Vegyes érzések kavarognak bennem a szombati túrával kapcsolatban, izomláztól a térdfájásig mindenfélék.
Az egész úgy kezdõdött, hogy megbeszéltük. Mint általában minden õrültséget, mielõtt belevágunk. Az a jó ezekben a megbeszélésekben, hogy nincs ellenvélemény. Ha egyikünk kitalálja, hogy szombaton másszuk meg az Everestet, akkor péntek este a társaság elkezd összepakolni, reggel összeszedjük egymást a város különbözõ pontjain, elindulunk és megmásszuk. Valahogy így volt ez most is. Idõrõl idõre sikerült másokat is belerángatnunk – ami nagyon jó – most alow és ultrafutó jöttek még velünk.
A rajtban átlagon felüli tetvészkedés után indultunk csak el, a tempó persze szintén átlagon felüli volt, csakúgy, mint az útvonal meredeksége.
17 perc 22 másodperc után mondta a bal vádlim/achillesem, hogy nem kéne 5 perces tempóban bemelegítés nélkül szaggatni felfelé a Börzsönyben. Mivel a lábaim között nagy az egyetértés és az összetartás, kb. 37,3 másodperccel késõbb a másik vádlim is beszólt. Mivel ketten voltak egy ellen, nem vitatkoztam, inkább visszavettem a tempóból. Nem sokat, csak annyit, hogy azt hihessék a virgácsaim, hogy ez a bemelegítés, és a többiek se tûnjenek nagyon el.
Kicsit kezdtem leszakadni a többiektõl, de a hosszú egyenesekben még elõkerültek, utolsó vizuális kapcsolatom alkalmával egy mezõ végét hagyták el, amikor én az elejére értem. Kb. 150 méter hosszú volt a mezõ, utána 100 méterrel egy jelváltás. Pont 50 méter tettek meg a többiek az új jelzésen, mikor én a keresztezõdéshez értem, de már nem láttam õket. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, rossz irányba indultam.
Mivel a rajtnál kõbe és a stoppereinkbe véstük, hogy az elsõ ep-t 50 perc alatt el kell érni, egyre keményebben nyomtam, ahogy közeledett a bûvös idõpont. A rossz irány persze keményen felfelé ment, így a 643-as pulzussal értem fel Nagy-Hideg-hegyre és az idõm is 50:30 volt. Itt döbbentem rá, hogy eltévedtem. Elõször nagyon morcos lettem, de aztán megláttam a panorámát, az kárpótolt – egy kicsit. 6 perc kevergés, 6 perc az ep-ig, plussz amennyivel többet ment a hegyre fel, máris 14 perccel elõttem voltak a többiek. Kicsit elkedvetlenedtem, teljesen akkor ment el a kedvem a túrától, amikor megláttam a lejtõt amin le kell futni. (Ide kívánkozik, hogy a 43,5 km-es/2200 m szintkülönbséges túra összesen 3 emelkedõbõl és 3 lejtõbõl áll. Más nincs.) Itt még gond nélkül lementem, de sejtettem, hogy a jobb térdemnek nem fog tetszeni, ha még egy ilyen lesz. Persze lett még, nem is egy, hanem kettõ. A második lejtõ elején jelzett a térdem, innentõl komolyan visszavettem a lefelé menõ tempómból, inkább felfelé nyomtam, ahogy tudtam, azért a nap folyamán másodszor felfelé a Nagy-Hideg-hegyre már erõsen lihegtem és csúnya savak marták a combjaimat. A tetõn a büfében legurítottam egy kólát, kicsit gyönyörködtem a kilátásban, aztán óvatosan ereszkedni kezdtem. A kék kereszt jelzés sem volt igazán futható lefelé, hol túl meredek volt a fájdogáló térdemnek, hol kidõlt fatörzseken kellett átmászni.
Tudtam, hogy az utolsó 3 km-en a jelzés kb. 20 méterre megy egy aszfaltúttól, itt már elegem volt a bukdácsolásból, így ezt a részt keményen megnyomtam az aszfalton, még 40 kili után is maradt bennem elég erõ egy 14 perces 3 kilire.
A túra csodálatos, ha kirándul az ember. Az emelkedõk kiválóak, ha hegyi futást akarok csinálni. Az egyetlen baj azzal a 3 lejtõvel van. Az viszont elég nagy baj…
Jövõre azt hiszem nem erõltetem ezt a túrát. |
