán, izotóniás ital, meg ami csak kell. Most kell megemlítenem, hogy valamikor azt mondtam, hogy idõnként kicsinyes dolognak érzem ezt az ár/érték arány elemzést, de most mégis azt mondom, ami ezt a túrát illeti, ár/érték arányt tekintve is! ez egy „full extrás” rendezés (a reggeli „Tumultus a WC-n” kis „snittet” leszámítva, bár ez nehezen korrigálható helyi adottság, no meg nagy az erdõ…). Visszatérve az ellátásra, aki fogyózik, azért jobb ha odafigyel, s kihagy egy-két etetést, máskülönben nagyon meglepõdik a „mérlege”, amikor rááll túra után.
Következik a pár perces kényszerkiállítás a „boxutcába”. Felmegyünk a társammal a várba. Már régen jártam itt, úgy 6 órája. Mielõtt elkezdenénk hõbörögni, lenézünk a Hór-völgybe, s a látványtól, mint annyiszor életemben, újra elakad a lélegezetem. Társam egy fotót készíttet magáról, a gyönyörû színes tapétával a háttérben.
A klorofill betöltve szerepét, a rövidülõ nappalok és a hideg hatására szép lassan lebomlik, így elõtûnnek a levelek más színanyagai, amit a zöld szín idáig magába rejtett. A sárga, narancssárga karotinodiok, karotinok, amelyek kék fényben fotoszintetizálnak is és antioxidánsok, a xantofillek pedig a túl erõs fénytõl védik a növényi szöveteket, majd a hideg hatására antociánok képzõdnek, amik vörös színbe öltöztetik a fákat. A flavonoidok, antociánok a termések sárga, piros, kék, lila színét adják, így válnak azok a természet díszeivé. (Forrás: IPM 2009.okt. Õszi színek). Egyszóval gondoskodnak a mindent betöltõ impresszionista hangulatról, ami ezen a gyönyörû õszi napon, a délutáni napfény különös összetételével színezve, minket is elkapott. A Hór-völgy tovatûnõ hullámvonalán és a csodálatos panorámán elmerengve hátrálunk le végül a meghódított várból. Köszönjük a kényszerpihenõt!!
Hárman indulunk lefelé. Próbáljuk felmérni magunkat, mire leszünk még képesek a maradék 8km-en. Felkeresek egy antociánoktól színes bokrot, majd „megtáltosodom”. Társaimat magam mögött hagyva egyhuzamban lefutok a hegyrõl, miközben megelõzöm az ország összes általános iskolását. Minden elõzés simán megy, a legtöbben udvariasan le is húzódnak, mindössze egy kisfiú próbál levadászni alkalmi furkósbotjával, de elvéti a zsákmányát. Leérek az útra végre, s máris a Nyomó-hegy felé vezetõ szántóföldi ösvényre térek. Mintegy visszavonuló hadsereg, szétszakadozva, hosszasan kígyózik a messzeségbe a túrázók menetoszlopa, s ahogy jövök hátulról, láncreakciószerûen terjed tovább egy szó, futó! Valakitõl megkérdezem milyen termény lehet ez, csakhogy tudjam, milyen szántóföldön purcantam ki, de nem tudja a választ, a karalábét rögtön elvetjük (mivel nagy baromság volt megemlíteni is a részemrõl). Így aztán közvélemény-kutatást tartok, s a legbiztosabb választ egy fiatalember adja, repce. S ez még beérik, vagy mi lesz kérdezem, de ezt már senki sem tudja. Egy biztos, egyikünk sem a mezõgazdaságból jött.
A Nyomó-hegyen nyomakszom elõre ahogy tudok, jobb minél elõbb túlesni rajta, a legtöbben elõzékenyen elengednek. Egy magam korabeli túratárs még meg is jegyzi, hogy Õ nincs keresztezve a zergével, úgyhogy én menjek csak nyugodtan. Én sem a zergével vagyok keresztezve, inkább a lajhárral, úgy érzem. A feliratokat azért elolvasom, s némelyik kicsit fel is dob az akadálypálya leküzdése közben. Sõt a BÍRJUK! táblánál fel is üvöltök, hogy bírjuk!!!???, amiért 1-2 ember egy kicsit furcsán néz rám, talán mert egyedül vagyok.
A hegyre felérve végstádiumba kerülök, s valami kínos kocogásba kezdek. Még két futótársamat is próbálom ingerelni, hátha behúznak a célba, de Õk már csak sétálgatnak. Okosan teszik. 16:18-kor „csekkolok” a remekül kialakított start-célhelyen. A terv 9h volt, reálisan elérhetõ 8:30, teljesítve 9:23. A biológiai határom kb. 8h (izomrosttipus, testfelépítés, lúdtalp, artrosis,diéta problémák, motiváció, szabadidõ, életkor stb.) A görcsök lelassítottak, de megtaláltam a csodaszert, az almát. 2 évvel ezelõtt, amikor már az 50. életévembe lépve, mindenféle sportmúlt nélkül elkezdtem a szervezett teljesítménytúrázást, a "kapuzárás" szindróma kerülgetett, nagyon "öregnek" éreztem magam a rohangászáshoz. Most, hogy egyre fiatalodom, köszönhetõen a rengeteg kedves, fiatal sporttársnak, akik elfogadnak egynek maguk közül,s valahogy olyan kortalannak is érzem magam, eljött az idõ, hogy tudatosabb formában foglalkozzak a sporttal. Majd meglátjuk!! Találkozok még egy kedves túratársammal, aki szintén Mr. 60 túra már 2009-ben, idáig. A BEAC MAXI 110 azért még Õt is megnyúzta egy kissé, görget maga elõtt egy kis fáradtságot, de nincs megállj.
Ezt szeretem ebben a teljesítménytúrában, hogy a beérkezés után sincs vége a küzdelemnek, hanem újabb állóképességi próba következik, sorban állás a bablevesért, ami ugyan önkéntes, de hát itt minden az. Igen, de ha csak úgy egybõl megkapnánk, nem örülnénk neki annyira. Így kezemben a hõn áhított zsákmánnyal, boldogan megyek ki az udvarra, ahol két ismerõs túratárs mellé telepszem le. Kellemes beszélgetéssel telik az ebéd. Igazán megnyugszom, jó volt ide eljönni. Egyébként is ma van a Lelki Egészség Világnapja, s úgy érzem ezt méltóképpen megünnepeltem.
Kifelé menet egy csinos kis hátizsákot sikerül választanom a „kirakodóvásárban”. Boldogan meg is mutatom a társaimnak, akiket már a „kocsmában” érek utol, sörözgetés közben. Még visszamegyek a „nomádhoz”, mert kinéztem egy futó övtáskát is magamnak. Hogy sikerüljön dönteni, feladatom magamra. Csak itthon jövök rá a honlapot böngészve, hogy talán egy futóbajnok adta fel rám életem elsõ futó övtáskáját. Nem rossz kezdet!
Elbúcsúzok még két másik túratársamtól is, majd beülök az autómba. Mialatt a sejtjeim az átélt „trauma” miatt berzenkedve megkezdik többnapos karbantartó munkájukat, még egy pillanatra Less Nándorra gondolok. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot közte és Petõfi Sándor között. Úgy mentek el fiatalemberként, hogy már életmûvet alkottak. Tisztelet és néma fõhajtás mindkettõjüknek…
„Elhull a virág, eliramlik az élet…”
2009.10.11
|
