| -balazs- | Túra éve: 2005 | 2005.12.05 16:09:59 |
|
|
A Bakonyi Miki egy nagy kedvenc de az idei kiadás gyötrelmesen indult. Fejemben tomboló majmokkal, szétnyúzva ébredtem és csak Larzen autójában volt erõm visszanézni, hogy elõzõ este milyen SMS-ekkel szórakoztattam aludni próbáló barátaimat.
Negyed 10-re terveztük a rajtot, ami ugye jó késõ és garantálta a sártenger-szörfölést. Egy hét fõs csapattal (Larzen, Tapír, alow, Future, Lúdtalp, miki) vágtunk neki és nekem már a cukrászda elõtt bajaim voltak. Tapír veszett tempót diktált én pedig nagyon másnapos voltam. Ez van. Már itt egyértelmûvé vált, hogy ezen a túrán csak kapaszkodni fogok.
Beálltam a sor végére és Lúdtalppal következetes hátvéd harcot folytattunk. A sár nekem eleve nem kedvez. Én a száraz aszfalton is képes vagyok elesni, ilyen sárban pedig olyan stabil vagyok mint egy féllábú szélviharban. Az elsõ pár ponton csak átsuhantunk. (Ezúton is elnézést kérek azoktól a topiktársaktól akiket még nem ismerek vagy nem ismertem fel.)
A második pont után értük be a rénszarvasnak öltözött futólányokat akik feldobták a kedvem. Mert hát ahol rénszarvas van, ott mikulás is lesz és ahol mikulás van ott megelpi is van. :-)
Csesznekig meglepõen simán ment minden bár a Kõmosó Völgyben volt némi halálfélelmem de hát én már csak ilyen vagyok a csúszós sziklákon. A cseszneki ponton kedves kis társaság futott össze ahol vagy egy tucat topiktárssal tudtam beszélgetni.
Vlaszijnak egy kis pontosítás: nem azon sírtam, hogy milyen lassan megyünk hanem azon, hogy tépünk mint állat én pedig a nyálamon csúszok és vonszolom a beleimet.
Gézaházára ereszkeve jutottam el arra a pontra, hogy már nem volt erõm kikerülni a tócsákat és bokamély sarat. Úgyis mindegy alapon szépen alámerültem. Ez csak késõbb okozott problémát amikor egy merülésnél az ellenõrzõlapomat is vittem magammal.
A gézaházi EP-n meg is találtam a mikulást majd miután elõadtam a Prosectura Télapó dalából egy pár kedves versszakot, betársultam a többi Futóbolondhoz és heten összehoztuk vagy három egész versszakot, igaz nem feltétlenül helyes sorrendben.
Az Ördögárokban csúsztunk, estünk, borultunk, ahol csak tudtunk. Vidám volt. Fõleg mert kezdtem jobban érezni magam. A kötélen felmászás után pedig atom tempóra váltottunk és a fröcsögõ sár sem tudott lassítani. (Kivéve, hogy a szemüvegemre fröcsögött és a második Gézaházi talákánál már annyira homályos volt a világ, hogy egy krampusztól kértem szaloncukrot.)
Az utolsó 5 kilóméteren Tapír kisérletet tett arra, hogy leszakítson mindenkit és ez kettõ kivétellel sikerült is. Én nem voltam a kivételek közt. Csúszkáltam és ebbe rettenetesen belefáradtam. 4:22-re értem be és hõsnek éreztem magam egészen addig amig meg nem néztem, hogy tavaly minimális erölkökéssel pont 4:22-et mentem ezen a túrán.
|
| |
