Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

TiberiusTúra éve: 20092009.10.11 21:31:43


Less Nándor TF60

2009. október 10.EMLÉKTÚRA A BÜKKBEN


Indulás:

Vidáman keltünk MM lányommal tele lelkesedéssel. Elfogyasztottuk szokásos reggelinket és kakaónkat. Összekészített holminkat még egyszer átfutottuk, aztán irány Cserépfalu. Ez volt életünk elsõ “Less Nándora”, melyrõl eddig csak jót hallottunk. Õ 35-ön, én meg 60km-es távon indult. Még sötét volt, mikor beértünk a falu központjába, de már ekkor fürge léptekkel megindultak a túrázók elsõ csoportjai fényvisszaverõs matricákkal felszerelve és nagy ügybuzgalommal. Nagyon ösztönzõleg hatott ránk, és alig vártuk, hogy mi is elindulhassunk. A kedves ismerõsökkel egy rövid kézfogás, néhány mondat, közben kezdett kivilágosodni. A levegõ kellemesen száraz, és langyos, tehát nem kell komolyan beöltözni. Több futó rövid pólóban és nadrágban készült a távot teljesíteni. „Nem lesz ez így jó –gondoltam magamban-, kellemetlen lesz majd a vizes csalánosban”. Mint utóbb kiderült, nagyjából igazuk volt, mert az útvonalon viszonylag kevés volt a susnyás, a hiányos felöltözés meg éppen jót tett a hûtésben. MM ¾7-kor indult, én meg vártam a tömegrajtot. A rajt elõtti percek egyfajta feltöltekezést, felerõsödést jelentenek számomra. Egyre erõsebb ilyenkor a jókedv, a meccs-vágy, és az az érzés, hogy ez a verseny kell nekem.

A rajttól az 1.ep.-ig:

Nagyon helyesen rövid beszéd hangzott el, majd vidáman indult el a mezõny. A helybéliek kíváncsi és kérdõjeles tekintete kísért minket, de csak õk tudták, mit gondoltak felõlünk. Talán azt, hogy megint ennyi a ráérõs ember itt? Mint mindig, a mezõny eleje most is bekezdett, és elég jól elhúzott elõlünk. Õk tudják, miért teszik, de nem lenne okos dolog tartani velük a lépést, tehát fussunk csak lazán. Az országúti kanyar után az elsõ fenyves, igazán üdítõ, és nagyon finom a levegõ. Az emelkedõben nincs nehézség, de nem visszük túlzásba, spórolunk az erõnkkel. Cserépváralján hasonló a helyzet. Az elsõ e.p. felé haladva léleklazító a szelíd táj. Az aszfalt mellett füves rész, kihasználom a lehetõséget, inkább azon futok. Kíméli a talpakat.

A 2.ep-ig:

A kaptárkövek környékén egy kis mászás, ez kissé megtöri a futó-ritmust, de utána hamar helyreáll, mert hosszú, a talpnak is jólesõ, jól futható terep következik a kõvölgy felé. Még ezelõtt utolértem MM lányomat. Jó volt látni mosolygós arcát, és ismét elcsodálkoztam, hogy csak úgy edzés nélkül micsoda tempót képes diktálni. A kõvölgy tényleg szép, kellemes a szemnek, de kevésbé jó a lábnak. Ez nem futóterep. Igenis a lábak alá kell nézni, a térdeket magasabbra kell emelni, a kövek között ugrálni kell, de nincs még baj, mert jó erõben vagyunk. Közeledünk a Dobi-réthez. A bezárt szurdok után üdítõen hat egy belátható, tágas sík-zöld mezõ. Itt viszont elszakadt a hátizsákom pántja, és egy darabig kézben kellett vinnem, majd késõbb meg kellett kötöznöm. Mint késõbb kiderült, a jó ellátás miatt egyáltalán nem is volt szükség útravalóra. Kishitûségemnek ez a felesleges 1-2 kg teher lett az ára.

A 3.ep-ig

A Dobi rét után változatos, nagyon csekély emelkedõkkel tarkított hullámos táj fogadott, amit lehetett lazán és jól futni. A kiírás szerint errefelé található egy Ökörütõnek nevezett mezõ. Hogy melyik volt az a sok-sok mezõ és rét közül, nem tudom, de az egyiken egy nagy szürkemarha gulya legelészett. A szalagozás errefelé érthetõ volt, nem okozott gondot. A Hór-völgy az Oszla-házig jól futhatónak bizonyult, de már itt is lehetett látni, hogy a völgy murvás burkolata nem az igazi. Ehhez már megfelelõ cipõt kellett választani. A 3. pontnál az ellátás pazar volt. Irány a 4.e.p. : az Ódor vár!


A 4.ep-ig.

Igencsak meglepett, hogy a hegyi szerpentin milyen sokáig jól futható, és a talajra sem lehetett panasz. Igaz a végén volt egy néhány 100 méteres átkötõ szakasz a felsõ dózer felé, amin csak mászni lehetett. A felsõ dózer-úton túl az Ódor várig könnyû futóterep. Az ellenõrzõ pontot szerintem kár volt felvinni a várba, legalábbis futók számára, mivel az a kicsi mászás is összezavarhatja a ritmust.

A feltételes ellenõrzõ pontig:

Az Ódor-vár után jobbra található forrásba belekóstoltam. Nem sok értelme volt, csupán annyi, hogy megtudjam, ízletes-e a vize? Ennyit megért a kis kitérõ, de okosabb útválasztással (a forrás kihagyásával) meg lehetett volna spórolni fél percet. Innentõl kezdve szerintem a lejtõ aljáig nehéz futóterep következett. A nehézség nem közvetlen, hanem közvetetten jelentkezett. Aki itt nekiszalad, az hamar szétüti a (tartó) combizmait. Tehát érdemesebb itt óvatosan futni. Sokan jöttek fel szembõl (a 25-35kmesek), és csalódottak voltak a válaszomat hallva, amikor affelõl érdeklõdtek, hogy messze van-e még a csúcs? Látszólag nagyon jól esett többeknek, amikor kedves hangsúllyal ‘Hajrá! Vidáman!’-köszönéssel bíztattam a felfelé jövõket.

Az 5.ep-ig:

A feltételes e.p. után ki kellett piszkálni a cipõmbõl a felszedett kõtörmeléket. Innentõl a Hór-völgy következett. A táj szép, az emelkedése könnyû, de a kocsiút a talpakat sem kíméli. Ami jó még ebben az útban az az, hogy nem lehet rajta eltévedni. Bár ez sem teljesen igaz. Már nagyon vártam az ep-t, és már a Tebe pusztánál jártam egyre jobban bizonytalankodó érzésekkel, amikor végre rátaláltam. Az asztalnál pár futó méltatlankodott, mert kiderült, hogy a szervezõk egy picit hibáztak. Az ellenõrzõ pontot nem a tervezett helyre tették ki. Szegény jelenlévõk, nekik kellett lenyelni mindazt, ami a versenyzõkbõl elõtört. Pedig a panaszosoknak sem volt teljesen igazuk. Az útvonal-hosszabbítás mindenkit egyformán érint, belõle elõnye csak az erõsebbeknek, hátránya meg a gyengébbeknek származik. Az ellátás itt is nagyon jó volt, még banánt is kaptunk, de az már kellemetlenül hatott, hogy az ott levõk sem tudták hol vagyunk pontosan. Azzal biztattak, hogy forduljunk vissza 500 métert, és majd ott megtaláljuk a Pazsag-völgyet.

A 6.ep-ig:

Az az 500 méter valójában 1000 is volt, ráadásul honnan tudjam, hogy a sok völgy közül melyik a Pazsag. Az itiner írt valami sarokkövet, meg egy útszéli kerítést, de kõ itt mindenfelé akadt, és kerítés is. Találtunk egy nagyon foszlányosat, de csak erõs képzelõerõvel volt nevezhetõ kerítésnek. Nem volt más választásom, be a völgybe, és az elõttem futókat követtem. Bíztam bennük, õk meg bennem, de mindannyian tévedtünk. Egyikõjük szidni kezdte a rendezõket, hogy nem tisztelik a futókat…stb. Ezt nem helyeseltem: SPORTEMBER NE MÉLTATLANKODJON! Végülis jó völgybe fordultunk be, de az elkövetkezõ nagy keresztezõdésnél, a befutó sárgánál nem mentünk el jobbra. Igaz, szalagot sem találtunk. Mentünk egyenesen, a jelzés 50méter múlva megszûnt, ahogy az itiner írta, tehát jó helyen vagyunk?! Elég sokat futottunk felfelé, de úgy tûnt, hogy se szalag, se jobbról újabb völgy, ami a Pokol-völgy lenne. Elég bután nagy távot mentünk felfelé, míg hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, visszafordulunk. Vissza az elsõ sárgáig, majd lekanyarodtunk róla. Ezt követõen mintegy 300 méter múlva került elõ az elsõ szalagos-jelzés. Utána már sokáig követhetõ volt a szalagozás a Pokol-völgyben, meg tovább is, ahol el sem lehetett volna tévedni. A szalagozással késõbb is akadtak gondok. Pozitív csalódás volt viszont, hogy a Pazsag és a Pokol völgy meglepõen jól futható terepnek bizonyult, csak a patak-medret kárhoztattam. Jó lett volna azt szalagozással elkerülni. Általában is azt gondolom, hogy nem jó csak úgy feleslegesen vizenyõs, köves, saras, vagy ágtörmelékes, más szavakkal sérülés-veszélyes helyeken vezetni az útvonalat. Mi történik akkor, ha valaki tényleg megsérül? Hogyan hozzuk õt onnan ki? Ott hagyjuk??? Az õ baja? Véleményem szerint ebben a rendezõknek is van némi felelõssége. Répás-tetejétõl a Bánya-hegyi parkolóig megint könnyû volt az út. Elvileg itt teljesítettük a féltávot, de töredelmesen bevallom, hogy a fáradtság elsõ jeleit már tapasztaltam magamon. Ezért úgy döntöttem, hogy nem rohangálok mint egy versenyzõ, hanem az ellenõrzõ pontban rendesen eszem, iszom. Benyomtam két zsíros kenyeret, ettem sok-sok savanyúságot, és kedvemre üdítõztem. Nem érdekelt, hogy ez mennyi idõbe kerül, hiszen a több km-es téves bolyongásom értelmetlenül nagyobb idõhátrányt okozott. Itt viszont jó lett volna valamiféle sós harapnivaló, pl. ropi. Volt ilyen késõbb, de már 30km tájékán is kellene az elvesztett sót pótolni!


Bányahegytõl a Tar-kõig:

Ez a kedvenc útvonalam, már amikor sétálva teszem meg. Fizikailag igazándiból nem is nagyon nehéz, ha az ember pihent, de fáradtan egészen más a helyzet. Rengeteg sok helyen bukdácsolósan köves a talaj, a térdeket rendesen meg kell emelni, és ide nem jó az „igazi „futócipõ. Az ember megpróbál takarékos üzemmódban futni, ami természetesen lehetetlen. Következmény a gyakori botladozás, esetleges eltanyázás. A legjobb lenne itt egy megerõsített talpú nagyon passzos Nike vagy hasonló kvalitású cipõ, ami viszont más részeken hátrányos. Itt találkoztam az elsõ kellemetlen viccel is. A Három-kõ elõtt ki volt írva egy papírra, hogy „Lajhár Vagy”. Nem bántott, de sajnáltam, hogy valaki ilyesmire fecsérli az erejét/idejét.


Az Imó-kõig:

Tar-Kõ: Kedves beszélgetés a pontõrökkel, szerencsére volt folyadék is, sós-ropi is. Szerintem a Tar-kõtõl következett a pálya legnehezebb szakasza. Köves, hosszú, meredek lejtõk, a Toldi-Bükk kivételével egészen az Imó-kõig. Nagyon baleset-veszélyes rész. Nem lehet úgy megfutni, hogy az ember közben ne verje szét a combizmait és a térdszalagjait. Próbáltam óvatos lenni, de szinte lehetetlen kíméletesen futni. Az Imó-kõ elõtt 100 méterrel már csak sétálni tudtam. Nem tudom, hogy a szervezõk miért csinálják azt a poént, hogy az ellenõrzõ pontot beleteszik a forrás szájába. Mi, akik már szétstrapáltuk magunkat idáig, nagyon nehezünkre esik lemászni az ellenõrzõ pontig, és onnan a helyes útra visszajutni. A pontõrök egyébként mindenütt nagyon rendesek és segítõkészek voltak.

A Bujdosó-kõig:

700 méterrel az Imókõtõl lejjebb jobbkanyar, amin elindulok felfelé. Biztos voltam benne, hogy ez visz a Lambot-Bércig. Már futok vagy 100-150 métert, mikor meglátom, hogy a völgyben balra messze elõre lent a szalagozás. Vissza a völgybe, majd látom hogy jó lett volna az elõbbi út is. Azt viszont nem értem, hogy a szalagozás miért a dzsuvás rész felé vezet, amikor van jó út is. A Lambot-bérc felé vivõ emelkedõ jól joggolható, de ennek felét már gyalogolva teszem meg. Felérkezem a gerincre, leltárt csinálok. Elõttem senki, mögöttem senki, a lábizmaim egyben, csak éppen fáradt vagyok. Baj nincs, a Bujdosó-Bércig kicsit hullámzós részt futva teszem meg. A máskor oly szép táj most nem tetszik annyira. Nem a kirándulók miatt, akik mellett elmegyek, hanem a fáradtság miatt. A Bujdosó-Bércnél meglepetés ér. Csoda-szép sziklafalakat lehet arra látni, gyönyörû a Barát-rétre lefutó völgy, de a lejtõ majdnem megadja a kegyelem-döfést. Imitt-amott már bele kell gyalogolni.

Barát-rét, halastó, frissítõ-állomás:

Ez kellemes meglepetés volt számomra, nem írtak róla az információs füzetben. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Legszívesebben leülnék, és mindent, amit csak lehet végigkóstolnék. Nem is kellene itt futni, jobb lenne inkább eszegetni. Szinte önkínzás, hogy a kellemes helyett a kellemetlent kell választani.


A Hosszú-völgyi mûút:

Enyhén emelkedik, nincs is vele baj, de az aszfaltot már nem szeretik a lábaim. A felfestésnél lekanyarodok az erdei jelzésre. Egy-két helyen tényleg emelkedõs, de azért futható. Talán 100 métert kellett belesétálnom. Viszont egy-két keresztezõdésnél nagyon elkélt volna a szalagozás. Bizonytalan rossz érzés kerülget, vajon rossz felé megyek? Ilyenkor már sokat számít plusz 1-2 km is. Hurrá! Megvan a Völgyfõ-ház, innentõl már talán nem tévedek el. Megint elkezdõdött az Ódor mászás, csak a másik oldalról. Szégyenlem, de itt már nem volt elég erõm ezt az emelkedõt is megfutni. A nyeregben jobbra: már futható rész számomra. Sõt, nagyon jó futóterep, de a lefelé menet itt is erõsen próbára tett.

Ódor-vár:

Rendesek voltak a pontõrök, elláttak mindenféle jóval, együttérzésük és támogatásuk jólesett, de mi a fenének kellett nekünk futóknak megint felmásznunk a szikla-kiszögellésre?!

Ódorvártól vissza a zsérci-útig:

Nagyon vegyesek voltak az érzéseim. Kirándulók tömegével találkoztam. Ez nagyon nagy elismerést váltott ki belõlem, mert ugyebár 1000 embert rávenni arra, hogy családostul, baráti köröstül együtt sétálgassanak a természetben, elõttem kiemelkedõen nagy és becsülendõ dolog. Le a kalappal a szervezõk elõtt. Ezt így megoldani rendkívüli dolog. Ugyanakkor ez nekem mégis kellemetlen volt. A gyerekek mindenütt végig rúgták a port, és így az út nagy részét porfelhõben tettem meg. A port nem szeretem: futásnál nem mellékes a belélegzett levegõ milyensége. Az emberek kerülgetése is fárasztó volt, mert mindenki a legjobban járható részen szeretett sétálni, nekem meg többnyire a leggödrösebb, leggazosabb részek jutottak. Mit mondjak, ez többet rontott a lelkesedésemen, mint a megelõzõ 50Km.

Nyomó-hegy:

Amíg jól futható volt, nem volt vele semmi bajom. A végén a mászásnak semmi értelmét, sport-értékét nem találtam. Ráadásul a fákat teleagatták mindenféle jópofának tûnõ felirattal. A kiírás-készítõk ereje másutt jobban érvényesülhetett volna, például a precízebb szalagozásnál. Sõt, volt aki bosszantónak tartotta a sok sületlenséget. Azt hiszem, hogy a helyzet azért nem ennyire fekete-fehér, sõt, elképzelhetõ, hogy a 10-12 éves túrázó gyerekek számára ez derültségre adott okot, és õk jópofának találhatták a feliratokat. A Nyomó hegy tetején a futók számára jólesett volna 1 pohár víz.

A Nyomó-hegy tetejérõl :

A célba megint egy rossz, murvás út vezetett, de azt hiszem, nem is az útban, hanem a lábaimban volt a hiba. A versenyközpontban a befutók fogadásában akadt némi zökkenõ, de ez nem csoda, hiszen a túrázók tömegeit kellett fogadniuk. MM lányommal is találkoztam. Nagyon örültem neki, hogy okosan teljesítette a távot. Odafigyelt arra, hogy a lejtõket takarékos üzemmódban fussa. Nevezetesen, hogy a súlypontot alacsonyan tartjuk, lépéseket rövidítjük, nem csapjuk a sarkunkat, s ha fájdalmat érzünk a térdszalagjainkban, akkor szerpentinben futunk, nem emeljük magasra a vállunk, stb. és figyelünk a helyes légzésre is. Jól csinálta. Ami a bablevest illeti, én kihagytam. Egyrészt, mert nagy volt a tömeg, továbbá fáradtság okán nem volt kedvem enni, és siettem is haza. MM lányom nagy kritikus lévén megjegyezte, hogy a bableves nem volt nagy szám. Volt benne néhány szem bab meg virsli-karika. Érthetõ, ahol 1000 embert kell etetni, ott nem lehet jót is, és egyenlõ mértékben jól elosztani. Viszont azt is el kell ismerni, hogy a rendezõktõl nagyszerû gesztus, hogy az alacsony részvételi díj ellenére is, mindenféle módon megpróbáltak a résztvevõknek kedveskedni.

Tanulságok:

Ami a szereplésemet illeti, úgy érzem, hogy jól sikerült számomra. Sok szép új hellyel és útvonallal gazdagodtam. A versenybõl rengeteget tanultam. Megerõsödtem korábbi meggyõzõdésemben, hogy nem tartozom az élen futók táborába. Engem már a nõk is megelõznek. Ezt bizonyítja az eredményem: 8óra 4 perc. Nem lettem az ultra-futás híve, és nem is leszek az. Nekem maximum 40-42 km ízlik. Az ilyen hegyi terepre nagyon jól fel kellene készülni. Nem elég a síkon futás, a résztáv, a fartlek, akármennyit is végzünk belõle. Ehhez vagy kerékpáros combok, és az úszók lazasága kell, vagy nagyon komoly és rendszeres erõsítés és gimnasztika szükséges. Ezek hiányában már az is szép, ha az ember, akárhogy is, de lefutja a távot. Ezt ugyan megtettem, de nem emeltem a futók fényét és dicsõségét. Akik látták a mozgásomat, komolyan gondolhatták:” Nohát, már ez is futás? Ez is valami?” És igazuk van! A verseny alatt még azt hittem, hogy legalább kitartásból jól vizsgáztam. Aztán hazamentem, és megtudtam, hogy legidõsebb lányom elõzõ nap délután kórházba került, és 28 órás küzdelem után egy fiú-gyermeknek adott életet. Mi az én küzdelmem az Övéhez képest? Mi az én küzdelmemnek értelme az Övéhez képest? Nem merek erre a kérdésre válaszolni, de azt tudom, hogy az erdõket, a hegyeket és a futást mindhalálig szeretem.

Tiberius, 2009.okt.11.












.