PIROS 85 - TÚRABESZÁMOLÓ 2009.10.31-2009.11.01.
Táv: 88,5 km; Szint: 3205 m.
Fõ mûsorom a héten, minden médiumban az idõjárás jelentés volt, azon belül is az elõrejelzés. Ahogy közeledett a hétvége, úgy javultak a kilátások: szinte biztosra lehetett venni, hogy nem fog esni. Igaz, hideget is ígértek, de hát ennyi kellemetlenséget tényleg muszáj elviselni. Péntek este mindent aprólékosan elõ- és bekészítettem, hogy minél többet tudjak aludni. Fél kettõkor azonban valamire felébredtem, és csak félálomban forgolódok. Izgatott vagyok, ez lesz az elsõ 85-öm, és ennek elsõre sikerülnie kell! Két 50A-m már van, de amikor az utolsó alkalommal fájó izületekkel, fáradtan ettem a gulyást a célban, irigységgel vegyes tisztelettel néztem azok után, akik átkelvén a 10-es úton nem a buszmegállóba mentek, hanem mellé, ahol elnyelte õket a sötét erdõ... éles csöngés kíséretében. Jaj, ez az ébresztõ! Pont most sikerült elaludnom! Óra lenyom. Ki az ágyból. Fürdõszoba. Csapágyakat átmozgatni. Lábápolás. Ezt mégse veszem fel! Biztos betettem? Villany leó. Ajtó bezár. Hû, tényleg hideg van. Az elsõ troli, villamos, HÉV (Árpád híd). Sok hátizsákos. Hova mehetnek hajnalok hajnalán? - Keziccsókolom, netán a PIROS TÚRÁK valamelyikére? - üdvözlöm a kis, legutóbbi, KINIZSIs csapatunk egyik hölgy tagját. - Igen a 35-re megyünk a - bemutatom - barátnõmmel. És te? Halkan mondom, de inkább mutatok egy hosszút. - Hó, akkor Dobogóig mehetünk együtt. Jön még valaki? - Pisti hívott az elõbb, mostanában érhette el Budapest határát; Suzyék meg a MAGYAR VÁNDORRA jönnek. A HÉVre feltódulók csevelye megtöri a fejbõl a semmibe bámulók nyugalmát. Csattognak a kerekek, múlnak a percek, szétszalad az ajtó: Római. Jé! Van világítás a megállóban. Annak is volt egy hangulata, amikor tavaly (és elõtte) a rendezõség fejlámpával a fején sürgölõdött a nevezés helyszínén, de cseppet se bánom, hogy most egy villanykörte - az utolsó 100-asok közül - meztelenül függeszkedve a plafonról oszlatja a sötétséget. Nagy a sürgés-forgás, Ebola türelmet kér a felpörgött hangulatban zsibongó masszától. Hopp, ennél a kis kempingasztalnál már árulják a nevlapokat, odavágódunk. Kitöltjük a rubrikákat, és a választott táv számával jelölt rajtoltató asztalhoz megyünk, ahol megkapjuk az itinert. James Bond kettõvel megelõzött, a 009-es rajtszámot kapom. 6:00 kerül a Rajtidõ mezõbe. Sokak talpa alatt már forró a talaj, elhúznak, pedig még csak 5:50 körül jár az idõ. Rövid szerelvényigazításra, és a reggeli elõbányászására van még idõ. A lányoktól megkérdezem, hogy tudnak e trappba enni. Azt mondják, még mást is tudnak. Jó, akkor ... három, kettõ, egy, óra indul: TESSÉK! Most még fázunk, - nekem is majd lefagy a kezem - de megnyugtatom a többieket, hogy nem sokára vetkõzni fogunk. A reggeli közben hamar végzünk a HÉV vágánya Csillaghegy megállóig tartó szakaszának átvizsgálásával. A forgalmi lámpánál átmegyünk és balra fordulunk. Kertes házak között törünk a magaslatok felé. Közben rámcsörren csapattársam Pisti: most rajtol. Cseppnyi kétségem sincs afelõl, hogy záros határidõn belül utolér, nyugodtan mehetünk tovább. Az erdõbe vezetõ falépcsõ már mindenkinek régi ismerõse, azt jelzi, hogy elértük a természetet. Az éjjeli fagy megtette a magáét, itt-ott csúszik a talaj. Az erdei magánház elõtt ketté ágazik az ösvény, a ház felöli ág bejáratához egy nagy farönköt fektettek keresztbe. Lehet, hogy a háziak akarják ilyen módon megóvni a nyugalmukat. Jól van, menjünk a jobb oldali, jelzetlen ágban, hagy aludjanak. Húsz méter után úgyis visszatérünk a pirosra. Nem sokára kiérünk egy fennsíkra, ahonnan már látni a Kevélyeket. Jobbra, a hétvégi telkeknél túl sok kutya kolbászol kerítésen kívül, úgyhogy - jobb a békesség alapon - inkább a széles úton maradunk, és tisztes távolból nézzük, ahogy Békásmegyer felöl feljön a [P+], a KINIZSI legújabb útvonala. A Budakalász-Üröm mûút után egy kicsit jobban megtolom. Nem rajongok ezért a durva köves, erodált útért, túl akarok lenni rajta. A lányok kicsit lemaradnak. Az út felsõ végén, a tábla alatt lekabátolok, elértem az üzemi hõmérsékletem. Az erdõben a pihentetõ 100 m sík után sincs nagy tülekedés. Mindig van elõzõ, de nincs akkora tömeg, hogy ez zavaró lenne. Most már igazi színorgiában gyönyörködhet az aki erõt vesz magán, és kitolja a képét a természetbe. Idefent nincs köd, kristály levegõ emeli ki a leírhatatlan látványt. Némi szintnyereség után pihentet az Ezüst-Kevély platója, aztán ismét feljebb és feljebb hatolok. Fent nem panorámázok, nem állok meg enni, megyek tovább a roskadozó fatákolmány felé.
1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.
Herhof Attila az egyik pontõr odaszól Bubunak, hogy kérjen tõlem orvosi igazolást, mert már fokozottan veszélyeztetett korban vagyok, és nem szeretnének a végén összesöpörni. - Kösz aranyom, édi vagy, de vigyázz, hogy egyben le tudj kászálódni a legközelebbi lakott területre - mondom Attilának. Na jó, elég a humorból, én is szeretlek, sziasztok, megyek tovább. Az elõbb még láttam a lányokat, biztos megálltak Egri vár nézõben. Én nem várok, túl akarok lenni a köves, gurulós, a nyeregig tartó, kellemetlen ösvényen. Már majdnem lent vagyok, amikor rájövök, hogy nem haladtam el a magyar zászló elõtt. Vagy elszállt a szelek szárnyán, vagy csak elkerülte a figyelmemet. A nyereg rétjére érve, rögtön egy éles jobbraátot csinálok, majdnem 180 fokban, aztán pár lépés után balra, lefelé törik az út. Jó meredek, de a bátrabbak rongyolnak lefelé, mint a meszes. Én csak komótos kocogósra veszem a figurát. Egy útvillánál körülnézek, egyedül maradtam. Számtalanszor jöttem már le erre, de most pár másodpercig a jelzést vizslatom, mire továbbdöcögök. Kiérek a távvezeték alá, aztán a keskeny mûútra is. Szokatlan, hogy unos-untalan a bokrok közé kell ugrani az autók elõl, nagyon korán kelõk ezek a Csobánkaiak. Az egyik autós a Berda pihenõnél felállított kukákhoz szállít szeméttel teli zsákokat. Ez után egy lejtõs erdei ösvényen megyek a mûút felé. A tanösvényre kihelyezett ismertetõ táblákat önjelölt Jean-Claude van Damme-ok rugdosták le és szét. Tényleg. Fent a Kevélyen még csodálkoztam is, hogy ott még épek ezek a táblák. Lent, a mûúton beállok a bal oldali libasorba. A Margitliget megállótábla nem törékeny, ezért csak fel van hajlítva derékszögbe. Alacsonyabbak csak pipiskedve tudják elolvasni. A Pomázi mûúton balra, Pilisszentkereszt irányába fordulok. Nagyobb részt a gyomos padkán megyek, az autók miatt, vetõdésre készen. Gyönyörû az idõ, felhõt még foszlányokban sem lehet látni. Végre jobbra letérhetek egy mellékútra.
I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.
Itt nem nézik, hogy melyik távon, hányas rajtszámmal haladsz át, csak az itiner címlapjára kapsz egy pecsétet, és persze az etetõdbe üdítõt, karamellát. Amint békésen iszogatok rám köszön Pisti. Tudtam én, hogy utolér, és még csak nem is fáradt. Azt mondja: hiába kérdezgettem útközben, hogy láttak e egy öregurat két lánnyal, senki nem emlékezett, mert a lányok már nincsenek velem. Hozzá tartozik a történethez, hogy a kérdésében szereplõ személyek nemi hovatartozását a nemi szervek vulgáris neveivel jelölte. Én meg közben itt fuldoklok, mert nem tudok egyszerre inni és röhögni is. Együtt megyünk tovább, balra egy ösvényen. A dumálás miatt nem tudom figyelni a jelzést, de nem is kell, mert rengetegen mennek elõttünk. Jó, tudom, mindenki tévedt már el a csordát követve. Azért a szemem sarkából figyelek annyira, hogy visszahívjam azokat, akik a Holdvilág-árok infó táblája elõtt mentek tovább, holott mögé kell beslisszolni egy újabb ösvényre. Sikerült jól álcázni a turistautat. Kibukkanunk egy útra, ami jobbra, fölfelé tart. Ez egy jól járható szakasz volt, amíg egy hernyótalpas a saját céljaira át nem formálta. Erõsödõ motorzúgást hallok. Csak nem? De igen! A Birodalmi Lépegetõ személyesen. Magasra emelve tart a markában öt köbméter fát, úgy tör elõre. Fölugrunk elõle a peremre. Még szerencse, hogy van hova. Már többször megjegyeztem, most is megteszem: szombat van, és lázas munka folyik az erdõben. (!) Egy jobbos meredek ösvényre menekülhetünk a bokaficamító lánctalplenyomatról. Nem tart sokáig az öröm, mert ez az ösvény a széles út levágása, így visszajutunk a nyomokhoz. Szerencsére eljön az a pont, aminél tovább nem jött a monstrum, innen megint jó az út. Már nemtom hányadszor próbálom lefigyelni a Salabasina-forrást, de nem találom.
2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.
És különben is melyik itt a Tölgyikrek? Csak egy fatáblát látok a pontõr háta mögött. Az egyik túratárs két keresztben álló fácskára mutat, amelyekbõl még két tisztességes fogpiszkálóra való anyag sem jönne ki. Majd legközelebb utánanézek - legyintek lemondóan. (Utólag hallottam egy rádiós túraajánlatban, hogy az ikrek egyik tagja kidõlt. Brühühü.) Tovább megyünk egy kellemes lejtõn, mindenkinek jól jön egy kis oxigén. Hamarosan kövessé válik az út, nehezíti a dolgunkat, hogy az avar már elég jól álcázza az öklömnyi köveket. - Pisti! Nem veszed elõ a túrabotodat? - Nem, még nem kell. A köves, lejtõs út egy tisztás elõtt hagy fel a kellemetlenkedéssel, mielõtt még igazán elkezdenének borzolódni az idegeink. Egy tágas mezõre érünk ki. (Sikáros) Vannak távlatok, színek. Nagyon hatásos, önkéntelenül is veszek egy mély levegõt. A mezõ után, többszöri irányváltást követõen érjük el a Király-kút felé vezetõ, avarral fedett utat. Most jól járható ez a szakasz, fõleg ha a tavaszi állapotokkal vetem össze. A MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48-on csak a peremen lehetett, fától fáig araszolgatni. A [P3] keresztezõdésnél, a pihenõhelyen most nem pihen senki, nekünk sem áll szándékunkban. Nem kõbevésett szabály, de csak ott állunk meg, ahol etetés, itatás van, vagy ha csõtörés veszélye fenyeget. Hamar elérünk egy erdészeti mûutat, amit keresztezünk. Szembe nem kell kutatni, hogy hol a bejárati ösvény, mert több, ujjnyi vastag fácskára is rá van festve a [P-]. Gond nélkül érjük el a Szõke-forrás völgyét, ami most is lenyûgöz a mélybõl növõ szálfáival. Figyelem, hogy hol kell lemenni, feljönni, hol szakad a part. Örülök amikor egy rövid szakaszon a jól járható szekérúton lehet haladni, mert több figyelmet lehet szentelni a körülvevõ látványnak, a felbukás veszélye nélkül. Most azonban megint le kell menni az árokba. A jelzések frissnek tûnnek. Két éve csak úgy vettük észre, hogy valami nincs rendben, hogy egyszer csak a völgyben pillantottuk meg a túrázókat. Lent masírozunk, amikor egy csalitoshoz érve néhány méterrel feljebb irányít a jelzés; valakit még vissza is hívok. Néhány méter után ismét visszatérünk a völgybe. Aki elõrébb van, mutogatja, hogy kár volt felmenni, mert ugyan abba a vájatba kerültünk vissza. Hát, igen, ez egy ilyen mûfaj: egyszer fent, egyszer lent. Balra átmegyünk egy hídon, ez már a volt úttörõtábor közelségét jelzi. Most se maradhatunk sokáig a jó úton, jobbra le kell menni a völgybe, és többször átugrálni a patakon. Elég alacsony a vízállás, szárazak maradnak a cipõk. Bejön a [Z-], közel van a Rám-szakadék alsó bejárata. Kiérünk egy tisztásra, és egy piros-fehér bója ötlik a szemünkbe.
II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.
A forrás nem, hogy nincs betemetve, hanem világszínvonalúan ki van építve a környezetével együtt. Tavaly Toplak Józsi állt lesben feljebb, a Szentfa kápolnánál. Éppen, amikor hozzá léptem a bélyegzésért, futott el lent, a betonon valaki, itinerrel a kezében. Kiabáltunk neki, de nem jött vissza. - Mi lesz most? - kérdeztem Józsitól. - Semmi, - válaszolta - Ebola majd visszaküldi Dömösrõl. Amíg nincs meg az itteni pöcsét, addig lent nem adnak neki újabbat. (Csíííz.) Most azonban mindenki láthatja az ellenõrzõhelyet, és bélyegzés után nyugodtan szaladhat a flaszteron az erdei ösvény helyett. Természetesen mi felmegyünk a kápolnához, és úgy fogyasztjuk tovább a távot. Amikor elfogy az erdõ, balra átmegyünk egy hídon a szilárd burkolatú útra, és lesétálunk a templomhoz.
3. ellenõrzõpont, Dömös.
Már jó ideje éhes vagyok, de nem akartam evésre pazarolni a drága idõt tudva, hogy itt nagyszabású etetésre számíthatok. Sorba tûnnek el a parizeres kenyerek csalamádéval, desszertnek jólesik a mogyorókrémes háztartási keksz. Új kifejezést vehetek fel a szótáramba: Csomós Párizsi: alias Zala. Ez olyasmi, mint a Madaras Tecsó. Befut Spot is. - Sz@rul vagyok - mondja - de orrhangú megszólalásán rögtön lehet is érzékelni, hogy nincs minden rendben. Hát, igen. Ilyen az igazi, fanatikus sportember: ha nem is érzi magát százasnak, akkor is eljön. - Ne félj! A túra majd kihúzza azt, ami benned bujkál. Bõven öblítek eperszörppel, aztán bodzával. Nem bélgép az, aki most jól feltankol, mert végül is a Duna szintjérõl kell feljutni Dobogókõre. Ha belegondolunk, hogy még busszal is milyen hosszú és meredek az út... Kimegyünk a fõút járdájára, és figyeljük, hogy hol kell balra bekanyarodni. Most nincs dilemma, hogy melyik sikátorba kell fölmenni, a jelzéseket valószínûleg itt is rendbe hozták. A temetõbe lukadunk ki, majd a hátsó kerítésén átterpesztett falépcsõn mászunk át. Kicsit áthûltünk az etetõponton, de az emelkedõn pillanatokon belül visszatérünk a komfort zónába. - Pisti! Most sokáig felfelé fogjuk tolni. Még mindig nem veszed elõ a botot? - Nem, még mindig nem kell. A Téry úton megyünk fölfelé, több túra útvonala vezet erre, fel, s alá, így ez a hosszú, emelkedõs rész eléggé ismert. Bal fentrõl csörtetés hallatszik. Hirtelen azt hiszem, hogy egy szorgalmi feladatot végzõ túratárs vétette el a lépést, de amikor felnézek, éppen egy szarvas ünõ iramodik tova. Az elõttem haladó felkiált: "Szarvas 10 óránál!" Az információt nem követi lövés. A felvillanyozó intermezzo után két árkon kelünk át, falépcsõk segítségével, ez azt jelenti, hogy az elsõ hosszabb, emelkedõs szakaszon nemsokára túlleszünk. Egy fennsíkra érünk, aztán egy rét, és még egy rét pihenõhellyel. Ez lenne a Körtvélyespuszta, ahol "ellenõrzõhely lehetséges." Ezt nem igazán értem, mert itt nem lehet semmit lekispistázni. A széles útról balra letérünk egy mezõre, majd rögtön jobbra, be az erdõbe. Vizslatom balra a kopjafát, de nem látom. Lehet, hogy áldozatul esett a környéken folyó munkálatoknak? Minden esetre nagy a felfordulás. Keresztezünk egy erdészeti mûutat, aztán ismét erõteljesen emelkedni kezdünk. Két éve egy régi piros jelzés nyomán itt bekeveredtünk a tüskésbe, ahonnan alig bírtunk kiszabadulni, és a helyes útra is nehezen találtunk vissza. Most ezen a szakaszon is arról számolhatok be, hogy semmi gond nincs a jelzéssel. Még egy mûút keresztezése, és nekivághatunk a nyereg felé vezetõ lihegõsnek.
4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.
Úgy érzem, hogy itt mindig huzat van, és most ez nem is kellemes, ezért hamar továbbállunk. Még egy nagy rugaszkodás falépcsõkön az Ilona-pihenõig, aztán még egy kicsi a Tost-szikláig. Innentõl a gerincen haladunk. Emelkedik, de ilyen brutál emelkedõ már nem lesz Dobogókõig. Ott, ahol balról, a Rám-szakadék felöl feljön a [S-], fának támaszkodva áll egy társaság. Cigarettával a szájukban, nevetnek azon, hogy egy spori fölfelé halad, és ráadásul futva teszi ezt. Én meg azt nem értem, hogy egy jó kis dohányfüstös levegõért miért kell fáradságot és költséget nem kímélve felbuszozni a Dobogókõre. Sokan fényképezik a Fekete Madonnát és a zöldre pácolt fakaput, amelynél a fa természetes szabálytalansága dominál. Az utóbbi nagyon tetszik, mindig vetek rá egy pillantást, ha erre járok. Egyre többen jönnek élére vasalt nadrágban és / vagy trotõrcipõben; közel a parkoló. Mindjárt el is érjük a sötét, gömbfákból épült turistamúzeum hátulját. Elöl Pinkert Laci mosolyogva egy banánt nyom minden, a ponton jelentkezõ túrázó kezébe, és a pecsételõ asztalhoz irányítja õket.
5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.
A réteses büfé felé tartva, laza menetben nyamnyogjuk a banánt. Csak úgy pezsegnek az emberek a környéken. Mindenki esz. Sült krumpli, rétes, kóla. Hátul, egy bográcsban leves fõ. Mi megvetõen nézzük az effajta léhaságot, és hanyag csuklómozdulattal hagyítjuk el a banánhéjat. Fél percig keresnem kell a helyet, ahol a két kerítés közé kell bemenni, de ez is megvan. Ügethetünk lefelé. - Te Pisti! Most jó sokáig lefele trappolunk ezen a köves cuccon. Még mindig nem veszed elõ a túrabotod? - Nem, még mindig nem. Alig hagyjuk el a Fagyoskatonát, Pisti egy gyökér marasztaló hatására ugrik egy Dinamó hasast. Elõször megijedek, de amikor látom, hogy fel tud állni, akkor megkérdezem, hogy: - Breki! Nem kell a botod? - Menj a (...!!!) Nézem a kezét, nem vérzik, de azért néha tapogatja. Na, majd Pilisszentkereszten lemossuk, tudok ott egy elsõ osztályú nyomós kutat. Így is lesz. Õ kezet mos, én nyomom a kart, aztán benyomok egy Magne B 6-ot, hogy amikor majd kell, akkor hasson. A cuki kerthelységében most nem falják az indiánert a túratársak, ahhoz túl hideg van. Feljebb nagy élet van a temetõben; sötétruhás emberek jönnek-mennek virággal a kezükben. A mécsesek lángjai még nem érvényesülnek a nappali fényben. Jobbra felvágunk a mûútról. Sajnos elõttünk hajtott fel egy rozoga terepjáró, és a bûze megrekedt a mélyútban. Köhögve érünk fel egy mezõre. Vigaszt nyújt a Pilis látványa. Felfelé haladunk a gumi emelkedõn, amíg balra be nem térünk az erdõbe.
III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.
Hoppá! - kiáltok fel meglepetten a piros-fehér bója láttán. Ide nem vártam ellenõrzést. Nem baj, legalább a kipufogógázt és az emelkedõt leöblíthetem egy pohár szódával. Jobbra ránézünk a KINIZSI útvonalára, (még megvan) és megyünk tovább. Lefelé kígyózunk a Pilisszántóra vezetõ mûútig, ahol jobbra fordulunk. - Oti! Húzd már ki a botom a hátizsákból. - Tessék, itt van. (Az kellett a botja elõvételéhez, hogy ne én javasoljam.) Megpróbálunk minél hamarabb túllenni az autós szakaszon, hogy ismét jobbra forduljunk egy alattomosan, hosszan emelkedõ szekérúton. Fentrõl ütemes dobolás hallatszik. Olyan stílusban ütik a dobot, mint mikor egy indiános filmben a fõhõs ki van kötözve egy totemoszlophoz, és éppen a megskalpolásához készülõdnek. Már kezdek balra figyelni, mert valahol hirtelen le kell térni a széles útról, egy keskeny, lejtõs ösvény kedvéért. Pisti elõrehúzott Béla bácsival, és már látom is, hogy bekanyarodnak. Jól van, ügyesek. Én is követem õket. Cserjék mellett megyünk lefelé. Sehol egy jel, sehol egy szalag, de úgy érzem, aki legelöl vezeti a csordát az jól emlékszik az útvonalra. Igen, innen lelátunk Pilisszántóra, már nem kell lejjebb menni, hanem jobbra fordulunk. Na most az egyik cserjén meglátok egy megerõsítõ [P-] jelzést. Aztán késõbb, egy sárga gázos táblán itt lesz a balra invitáló jelzésünk, ami levisz egy szélesebb földútra, amin jobbra haladva, és a vonalvezetését követve lassan elérünk a
6. ellenõrzõpontra, a Csévi-nyeregbe.
Pistinek nagyon sietõs, mert mint Selát Sehall Dömötör iszkol tovább. Én se havajozok, de azért kicsípek egy szelet almát, egy darabka csokit, és két szem cukorkát az útra. Körülbelül ettõl a ponttól szoktak gulyással teli tányérok lebegni a szemem elõtt, ezúttal már a kõbányánál kezdõdött ez a vízió. Sajnos addig van még terep jócskán. Itt a Táloki-erdõben szoktunk lámpát gyújtani, de most olyan keményen jöttünk, hogy még bõven világos van, és nem mellékesen nincs semmi különösebb fájdalmam, de nem akarom elkiabálni. Hamar véget ér a "pihentetõ szakasz", és egy elnyújtott, majd lejtõssé váló jobbos kanyarral leérek egy mélyútra, amelyen néhány métert balra tartok. A most következõ szakasz kapcsán fontos tudni, hogy két héttel a túra elõtt az MVTE honlapjáról letöltöttem a P85 útvonalát. Nos, eszerint most elméletileg srégen szembe be kéne menni a kerítés menti dzsindzsásba. Már tavasszal is, a SÁRGA 70-en, majdnem Ádám- (és Éva) kosztümben jöttünk ki a másik oldalon az ösvényt át- meg átszövõ tüskös indák vetkõztetõ szándéka miatt. Azóta csak rosszabbodott a helyzet. Olyannyira, hogy õsszel, a PILISCSABAI NEGYVENESEK XL-en már teljesen járhatatlannak nyilvánította a rendezõség az inkriminált szakaszt. Én ennek ellenére odamegyek, ahol az ösvényt sejtem, de a bejáratát (hál' Istennek) nem találom. Nehéz lelkiismerettel, kispista tudattal megyek a gázpászta felé. Az nemigen vígasztal, hogy mindenki arra megy. Erõsít tévhitemben az, hogy csak egy kis szalagcsonkot látok, ami akár egy másik túráról is ott maradhatott. (Csak hétfõn Spot-tól tudtam meg, hogy a PIROS TÚRÁK is áthidalta a járhatatlan részt.) Végre! Gáz elmúlt, jobbra lehet fordulni a sorompócsonknál, a murvás útra. Béla bácsival kedélyesen elbeszélgetünk az Iluska-forrásig. Itt valaki a fölötte emelkedõ úton próbálkozik. Tavaly én is benéztem ezt az elágazást. Akkor visszahívtak a kedves túratársak. Most ugyanezt teszem én is, de elõbb megérdeklõdöm, hogy a PIROSON nyomul e a tag. Hamarosan tényleg balra kell fordulni, aztán pár lépés után jobbra egy kerítés mellé. Fölfelé megyünk az erdõ széléig, és itt húsz méter balra után bevehetjük magunkat a sûrûbe. A kegyetlen emelkedõ elõtt mindig meg szoktam inni egy energiaitalt, de most furcsa módon nem érzem szükségét. Kabalából azért iszok egy korty málnát. Nagyon fáraszt az emelkedõ, de azért sem állok meg pihenni. Lassan, de egyhuzamban csûrök fel a Fehér-hegyre. Fönt, amikor azt mondom: "Kõ, vagy nem kõ, itt a csúcskõ." - már nem hallja senki. Gyorsan lemegyek a rövid lejtõn, átfutok keresztben egy újabb gázpásztán, - és ameddig a lendület tart - felfutok a másik oldalon. Keskeny, murvás szórattal ellátott ösvényen haladok a fenyõfák között, amelyek benyúlnak az ösvény fölé, hogy megszurkálhassanak. Az ösvényt néhol fából készült támmal védik a leszakadás ellen. Most értem ide a PIROSON elõször úgy, hogy világos van. Csodálatos a panoráma. Most lehet látni, hogy milyen mélység tátong alant. Sok a kidõlt fa. Ez alatt például már nem tudok átbújni, inkább megkerülöm. Ez nem olyan, mint a kövér nõ, (férfi) akit könnyebb átugrani, mint megkerülni. Már hallatszik a 10-es út zaja, de ez egy jó darabig csak csigázza a vágyat. Még egy cikk, még egy cakk, még egy kanyar, még egy forduló, mi lesz már? Igeeen! Ott a kis fahíd balra, és itt a Kopi hatalmas, murvás parkolója. A kajálók asztala mellett haladok el, jó étvágyat kívánva. (Nekem van.) Pisti is ott hûti a lét.
7. ellenõrzõpont, Kopár csárda.
Jávor Zoli pecsétje után kapok egy tányér gulást és kérek egy nagy pohár szörpöt. Leülök Pisti mellé, nagyot rúgva az asztal lábába. Ennek sokan nem örülnek. Pisti még mindig csak fújkálja a levest. - Nagyon forró, csak most hozták - mondja. - Hohó, hát ezért nem fogjuk itt vesztegetni a drága idõt - mondom - és beleöntöm a három deci jéghideg szörpöt a levesbe. - Mit nézel? Nem voltál katona? Gyorsan kell enni. Szénsavas ásványvizet vesz elõ. - Ne hülyéskedj, szódával sokkal xarabb, mint málnával. Leül mellém egy fiatal versenyzõ. Irigykedve nézi a teli tányéromat. Oda is szól a párjának, hogy õ milyen kevés levest kapott. Elárulom, hogy én felhígítottam, de amikor Béla bácsi leül egy színültig buggyantott tányérral, akkor hitetlenkedve mér végig engem. Leves ivás után felkászálódunk. Berozsdásodtak a térdek, csípõk, de a hátam is olyan ívbe merevedett, amilyenbe ettem a levest. Idõközben észrevétlenül ránk hullott az est, még hûvösebb lett. Elõ a fejlámpával, dzsekit a derékra. Átkelünk a 10-es úton. Jaj, futni kell. Vazze! Ez fáj! A buszmegálló elõtt bemegyünk az erdõbe. Még nem gyújtjuk meg a lámpát, jól járható az út. Szembe jön két biciklis, õk se világítanak, tudunk még meglepetést okozni egymásnak. Még sokáig hallatszik a 10-es zaja, utunk jobbra ívesedik. A növényzet kezd összeérni, egy helyütt le is kell hajolni. Ahogy kiegyenesedünk, szalag mutatja, hogy derékszögben, balra kell fordulni. Olyan meredek a cucc, hogy az állam majdnem leér a talajra. Feszül az Achilles-inam. Egy helyütt elvétem a dõlésszöget, és majdnem visszahullok a mélybe. Na, én most bekapcsolom a lámpámat, mert nem akarok úgy járni, mint az egyszeri ember a Fagyoskatona után. Már lefelé tartunk, de hol a pont? Aha, látom már, ott ég a tábortûz.
8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.
A tûz fénykörén kívül, tisztes távolban, ott hever egy németjuhász. Oké, nem esünk át a kutyán. Lemegyünk a hegy aljába, ahol Pilisszentiván külterülete kezdõdik. Jobbra, a köves út egy idõ után szilárd burkolatúvá válik, az autók is megjelennek, nem nagy a forgalom. Hosszan megyünk ugyanazon az utcán, egyenesen, aztán egy jobbra-balra-jobbrával érünk el egy sportpálya mellé. A Villa Negra parkolójában ifjú hölgy hezitál, hogy merre menjen. A felsõ sarokba mutatok, ahol fényvisszaverõ szalag lóg egy fáról. Gyorsan elhúz a mutatott irányba. Egy jól járható földútra térünk, fenyves mellett, gyengén emelkedik. Amikor egy hármas útvillához érünk, megint csak fényvisszaverõ segít kiválasztani a helyes utat, ami esetünkben a jobb szélsõ. Ez egy lépcsõn visz fel egy mini pecató partjára, aztán egy enyhén emelkedõ, homokos jellegû úttá válik. Egy újszerû kerítés mellé érünk, ami mellett ütközésig kell hosszan, hosszan menni. A talaj egyre lazább, lovak patája által felkapált. Egy balossal hétvégi házak mellé érünk, aztán nemsokára fényt látunk az út végén.
9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok.
A hivatalos bélyegzés mellé még kapunk egy piros szmájlit is, ettõl rögtön jobb kedvre derülünk. Az is nagyon hangulatos, hogy teamécsessel van kirakva az út, amerre indulni kell. Én kérek egy pohár vizet, mert a múlt szombaton bejártam az elõttünk álló szakaszt, és tudom, mi vár ránk. Útravalóként még kapunk egy-egy Bohóc szeletet is. Akkor induljunk! Átmegyünk a forgóajtón. Jaj de jó, hogy nem kell mászni. A rövid, közös [P-; S-] jelzésû útra kerülünk. Az elágnál már ott az iménti leányzó, megerõsítést vár. Igen, jobbra kell menni. Balra az Antónia-árok van. Az se sokkal jobb, de most a Hosszú-árok felöl kell a Szénásokat megközelíteni. Hosszan, csak gyenge emelkedõn gyalogolunk, de aztán alattomosan elkezd erõsödni. Amikor már azt hiszed, hogy ennél meredekebb már nem lesz, akkor beleadja minden dühét. Keskenyedik az ösvény, és amikor lenézel az árokba, látod hogy van itt mélység. A [K+] keresztezõdésnél beérjük a leányt, átadja a vezetést. Az emelkedõ nem enyhül. Nem járhatunk már messze a csúcstól, mert egyre közelebb kerül a csillagos égbolt. A levegõt oldalra kell kifújni, hogy a kilélegzett pára ne kerüljön a fejlámpa fénycsóvájába. Egyszer csak kitárt karú, pólós, halovin-fejû alak állja utunkat. Tized másodperccel tovább tartom bent a levegõt. PIROSosoknak szánt üdvözlet, és egy bicikli macskaszem is van rajta. Nagyon ari. Élesen balra fordul az ösvény, ez azt jelenti, hogy síkba kerültünk, lehet fújni egyet (kettõt).
10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénási-emlékfal.
Annyira kivagyok, hogy csak köszönök, bemondom a rajtszámom, és azt, hogy hosszú. Amikor a hölgy megkérdezi, hogy: "Futó?" - akkor csak hangtalan kacagással tudok válaszolni. Amikor megszólal, emelem rá a tekintetem a pontõrség férfi tagjára: Gyõri Péter az. Péterkém, jó ötlet, hogy aki még nem kapott infarktust ezen az irdatlan emelkedõn, az kapjon ettõl a nyomorult halovin figurától. Péter nevetve szabadkozik, nem õ volt a tettes. Õ is csak a csekkolóktól tudja, hogy ott van a turistaijesztõ, de most már kíváncsi és, lemegy megnézni. Egy dobozkából becsokizok és egy másik rekeszbõl még tömök valamit az etetõmbe, ezzel elleszek a parókiáig. Nekirontunk az öt falépcsõnek, ami egy bokorban ér véget. No, nem az emelkedõ, hanem a lépcsõsor. Pisti reklamál, hogy azt mondtam, Nagykovácsiig nem lesz már emelkedõ. Nyugi! Ez csak egy irinyó-pirinyó. Tényleg, most nem kell felmenni a Szénás tetejére, csak az oldalában ódalgunk egy ösvényen, ami aztán balra, lejtõbe fordul. Egy fenyves folt mellett megyünk el, de utána kellemetlenül lejtõs és köves lesz az út. Na, ez már sok mindannyiunk térdének, a kondroitin-nátrium-szulfátról társalgunk. Nem vagyunk gyógyszervegyészek, csak reumásak. Ritka pillanat, amikor örülök a flaszternek, de most ez van, leértünk a "felvégre". Fentrõl látni a kivilágított világvárost, Nagykovácsit. Egy hatalmas villa mellett ereszkedünk lefelé. Teraszán propán-butángázos, szabadtéri hõsugárzó. Ez a nem semmi! Te szigeteld le az odúd összes nyílászáróját, hogy még egy gramm friss levegõ se szûrõdhessen be, ezek meg itt fûtik az utcát. Lassan balról bejön a [Z-], és leérünk a temetõ mellé. Itt már látni a kegyelet mécseseinek pislákolását. Most jön a világ legperverzebb útvonala. Egy egész háztömböt kell balra-jobbra-balra megkerülni. De legalább lenne valami magyarázata, vagy sztorija, hogy miért. Majd megpukkadok, de megkerüljük, mert ide is be van ígérve egy ellenõrzõhely. Azon röhögök magamban, ha tényleg lenne, akkor itt a 90 százalék megbukna mint Rottenbiller. Idõlegesen elhagyjuk a megszokott jelzésünket, és a [Z-] jelen folytatjuk, jobbra. Ez elvezet a parókiához, ami - nem találnátok ki - a templom mellett van. Most jut eszembe, hogy ez nem is mindenkinek olyan kézenfekvõ. Egy prominens túracimbi mesélte, hogy a megelõzõ évek valamelyikében, (elsõ pirosozóként) valahol kiejtette az itiner belét, és éjszakának évadján bolyongott Nagykovácsi kihalt utcáin keresve a parókiát. Persze pont akkor nem jött egyetlen befutó sem.
11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi.
Odabent hasonló terülj asztalkám, mint Dömösön, megfejelve meleg teával, pálinkával (!) és FÛTÉSSEL. Odafönt, a szénási ponton Péter elõre jelezte, hogy ezek a dolgok mind a feladásra fognak csábítani. Hát csak csábítsanak! Pálinkát eredetileg nem akartam inni, de azért, hogy szegény Pisti ne legyen ökör, aki magában iszik, feláldozom magam, és vele tartok. Aztán ki kell szaladnia a legkisebb helyiségbe, mert - ahogy utóbb elmondta - a barna maci már nagyon nyújtogatta a nyelvét. Hát, igen, ki kell ereszteni a fenevadat, mielõtt még kikönyököl az ablakon. Én békésen eszegetek itt a jó melegben, még a görcsös párizsit is megkóstolom. Szégyen ide, szégyen oda, a csemegeuborkás tálat újra kell tölteni elõttem. Közben alkalmi útitársunk, a kislány elköszön, elég volt neki a pihenés. Bõven fogyasztok teát is, kockáztatva azt, hogy útközben majd gyakrabban kell félreállni. Pisti úgy megkönnyebbült, hogy madarat lehet vele fogatni. No, akkor menjünk, és fogjunk. Köszönünk mindent, madár helyett megfogjuk a botjainkat és kimegyünk a NAGY, kovácsi télbe. Úgy fázunk, hogy csak vacogva tudunk dumálni, ezért befogjuk. Nekem már fagy lefele a kezem. Nem veszünk fel több ruhát, mint amennyi érkezéskor rajtunk volt, mert mindjárt jön az emelkedõ. Az is ritkaság, amikor örülünk az emelkedõnek. Amíg fel nem érünk az erdõhöz, addig folyton autók elõl kell félreállni. - Miért nem alszanak már ezek? Teszi föl a költõi kérdést Pisti. Fenn, az erdõben szelídül az emelkedõ, de már kellõen felmelegedtünk. Egy hatalmas irtásnál azért egy picit meglendül a hideg levegõ, ezt mind a ketten szóvá tesszük. Jól járható út váltakozik kellemetlenül köves részekkel. "Normál" esetben már a negyed távnál gyötörnék a kövek a talpcsontomat, de most úgy látszik a megfelelõ hormonok, testnedvek a megfelelõ helyekre áramoltak, mert most nem kínoz semmi, a kedélyállapotom is kiváló. Le kéne kopogni egy fán, hagytak itt még néhány szálat. A [P+] leágazás után fokozottan köves lesz az út, és ösvénnyé szûkül. Ezt most kivételesen nem bánom; egyre közelebb lesz a Petneházy-rét. Most megint kiszélesedik az út, de nem szabad hosszan, egyenesen tovább menni, mert valahol itt jobbra le kell menni a mûúthoz. De melyik ösvény az? Hoppá, ez még nem az, mert visszakunkorodik. Na, ez már az lesz. Nem látok jelzést, mert azt a BUDAI 50-rõl tudom, (többek között) hogy jóval az útvilla után látható egy fán. (Fõleg nappal.) Szalag sincs, de zsigerbõl érzem, hogy ez a frankó ösvény. Az egyenes útról fordul felénk egy fejlámpa. "Arra kell menni?" - Kérdezi valaki, a hûtlen útitársnõnk hangján. Háppersze! Ezer szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, és nem voltál sokkal gyorsabb, mint mi. Nem sokra rá, hogy belefutunk egy szélesebb, lejtõsebb útba, fényt látunk.
IV. ellenõrzõhely, Juliannamajorból érkezõ mûút fölött.
Sistergõ, a tõle megszokott bõségszarut ontotta ki a kisasztalra. Forralt bort már tényleg nem merek elfogadni. "Jó, akkor csak egy kupaknyit hagy öntsek a teába az íze miatt." Szenzációs. A házi süteménye nagyon omlósz, és fölöttébb finom. Eléje telepedek. A hátamra hûlõ cumó jelzi, hogy sajna tovább kell állni. Mindent kösz, egy banán a zsebbe, és indíts. Lemegyünk a pár méterre levõ mûútra, hogy balra fordulva tegyünk rajta néhány lépést. Amikor ez megvan, ismét balra fordulunk, hogy visszanyerjük azt a pozíciót, amit a mûúthoz lejõve elvesztettünk. Amikor felérünk a röviditõ út szintjére, balra nézek. Látok egy fénycsóvát közeledni. Bukovári. Xar lesz a Feketefejtõl visszajönni - röhögök kárörvendõn. (Pfuj!) A Feketefej utcát keresztezve rögtön bemegyünk az erdõbe. Jaj, errõl az oldalról nem szokott ez ilyen magasan lenni. Én megyek elöl, figyelem a jelzéseket, mégis valahogy a csúcsjelzõ vasoszlop mögül keveredünk a pontra.
12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.
Itt is vidám tûz pattog, hangulatos a látvány, de menjünk tovább. Rohadt lejtõs, de a hazai pálya tudata, és a cél rohamos közeledése feljebb tekeri bennem az eufória érzést. Valszeg ennek köszönhetõ, hogy amikor enyhül a lejtõ a [P-] bal kanyarjánál, egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem úton haladunk, hanem egy avarral vastagon beterített árokban. Hátrafordulok. Közben tisztes sor nõtt mögöttem. Bocs, de eltévedtünk. Egy GPS-es tag rögtön a kütyüjéhez kap. Na, azért ennyire nem vészes a helyzet, menjünk csak visszafelé 30 métert. Igen, itt a frankó. Secperc és kint vagyunk a Szépjuhászné körúton. Most én megyek hátul, mert nekem van macskaszem a hátizsákomon. A fejlámpát direkt az út közepe felé irányítom, hogy idejében lássanak meg, de még így is csikorogva fékez egy autó, amelyik vakon szállt bele a kanyarba. Fellélegzek, amikor letérhetünk az életveszélyes mûútról. Megkönnyebbülten lépek bele bokáig egy sáros pocsolyába. Vaskos káromkodás. Szegény leányzó, aki a célig már nem tágít tõlünk, még sokáig hallgathatja bárdolatlan társalgásunkat, és szagolhatja a gatyánkból kiáramló illatokat. (Dolgozik a banán.) Picit mintha enerváltabban tolnánk felfelé a göcsörtös sziklákkal kirakott meredeken. Nem sokára több levegõt engedélyez az ösvény, és ismét meglepetésben lesz részünk.
V. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.
Vidám társaság rakja a tüzet, és melegszik körötte, pecsétet is nyomnak az itiner címlapjára. Jobbra indulunk a Hárs-hegyi körút karéján. Hullámvasutazunk a Gyermekvasútig, amit keresztezünk. Nekünk nem kell vigyázni az átkeléssel, nem vagyunk olyan gyorsak, hogy még az üzemidõ alatt ideértünk volna. A Budakeszi út zebrájánál azonban vigyázni kell, a beláthatatlan kanyarból, Keszi felöl sorjáznak az autók. Átiszkolunk, és nekikezdünk a túra utolsó nagyobb emelkedõjének. Folyamatosan, egyenletesen másszuk megfele a János-hegyet, de amikor a végén két falépcsõfordulóval több van, mint amennyire számítottam, az lelkileg megvisel, az utolsó méterek a legnehezebbek.
13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.
Gyönyörûen ki van világítva a kilátó, a csillagászok ezt fényszennyezésnek nevezik. Nincs szél, de a nyílt területen hidegebb van, mint az erdõben. Gyorsan iszunk egy jégbehûtött szörpöt, és - ki tudja ma már hányadszor - továbbállunk. Mindig mosolygok azokon a beszámolókon, amelyek leírják, hogy milyen jó érzés leszaladni a gumipályán. Tényleg fáin lehet, csak az a baj, hogy nem arra vezet a [P-]. Megkerüljük a kilátót, és hátul, a falépcsõn döcögünk lefelé. A térdemnek nem tetszik, hogy olyan bazi nagyok a lépcsõfokok. Végre leérünk, és a nyomós kút mellett elhaladva hosszantartó süllyedésbe kezdünk. A hosszú murvás út aljánál megint keresztezzük a kisvasutat, aztán tovább süllyedünk. Amikor jobbról feljön a [S-], már tudom, hogy nincs túl messze a Virág-völgy. A völgyben fokokkal hidegebb van, ez egy rohadtul fagyzugos hely, de hamar kijutunk innen. Elõször balra fordulunk, és amikor elhagy a [S-], a Csacsi-rét irányába, akkor jobbra ráfordulunk egy szerpentin emelkedõjére. Már nem érezzük annyira a hideget. Budakeszi fölött vagyunk, néhol lehet látni a fényeit a fák között. Itt, valahol jobbra be kell majd fordulni derékszögbe, de itt még nem látok jelzést, aha, a következõ lesz az. Ez egy átkötõ ösvény, a végén balra kell fordulni. Innen már leérünk a rétre, csak idõ kérdése. És igen, itt a sorompó. Nem vágunk át a réten, hanem a jelzést követjük. A pontõrök úgy szólnak oda, azt hiszik, hogy véletlenül kihagytuk a pontot.
14. ellenõrzõpont, Makkosmária.
Jól esik a tûz közelében mûzliszeletet eszegetni. Kb. még öt órájuk van itt a fiúknak. Nem buli, látszik, hogy a tûz ellenére sincs melegük. A kerek KRESZ-tábla mellett fordulunk jobbra, de nem eléggé, mert majdnem a sárgára tévedünk, úgy szólnak utánunk a pontról. Ez is olyan hely, ahol nappal gondolkodás nélkül megy az ember a megfelelõ irányba, de az éjszaka az egész más, ilyenkor minden máshol van. Vidáman bokázunk lefelé a Végvári-sziklához, ahol alattomos emelkedõ kezdõdik balra. Számítottam rá, de ez most valahogy nagyon hosszúra nyúlik. Egyre többször kell mélyeket lélegeznem. A KFKI felöl jövõ mûutat keresztezve van egy szusszanás, de aztán megint felfelé megyünk a piktortégla üregek felé. Amikor felérünk a sárga körutat jelzõ táblához, megint lefelé mehetünk, de nincs benne köszönet, mert az avar alatt tele van bosszantóan gurulós kövekkel, amiken - vagy amikben - minden második lépésnél megbotlok. Kezdek megzakkanni, és a sok hirtelen testsúlyáthelyezéstõl megfájdulnak a bokahajlító izmaim, különösen a jobb. Megpróbálok lazán lépni, de ezen a terepen ez akadályokba ütközik. Balra fordul a [P-] egy ösvényre. Trafóépületet mellõzünk jobb kéz felöl, és egy szélesebb útra bukkanunk ki. Pár méternél többet nem lazíthatunk rajta, mert jobbra be kell menni egy ösvényre. Ez se jobb, mint az elõzõ, és még az ágak elõl is el kell hajolgatni. Most jön a kedvencem: Még keskenyebb lesz, és U alakúvá válik ösvényünk. Csak úgy lehet ikszlábazni benne, mint akinek nagyon kell vizelnie. Most valahogy nem hat ösztönzõleg a cél közelsége, kezdek besokallni. Szintben keresztezünk egy mûutat, ami után egyenletes ösvényen mehetünk tovább. Ez azonban csak a mézesmadzag volt, mert sziklák közé visz minket, ahol még sokáig kell akadályversenyeznünk, amíg leérünk egy szilárd burkolatú utcára. Elõre küldöm a többieket, mert a dühömmel együtt a fejvizemet is ki kell eresztenem. Már a zsebünkben érezhetjük a teljesítést, innen már négykézláb is lesétálunk a budaörsi kultúrba. Ahogy közeledünk, úgy emelkedik a hangulat, még viccelõdésre is futja. Végül 23 percen múlt, hogy átcsúsztunk elsejére. Nagyon jól jöttünk, és ami még lényegesebb, különösebben nem fáj senkinek semmije. Hab a tortán, hogy Földi Roland elvisz minket a Blahára, úgyhogy az utolsó mustáros virsli falatot már a kijárat felé menet tolom be...
Ezen a túrán igazán együtt állt minden: Idõjárás, rendezés - kétszer - aláhúzva, erõnlét. KÖSZÖNÖM.
Ottorino |