Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

getheTúra éve: 20092009.11.02 23:19:06
"A többiektõl szép az élet,
látod, a FÖldnek is van holdja.
A sötétben azt látom csak nagyon szépnek,
amit megszerettem világosba'"

(Kispál és a Borz: Többiektõl)


Piros 50B 2009

Újra Piros. Most, hogy ülök itt egyedül egy szobában, és a beszámoló írása közben Zorán-playlistet hallgatok a youtube-on, eszembe jut, hogy hogy elrohant egy évtized... Sose jutott eszembe, hogy egyszer én is elkezdhetek megöregedni. Rengeteg emlék fûz ehhez a túrához. 11 évvel ezelõtt ez volt talán a harmadik teljesítménytúrám, osztálytársakkal mentünk, ej de fiatal voltam még akkor, alig emlékszem már néhány dologra a gimnáziumból. Akkor már Dobogókõrõl indulva ránk sötétedett, természetesen az egész útvonal ismeretlen volt számunkra. Pilisszántóról nem találtuk a kifelé vezetõ utat, a helybéliek invitáltak, hogy menjünk a kosmába, mert jön Kokó, és lehet vele beszélgetni... Aztán összeszedtek minket a seprûk a buszmegállóból, olyan 14-15 óra alatt be is értünk az 50A céljába. Az egész MVTE-vel is ekkor találkoztam talán elõször, akiknek a jelenléte ma olyan állandó és magától értetõdõ. Valószínûleg szegény Hegedûs Robival is itt találkozhattam elõször...
Aztán 1999-ben sikerült (azóta sem) teljesíteni a 85-ös távot VadMalaccal, akit akkor még tanár úrnak szólítottam. Nagy kaland volt, különösen, miután mindkettõnk lámpája megadta magát Makkosmária után a tejfölszerû ködben... Már nem áll a pad a János-hegyi szerpentinen, ahova leülve gesztenyepürét ettünk. Viszont a Makkosmária rétjén lévõ asztal, amire fölfeküdtem aludni, és tovább akartam indulni, még igen. Aztán pontõrködtem a Nagy-Kevélyen, a Szakó-nyeregben kétszer, a Csévi-nyeregben legalább háromszor, a Tölgyikreknél és a Fekete-fejen, hóesésben... Aztán kedvet kaptam tavalyelõtt, hogy megint teljesítsem, a 85-ön indultam, de Nagykovácsiban a 30 perc utazásra lévõ puha ágy feladásra csábított, tavaly már csak a 65-ösre neveztem, pont elég is volt.

Idén Pannival elhatároztuk (vö. szelíd rábeszélés) az 50B teljesítését - a péntek késõ esti vidékrõl hazaérkezésem után így legalább nem kellett annyira korán kelni. Szombat reggel elautóztam Budaörsre, ahol újra csak nosztalgiáznom kellett kicsit az elõzõ munkahelyem közelében, azután hazabuszoztam és -villamosoztam. A délelõtt hátralévõ részét muskátli-téliesítéssel, valamint tökkrémleves-fõzéssel (pontosabban részemrõl kóstolással) töltve hamar elrohant az idõ, s a kapkodásnak az lett a vége, hogy a fotelben lévõ hátizsákomban az ivótartály aljától eltávolodott az eredetileg hozzá csatlakozó csõ, eláztatva a fotelt és a hátizsák hátrészét és tartalmát. Gyors elsõsegély után rohanvást indultunk le a 20 percenként járó buszhoz, ami csatlakozott a 20 percenként járó HÉV-hez (kénytelen vagyok ideszúrni egy borzalmas szóviccet, ami persze belegondolva nem is vicces, miszerint Kérdés: miért nyalogatja a pomázi nyugdíjas a feléjük járó vasúti jármûvet? Válasz: mert szeretné tudni, milyen a Hévíz), mely csatlakozott a 60 percenként járó dobogókõi buszhoz. A busz el is értük, ám mikor majdnem felszálltunk az éppen elcsípett HÉV-re, Panni kétségbeesetten észlelte, hogy elhagyta Zsoli szájkosarát, ami egyrészt ugye érték, másrészt nemigen lehet meglenni a közösségi közlekedés keretei között nélküle, kutyával. Szóval járat elszalasztva, szájkosár megtalálva, a vele utazó speti értesítve - 20 perccel késõbb mi is elindulunk Pomáz felé, ott meg a következõ buszig hátralévõ 40 percet ebédeléssel töltjük, én a kínai büfében, Panni a hamburgeresnél, jól megcsalamádézott szendvicset kapott kézhez. Közben speti mellé befutott lutak és c20xe is, velük és a legfrissebb TTT-tag fiatalemberrel a buszozás viszonylag eseménytelenül telt, még jegyet is kaptunk felszálláskor!

Dobogókõre érve megborzongtunk - bár sütött a nap, az jutott eszünkbe, hogy bizony kevés lesz a magunkkal hozott ruhanemû. A nevezéskor moiwa gyermekien örül, hogy újabb jelentõs számú 50B-résztvevõ érkezett, gyors nevezés után éppen délután kettõkor elindultunk. Közben befutott sancimanó is, meg általában folyamatosan jöttek a többi táv résztvevõi, akik között rengeteg ismerõs is volt, ennek különösen örültem, mert a nyugatvégi számûzetésben kicsit kiestem a társaságból... A gyönyörû õszi erdõben ballagtunk lefelé, bemelegítésképp. Gyönyörûek a színek, csodálatos az illat is, tényleg igazi, túrázni való az õsz. Hamar leértünk Pilisszentkeresztre, de a csapat többi része hamar elszáguldott tõlünk, így hárman maradtunk Pannival és az ebbel. Most - mivel a túra elején járunk - kihagytuk a faluban a cukrászdát, és siettünk tovább - talán hogy minél tovább jussunk világosban - a Magas-hegyi nyereg felé. Itt egy üzemelõ feltételes pont (eszembe jut, amikor egyik Csévi-nyeregbeli pontõrködésem alkalmával itt nem egy nagyszabású frissítõpont volt, hanem az általam akkor magánakcióként kihelyezett "jelszó" szolgált igazolásul), gyors pecsételés után irány Pilisszántó, majd a falu utáni kevergés a szántón, szerencsére a rutin, az évek, és a nyomokban még fellelhetõ - gondolom, ellopott - szalagozás segítettek a kevergés elkerülésében, így meglepõen hamar érkeztünk a Csévi-nyeregbe, ahol a fagyoskodó Zsotyeknek a 20-as távot seprõ KÉKES segédkezett átmeneti jelleggel, akit rábeszéltünk hamar a továbbindulásra. Így négyen ballagtunk tovább a Vörös-hegy nyergéig, viszonylag eseménytelen menetelés keretében - csak a Fehér-hegy emelkedõje izzasztott meg bennünket kicsit, mint a túra elsõ igazi emelkedõje. A nyeregben elbúcsúztunk alkalmi túratársunktól, majd kiléptünk még jobban, hogy sötétedésig leérjünk a Kopár Csárda parkolójáig. Ez szerencsére sikerült is, és utolértük azokat, akikkel együtt indultunk, fejlámpát viszont már kellett használni a fejlámoát a roppant ízletes gulyás elfogyasztásához. A rövid nappali bemelegítés és a gyors vacsora után hamar átvedlettünk éjszakai felszerelésbe, a kutyára ráadtuk tappancsos jólláthatósági kutyamellénykéjét és kerékpáros villogóját, hogy ne vesszen el a sötétben - ez az összeállítás egyébiránt nagy sikert aratott - majd belevetettük magunkat az éjszakába, nagyjából a többiek környékén haladva.

A Kakukk-hegyi emelkedõ önmagában nem lenne túl nagy kihívás, ám elég nehéz volt visszacsalogatni az iménti vacsora megemésztésével foglalatoskodó vért a tüdõbe és izmokba, de szerencsére még így is sikerült feljutni, s a pecsét után nekivágtunk Pilisszentiván hosszú egyenes utcájának. Szerencsére emlékeztem, melyik sarkon kell befordulni, bár egy kissé halvány jelzés is mutatta az utat. A Villa Negra elõtti kanyarkombinációban a helybéliek világítanak rá (no nem szó szerint) a helyes útra. Innen további elbizonytalanodás nélkül követhettük a viszonylag friss jelzéseket és a kiváló fényvisszaverõ szalagokat, melyek igen hasznosnak bizonyultak, egészen a Hosszú-árok bejáratáig. Ezen a szakaszon már sokat tudtunk lámpa nélkül is haladni, hiszen majdnem telihold volt. Itt elágazásék igen szép, mécsesekbõl álló dekorációval és Bohóc csokival várták a kirándulókat. Itt sem sokat idõztünk, várt ránk a túra legkomolyabb emelkedõje. Itt jórészt szótlanul haladt mindenki, küzdve a méterekkel és saját magával. Felértünk végre a Nagy-Szénásra, jó érzés volt, túl a túra felén, és a szint felén is. Rövid pihegés után, olykor Béla bácsiékat visszaterelve sétáltunk a falu felé az ezüstszínû, kopár hegyoldalon. Nemsokára megérkeztünk, a temetõ kerítése mellett a rengeteg mécsest látva mindenki gondolhatott egy picit azokra is, akik már nem róhatják velünk az utat. A plébánián jól esett kicsit megmelegedni az asztalnál, külön köszönet a teáért is, jól átmelegített a hideg õszi éjszakában.

Pihenés után továbbindultunk, elõtte még megitattuk Zsolit, akinek a pocsolyákból - a hidegre tekintettel - nem sok kedve volt inni, ám ekkorra már igen szomjas lett. A Vörös-pocsolyás hát felé lámpa nélkül kapaszkodva rácsodálkoztunk arra az irtásra, ahol pár éve erdõ volt, igen furcsa volt, hogy nem lehetett ráismerni a tájra. Ezen a szakaszon újra megelõztek a melegedõben nálunk kicsit tovább idõzõ cimboráink, ezután többet nem is láttuk õket (mint kiderült, elõttünk majdnem egy órával értek a célba). Hamar végigjutottunk az ismerõs szakaszon, a juliannamajori mûútnál kellemes meglepetés volt Sistergõ frissítõpontja, a forralt bornak - bár jó illata volt - nem mertük bevállalni az elõttünk álló kilométerek miatt. A Fekete-fejet könnyedén meghódítottuk (lásd még: "Hosszú Fekete-fej / magas ez a hely / túlságosan sáros / de látszik a fél város"), a Hárs-hegyi körút megmászása már valamivel nagyobb kihívásnak tûnt. Felérve és a meglepetés-ponton pecsételve tartottunk egy Monoton Maraton részbejárást a Szépjuhásznéig. Itt kipróbáltuk a vízcsapot, vízhozama nem lett nagyobb tavaly óta, majd irány a János-hegy. A sok szerpentin után nagy öröm volt felérni a János-hegyre, itt pihentünk kicsit, ettem hátizsákból egy kis édességet, majd folytattuk utunkat a megritkult mezõnyben Makkosmária felé. Szerencsére a Gyermekvasút éjszakai túrákon már rögzítettem magamnak azt az alapszabályt, miszerint "Makkosmária mindig sokkal messzebb van, mint gondolnád". Ez általánosan érvényes igazság minden Makkosmáriára vezetõ útnál!

Az alapszabályt alkalmazva nem ért hidegzuhanyként, hogy egy órába tellett, hogy elérjük petamiék tábortüzecskéit és müzlijeit, majd némi pihenõ után nekivágjunk az utolsó szakasznak. Na itt sajnos nem emlékeztem a következõ alapszabályra, miszerint "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". A szakasz a kutyát is megviselte, egyszer le is feküdt, testbeszédével azt üzenve a gazdáknak, hogy õ így hajnali egy táján inkább alvással foglalkozna, semmint kirándulna, de meggyõztük, hogy csak néhány kilométer van hátra, így továbbjött. A meredek lejtõn kicsit elõbbre jártam mint Panni, így az eb talált feladatot magának: hogy egybetereljen minket, így fel-alá szaladgálva egészen felélénkült. A városba beérve utolsó lelkesedésünket bevetve kanyarogtunk el a városi klubig, ahol a nálunk sokkal álmosabb moiwa és Jávor Zoli vártak és adták át a díjazást, melybõl ezúttal a Piros Mogyorós csoki esett legjobban, majd az étkezõben Vándor Csillag szolgált fel mosolyogva finom teát és virslit. A kocsit hamar megtöltve indultunk haza negyed három körül.

Köszönöm a túrát, nagyon klassz volt a szervezés. És hát a fent leírtak tekintetében kellemes emlékeket is idézett fel bennem.