Túrabeszámolók


Börzsönyi vulkántúra

OttorinoTúra éve: 20102010.01.08 10:17:51
8. BÖRZSÖNY VULKÁNTÚRA BESZÁMOLÓ 2009.12.12.
Táv: 42,2 km; Szint 2350 m.

Lemondták a szombati logisztikát, így már-már én is lemondtam a teljesítésrõl. Megnéztem azonban a menetrendet, és rájöttem, hogy 7 óra után pár perccel tömegközlekedve is oda lehet érni a rajtba. Ebben az esetben viszont a szintidõt a Volán határozza meg, mert 18:40-kor gördül ki az utolsó busz Királyrétrõl. Hmm! Nem szeretek semmit a véletlenre bízni, de gyõz a túrázni vágyás, és szombat hajnalban rajta ülök az 5:42-es szobi személyen. Nem vagyok egyedül, mert Kismarosra érve hömpölyög a tömeg a kisvasút közelében levõ buszvégállomás felé. Hûvös van felveszem a sapkámat. Szerencsére nem kell sokáig ácsorogni, elénk kanyarodik a busz. A hosszadalmas jegyváltási procedúra után végre elindulunk. Tartjuk a menetrendet, és 7:08-kor meg is érkezünk Királyrétre. Semmi perc alatt ott termek a néhány lépésre levõ Turistaszálló halljában. A vonaton már reggeliztem, felkötöttem a gatyámat, így ezekkel nem kell vacakolni a nevezés után. 7:13-kor kivágódok az ajtón, és elindulok balra a [P-] jelzést követve. Ahogy így baktatok fölfele az aszfalton, már variálni kell a kesztyûvel, sállal. El is mennék tovább, egyenesen, ha nem látnám, hogy az elõttem haladók jobbra fordulnak. Késõbb az aszfaltot egy sorompó zárja le, innen egy sáros-köves utat követünk a Taxi-nyiladékban. Ahol csak tehetem letérek az útról, hogy inkább a peremen lévõ, színevesztett növényzeten lépkedjek. Elég hosszan kell így manõverezni, néha még autó is elmegy mellettünk. Sokan a sárban csattogva futnak tova. Elég monoton és hosszú az idáig megtett szakasz, éppen ideje letérni balra a [Px]-en. Ez jóval kellemesebb út, és egy kicsit lejt is. Ahogy egy völgy felé közeledek, egy mûutat veszek észre. Biztos ez lesz a Cseresznyefa parkoló. Nézem az itinert, nem itt van az ellenõrzõpont, hanem a [K+] jelen kell még felfelé megtenni pár száz métert.

1. ellenõrzõpont, Kárpát-híd.

Tovább emelkedek. Már zsebbe került a kesztyû, sapka sál.
Egyre érdekesebb a táj. Keskeny út vezet egy hegyoldalban, jobbra lent patak csörgedez. Különféle jelek jönnek, mennek, ez a [Px] unos-untalan felbukkan. Egy szintre kerülünk a patakkal, és egy ponton át is kell ügyeskedni rajta. A [K+] sunyiba lemegy jobbra, de megkapjuk helyette a [K4]-et. Felérek egy széles úthoz, de még nem tudok rálépni, mert mikrobusz jön rajta lentrõl. Mutatóba hullik néhány szem hódara. Remélem, hogy nem fog sûrûbben hullani. Megint itt ez a [Px]. Ez egy hûséges jel. Innen már ismerõs a táj, a Nagy-Hideg-hegyet kell leküzdeni. Visszatér a [P-], és lépésrõl lépésre araszolok fölfelé a turistaház irányába. Itt olyan szinten állt meg a hó, hogy az avar még ki-kilátszik alóla. Az utolsó métereken megpróbálok egy kicsit sietni a meredek emelkedõ ellenére, mert jobb fülembe süvít a hideg szél.

2. ellenõrzõpont, Nagy-Hideg-hegy, Turistaház.

Meleg van idebent, sõt. Pecsételtetés után rögtön továbbállok. A [K-; P-] jelzésen ereszkedek a Rakodó felé. Eddig minden túrán a Rakodó felõl jöttem a NHH felé, most kipróbálom az ellenkezõ irányt is. Muszáj felvenni a sapkámat, mert rohadtul fúj a szél, és több fokkal hidegebb is van, mint lejjebb. Leérek a nagy fakereszthez. Itt már nem dühöng a hideg szél. Megint fölfelé irányítom a tekintetem. Az Égés-tetõ felé vezetõ kaptatón már le van taposva a hó, és az utolsó métereken meg-megcsúszok. Hallom, hogy jön valaki a nyomomban. Lentrõl felkiabálnak feltehetõen a mögöttem jövõnek: "Nem támogatjuk ám a sportolókat!" Ebben a pillanatban megcsúszok az emelkedõn. A mögöttem kaptató félve, hogy visszaesek rá, a nadrágom ülepénél támaszt meg. Az elõbbi hang ismét megszólal: "Nem tapogatjuk a sportolókat!" Most már nem állom meg szó nélkül: "Pedig milyen jólesett." Elõzõ hang kétségbeesve: "Na de uraim! Itt gyerekek is vannak." Végül ezzel a minimális segítséggel felérek a gerincre. Remélem nem fognak emiatt diszkvalifikálni. Itt már erõteljesebben érvényesül a hó. A kövek csúsznak, ez a dög dara meg belevág a szemembe, nem nagyon lehet gyönyörködni a vulkánban, arra vigyázok inkább, hogy ne hulljak arcra. Végre itt ez a kis erdõs rész, ebben van az utolsó emelkedõ a Csóviig. Igen ám, de ez baromi meredek, és lefelé sokkal hamarabb szokta abszolválni az ember, persze akkor sem kellemes szakasz. Most meg nem akar fogyni a táv. Még mindig nem látom a betoncsövet, még mindig nem, még mindig nem. Na végre, most már tényleg csak pár lépés fölfelé. Fuj de barátságtalan itt, most. A lenti tocsogós õszi tájat egyszerre zord, téli táj váltotta fel. Van akinek ez nagyon tetszik, és hangot is ad az örömének. Hát, igen. Azok a bizonyos ízlések és pofonok... Én minden esetre pucolok innen, a [P-; Z-] jelzésen megyek egy kellemes lejtõn. A Magosfa nyeregnél olyan szépen válik el egymástól a két jel. Én már a [Z-]-on vagyok, de jobbra nézve még látom, ahogy a [P-] távolodik. Itt már sokkal elviselhetõbb a klíma, megint variálok a kiegészítõ ruhadarabokkal. Az egyik kesztyûmért vissza is kell menni egy pár métert, szerencsére egy kedves spori tovább hozta a leejtés helyszínérõl.

3. ellenõrzõpont, Magosfa.

Egyre meredekebb a lejtõ, és egyre keskenyebb az ösvény, de a futók száma csak nõttön nõ. Nem hiába maratoni a táv. Innen már megint ismerõs az útvonal. Itt a Szívfájó-bérc, és itt megy el jobbra a régi [Z+]. A NAHÁT 95-ön mentünk el arra, miután a szembe irányból, a Fekete-völgybõl felküzdöttük magunkat idáig. Iszonyú nehéz volt feljönni, lefelé se lesz sokkal könnyebb. A futók meg csak jönnek, jönnek. Minduntalan félre kell állni. Én nem tudom, de lehet, hogy ezeket klónozzák a Csóványoson, mert az egyik már vagy harmadszor kocog el mellettem. Egy meredek, sziklás gerincen tipegek lefelé. Innen már látszik a Fekete-völgy, de még nagyon madártávlatból. Egy éles bal kanyar elõtt hatalmas fák fekszenek keresztben az úton. Nehezen verekszem át magam rajtuk. Se alatta, se fölötte. Le kell térni az útról, ami egyáltalán nem könnyû a nagy meredély miatt. Állítólag már négy éve hever itt a szürke testük. Tovább hullámvasutazik a keskeny ösvény a hegy oldalában. Jó idõbe telik, amíg meglátom, hogy elöl balra letérnek az útról. A [Z4] visz le a VILATI házhoz. Egy kellemetlenül meredek, sáros út ez, de az etetõpont közelsége megszépíti. A végén még egy patakon is át kell kelni. Több lehetõség van, de a türelmetlenek átrohannak rajta. Hát én nem. Keresek magamnak egy nyugis helyet, ahol zavartalanul átkelhetek. Amikor látják, hogy átértem, mások is arra jönnek.

4. ellenõrzõpont, Fekete-völgy.

Hidegzuhanyként ér a pontõr közlése, miszerint nem tudtak autóval feljönni, ezért az etetés a Magyar-völgyben lesz. Mindig van nálam kaja, de most nagyon jólesett volna egy kis meleg tea. Csak üdítõm van, abból meg csak módjával tudok inni, mert iszonyú hideg. Nincs kedvem szendvicset elõvenni. Egy Sport szeletet kibontok, kettõt meg a nadrág külsõ zsebébe csúsztatok. A völgy másik oldalán kell visszamászni a magas hegyekbe. A [P4]-en kezdem meg a mászást. Olyan fél meredek az út. Lassan, de egyenletesen lehet haladni rajta. A futók mintha köddé váltak volna, csak egyvalaki elõz meg, õ is hosszan, komótosan. Amikor elérem a [P-] keresztezõdést, akkor balra fordulok rajta. Hosszú ideig csak egy erdei sétaútnak mutatkozik, nem túlzó emelkedõvel. Késõbb aztán durvulni kezd, és megjön a vasúti töltés effektus is, azaz bokaficamító köveken keresztül kell bukdácsolni. Sokszor a túrabot ment meg akár a ficamtól, akár a pofára eséstõl. Egyre hûl a levegõ, de hó az nincs, mint a Csóvin. Késõbb már át is látni a túloldalra, és egy havas folt közepén mintha a Csóvi beton tornyát látnám. Egy fatáblán a Hollókõ nevet olvasom. Jaj de jó! Akkor a Jancsi-hegy már megvolt. Errõl vagy nem volt tábla, vagy elkerülte a figyelmemet. Most már a Salgóvárra lehet koncentrálni. De túl korán várom én ezt, mert semmi jel nem mutat arra, hogy közeledne. Végre felcsillan egy reménysugár. Egy rozsdás kerítés mellé érek. Erre is a NAHÁTról emlékszek. Tudom, hogy a vár után értünk mellé. (Nota bene, akkor ellenkezõleg haladtunk.) Már vagy egy fél órája zakatolok itt a kerítés mellett. Úgy látszik arra rosszul emlékeztem, hogy milyen hosszú ez a tetû. Ráadásul ezek a kavicsok sem fogynak, jól telehányta velük a környéket a tûzhányó. Leérek egy nyeregszerû helyre, ahol egy fán A4-es tájékoztat, hogy nemsokára itt a Salgóvár, csak még itt fel kell hágni ezen a kis dombocskán. Baromi meredek, és az egyik magas fellépésnél hatalmas nyögés szakad ki belõlem. Aki mögöttem jön meg is jegyzi, hogy ez nagyon elkeseredett volt. Hát, igen. Itt ez a minimum. A vár elõtt megyek el. Egy mellvéden át lelátni a mélységbe. A másik oldaláról mászok fel a várba. A vár fokán némelyeket irritáló történelmi zászló lobog.

5. ellenõrzõpont, Salgóvár.

Nagy nehezen kászálódok le a várból. Hirtelen nem is tudom, hogy hol jöttem fel. Jó hosszan lehet lefelé lazázni továbbra is a [P-]-on. Abban a hitben vagyok, hogy ez így lesz a Magyar-völgyig, de nem számoltam a Magyar-heggyel, amit egy alattomos emelkedõvel, hosszan, nagyon hosszan meg kell mászni. Órákkal az utolsó futó után, most megint elfut mellettem egy fiatal pár. Nem is figyelem a jelzést, csak megyek arra, amerre õk futnak. A még párhuzamosan vezetõ, frankó útról kiáltanak át, hogy direkció elbökve. Sûrû dzsindzsán és süppedõ avaron verekszem vissza magam a helyes útra. Balra kanyarodik az út, és remélem, hogy ez a lejtõ most már a késleltetett etetõpontra vezet. Megint elfut mellettem a pár. Ezek jobban eltévedtek, mint én. Vagy kitudja. Jól számoltam, a lejtõ alján csoportosulás, buli hangulat van.

6. ellenõrzõpont, Magyar-völgy.

Rádiósmagnó ontja a Salgóvárra kitûzött zászló jelképezte múlttal kapcsolatos szövegû kemény rockot. Én most csak a teára koncentrálok. Szomjas is vagyok, de a cukros tea erõt ad, a melege átjár. Most jöhet egy-két zsíros deszka, de ezt jól megsóztam, megint teázni kell. Nos, jóból is megárt a sok, köszönöm a szíves vendéglátást és továbbindulok. Balra fordulok a [K-] jelzésen. Egyedül megyek a szekérúton, hátra, hátra tekingetek, de nem jön senki. Elég monoton az út, de nem is bánom, mert elég jól lehet tolni. Talán lehet hozni valamit a Salgóvár elõtti tötyörgésen. Késõbb a monotóniát irdatlan sár töri meg. Mi a fenétõl van ez a hirtelen változás. Amint az útszéli mezsgyén botorkálok megjön a válasz. Egy feltehetõen erdészeti jármû megy el mellettem. Még a terepes gumijával is jobbra-balra csúszkál az úton. A távolban megáll, ipszilonba megfordul és a padkán leparkol. Amikor odaérek, a sáros útra letérve kell kikerülnöm. Ez biztos itt ingázik, felszántva az utat. Bal oldalon keskeny patak csörgedezik mellettem, már látom a bányapusztai kulcsos házat. Elé érve látom, hogy néhányan erõt gyûjtenek az elõttük álló emelkedõhöz. Csokit esznek vagy csak egyszerûen ücsörögnek. Tudom magamról, ha én is leülnék, csak daruval lehetne felhúzni, ezért tovább megyek. Majdnem közvetlenül a ház bal oldalán van a felfelé vezetõ út. Nem kell itt átmászni semmilyen kerítésen. Ha volt is itt kerítés, az már a múlté. Meredek az ösvény, de még egyenletesen lehet emelkedni, ha nem lépsz síkos részre. Késõbb durvul, és igénybe kell venni a szegélyezõ fácskák segítségét. Szerencsére vannak itt szépszámmal. Mire feltolom magam, már nem vagyok olyan erõs. Innom kell egy kortyot a jégbehûtött málnaszörpbõl. Nyáron milyen király lenne. Persze akkor húgy meleg. Jobbra fordulok a [P+] jelzésre, és elõveszek egy csoki szeletet. Az Aklok-rétje felé tartva egy darabig még szintbe megyek, addig megeszem. Emelkedõsbe csap át az út, és egyre erõsödik. Tudom, hogy ez még nem a végsõ emelkedõ, az még nagyon messze van. Ez se volt semmi, de most már benn járok az erdõbe, és feszülten figyelem a jeleket, mert se elõttem, se mögöttem nincs senki. Elég ritkán vannak jelek, de most a nagy megkönnyebbülésemre jön egy megerõsítõ [P+]. A keréknyomokba itt már befagyott a víz. Sokat számít egy "kis" szintemelkedés. A semmi közepén, egy réten a kutyáját sétáltatja egy ember. Mintha csak egy belvárosi házból szaladt volna le. Nincs is melegen felöltözve, és amikor a köszönésemre válaszol nem vacogós a hangja. Ha ez volt a Hanák-rét, akkor most következik az itiner szerinti "borzalmas" emelkedõ. Hát lássuk csak. Mélyút kezdi az emelkedést, a kövek miatt jobb a szegélyen menni. Idõnként széles fák állják az utamat. Még mindig jobb a fákat kerülgetni, mint odalent botorkálni. Tényleg marha meredek, de ennek tudatában be lehet osztani az erõt, nem kell elkapkodni semmit. Itt már összeverõdünk néhányan, úgy látszik mások sem rohannak. Amikor balra térít a jelzés egy ösvényre, egy idõsebb spori megjegyzi, hogy mindjárt vége. Mármint az emelkedõnek. Valóban, az ösvény tetején ott a turistaházhoz vezetõ szerpentin. Nem vágok át a házhoz, nem is bírnék, szépen öregurasan felbaktatok.

7. ellenõrzõpont, Nagy-Hideg-hegy, Turistaház.

A pontõr tájékoztat, hogy a Taxi-réten majd a turistaház mögött keressem a következõ pontot. Jól be van fûtve. Egy asztalnál valami szósszal leöntött kaját szolgálnak fel. Nyelek egy nagyot, de mennem kell. Fene tudja, hogy mikor érek le. Mindenképpen el kell érnem azt a nyomorult utolsó buszt. A meredek, girbegurba kövekbõl összetákolt lépcsõn óvakodok lefelé. Vigyázni kell, állatian csúszós. A lépcsõ után meg-meg csúszok a letaposott havon. Ja, jut eszembe: Most már végig a [P-] jelzést kell követni. Hamar elhagyom a hóhatárt és elég tempósan közelítek az utolsó pont felé. Fent, nyugodt körülmények között akartam elõkészíteni a fejlámpámat, de elfelejtettem. Most már csak akkor törõdöm ezzel, ha nagyon kezd sötétedni.

8. ellenõrzõpont, Taxi-rét.

A turistaház mögött találgatom, hogy hol lehet a pont. A tûzrakó helyen pattogó hasábokat körül ülõk a pontõrség, közülük integet valaki. A - Merre tovább? - kérdésemre a réten való átvágást javasolják. A rét után visszatérek a jelzésre. Egy darabon kellemes avarszõnyegen lehet lefelé zúzni, aztán kövek lassítanak le, majd a jó öreg sár fog vissza. A [P-] lejjebb vezetõ szakasza kritikán aluli. És hol van még a vége? A kövekkel tarkított sártenger kikészít. Már feltettem a fejlámpát, és jól is világít, de alig van olyan lépésem, hogy ne botolnék- vagy csúsznék meg. Többször állok meg, hogy agyilag összeszedjem magam az út folytatásához. A Salgóvárhoz vezetõ meredek, köves úton nem volt ilyen problémám, az utolsó meredek emelkedõt is vígan legyûrtem, de ez az idegõrlõ bukdácsolás ezen a xar úton. (!) Hát, ennek semmi értelme. Itt balra levisz a jel az útról. Jaj de jó egy kicsit az erdõben gyalogolni. De ez nem tart sokáig, vissza kell menni a köves, sáros förmedvényre. Semmi fényt nem látok, ami település közelségét mutatná. Ugyan még nincs késõ, a buszt már biztosan elérem, de sajnálom, hogy ezt a klassz túrát egy ilyen pocsék úttal kell befejezni. Olyan vagyok, mint a környezõ erdõ: teljesen le vagyok lombozva. Egy magányos ház mellett megyek el, de utána sokáig semmi. Na, itt már szilárd a burkolat. Trappolok néhányat, hogy megszabaduljak a sár egy részétõl. Nem akarok hinni a szememnek, amikor meglátom a nagy kerek KRESZ táblát és a sorompót. Innen balra, nem messze van a cél. Kezd elpárologni a dühöm, már az sem érdekel, hogy autók vakítanak szembe. Te most fékezel kiskomám, én meg jobbra átmegyek ezen a kis hídon, befelé a célba. 17:05 van. Még a 17:40-es, utolsóelõtti buszra is bõven jó vagyok. Javít a hangulatomon, hogy megérkezik Gyõri Péter, majd Toplak Józsi, de a kézfogáshoz már nem tudok felpattanni az elõtérben lévõ, mély fotelból...

Ottorino