Túrabeszámolók


Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130/70/40

SpotTúra éve: 20092010.01.24 18:24:26
Rockenbauer Pál Emlékúton Zalában 130

A Keletiben szállok fel, pakolok a csomagtartóra, foglalok helyet a vonaton. Rendezkedõ utasok sürögnek-forognak, helyezkednek, a vonat meg indul, zakatol, kifut az állomásról.
Gyorsan suhannak el falvak, városok, érdeklõdve figyelem a Balaton csillogó víztükrét, a félig vagy teljesen vízbemerülõ, lubickoló emberek vidám forgatagát.
A nap már lefelé tart, álomra vágyik, a fáradt nyaralók egy része cuccokkal felpakolva szálláshelye felé ballag. Gondolataim a túra útvonalát pásztázza, az elsuhanó oszlopok árnyéka pedig, csak vibrál a koszos ablaküvegen.
Besötétedett, bámulom a fekete tájat, a lámpák utcákat megvilágító fényeit.
Begördülünk Nagykanizsa állomására, csikorogva megállnak a kerekek, felállok, fogom a cuccom és lelépek a peronra. Nagy hátizsákkal érkezõ hölgy, õ is oda tart. Sötét, lámpanélküli aluljárón, gyéren világított utcákon ballagunk, beszélgetünk, cserélünk tapasztalatokat.
A gimnázium lépcsõin többen ücsörögnek, bólintunk és benyitunk az aulába. Leveszem a hátizsákom, befizetem a nevezési díjat, és indulok a szálláshelyek felé. Tanterem szélére dobom hálószákomat, terítem szét, ágyazok magamnak.
Fekszem a padlón, töri a hátam, a mennyezet fehér, azt bámulom, a túra van a fejemben, végig járom, átgondolom. Valaki lekapcsolja a villanyt, vergõdök, forgolódok, nem jön álom a szememre, ha mégis, hamar felébredek.
Csörög, ébreszt a telefonom, nézem, öt óra, kászálódok, mások is ébredeznek, készülõdnek, nagy a sürgés-forgás. Szendvicset falok, tekerem a hálózsákom, állítgatom botjaim hosszúságát.
Érkeznek az emberek, állnak a nevezõasztalnál, nézelõdnek, üdvözlik egymást. Még 5 perc, érzem, ahogy növekszik a feszültség, indulási drukk lesz úrrá rajtam, türelmem fogytán. A tolongás, lökdösõdés a rajtpecsét körül, rányomják a papíromra, indulás.
Ballagok Nagykanizsa hajnali utcáin, botjaim koppanásai adják a ritmust, a hangulatot meg az egyre emelkedõ napkorong vöröses fénye. Hamar túljutunk az autópályán, és a hosszan elnyúló aszfaltjárda felszínét koptatjuk serényen. Madarak ébredeznek, csivitelnek, egy-egy autó is elhúz mellettünk, kezd magához térni a város.
Poros szélû aszfaltúton válunk meg a fõút monotonitásától, egyhangúságától. Beljebb haladva, trágya szag üli a tájat, istállók falára szerelt ventillátorok préselik keresztül a falakon. A sínek üresek, vonat sehol, az andráskereszt jelzi, azért lehet veszélyes az átjáró. Rúgom a murva közé szorult fehér kõpórt, telepszik ruhánkra, tüdõnkbe.
Átzörgök egy vasgerendás hídon, a mederben nádak hajladoznak, ahogy a patak vize lökdösi õket, egy béka meg azt mondja brekk. Tarlón gólyacsapat reggelizik, tollászkodik, nézi a tovahaladó turistákat. Homokra váltó talajon próbálok fogást találni, megkapaszkodni talpaimmal, mellettem meg tábla figyelmeztet, magasfeszültséggel védett kerítés.
Zsigárd után, hangulatos erdei útra fordulunk, téglatörmelékkel, sittel töltött keréknyomokon lépkedünk. A nap szépen festi a talajt fénypamacsaival, a fák pedig magasra emelkedett koronáikat hajtják fölénk.
Aszfaltcsíkon menetelünk, fogyasztjuk a kilométereket, autók repesztenek mellettünk, nincs bennük félelem, én viszont inkább a gazba gázolok elõlük. Nézem a dombtetõre épített templom villanydrótokkal szabdalt látképét, a kocsmát, meg a közértet. A közértet választom, üdítõt veszek, fogyasztok, rakok a hátizsákomba.
Faragott kapun keresztül kezdem megmászni a megszentelt hegyet. Az út gyönyörû, erdei környezetben kanyarog, rendbetették, lekaszálták. A stációs úton Istenre gondolok, a templomnál meg a népére, akiknek ide naponta fel kellene másznia. Az elsõ komolyabb lejtõn kocogok lefelé, nyomába érek az elõttem haladóknak, lépésre váltok, murván trappolva haladok egy keveset, aztán meredeken mászni kezdek, tolom fel magam a tetõ felé botjaimmal, kiérek a nyílt terepre, kicsit vacillálok, aztán kiáltok egy embernek jó felé megy-e, õ sem tudja, de a többiek erre mentek, megyünk mi is.
Mélyúton kocogok, bámulom omladozó oldalát, pókhálószerûen lecsüngõ földcsimbókjait, buja növényzetét, gazfalát. A völgyben lassítok, lépésre váltok, az út fordul egyet, aztán erõsen, combosan emelkedni kezd. Napos részre érek, nem esik jól, melegszik az idõ, a fény pedig kiveri a szemem. Baktatok a meredélyen, az utat hosszába szelte ketté a lezúduló esõvíz, átugrok a másik oldalra, aztán vissza. Beérek az erdõ fái közé, esik néhány fokot a hõmérséklet, azért folyik a veríték, fáradok, lassulok.
A tetõn aztán néhány méter kellemes séta, szemben meg a tarvágott oldal, helyenként megmaradt erdõrészletekkel a látvány lenyûgözõ, megállok és szívom magamba a panoráma szépségeit.
Elindulok a völgy felé, sehol egy szem árnyék, kocogni kezdek, messzi még az alja, elfutok néhány túrázó mellett, ugrálok a vízmosta út oldalai között, mikor, melyik a jobban járható. Fáradó izmaimnak nem engedek, balról egy vadlest hagyok magam mögött, megállnék, de nem teszem.
Lent vagyok, némi bizonytalanság, kérdezem az utánam jövõket, mondják az irányt, megyek tovább. Obornak aszfaltját koptatom, fantasztikus vadvirágforgatag, tücsökciripelés, madárcsicsergés, mindenfelé. Ívben meghajló nyíl mutat az embermagasságú gazba, nincs mit tenni, belegázolok, kiérve belõle megindul az út felfelé, meredeken, izzasztóan. Megelõz egy régi ismerõs, mögötte még többen jönnek, fent pedig pecsételõ hely található, nem szeretnék sorba állni, fokozom a tempót, tolom magam a botommal, keresztezek egy földutat, a többiek meg a nyakamon lihegnek, mire felérek már lépni is alig bírok, és nem kapok levegõt, felírom a bója számát, verejtékben úszok, csöpög a simléderemrõl, folyik az arcomon, karomon.
Indulok tovább lassan, komótosan, szembe érkezik egy túratárs, engem keres, csatlakozik, beszélgetünk, így teszek szert egy újabb topikos ismeretségre „suvlaj” szeméjében, késõbb még többször találkozunk, cserélünk eszmét. Az úttörésnél elválunk, bevárja társát, én meg megyek tovább, mással folytatom utamat, könnyedén haladunk a néhány éve letarolt terepen, ahol már a csemetés elég nagyra nõtt, helyenként megkezdték a ritkítását is.
A szekérút a völgy felé veszi az irányt, nem szereti a lábam, de menni kell, aztán leérünk, átvágunk a keskeny, ám meglehetõsen hosszú mezõn, be az erdõbe, a fák között tekergõ, alig kijárt ösvényre. Arrébb, másik csapásra térünk, botladozunk a szétszórt gallyakba, távolabb néhányan baktatnak, megyünk utánuk.
Az oltárci vadászház egy apró, napos dombtetõre épült vadonatúj épület, mögötte három csappal ellátott vízvételi lehetõség. Megállunk, ledobom a hátizsákomat, feltöltöm a palackomat, mosom az arcom, nyakam, jól esik a hideg víz, felfrissülök, új erõre kapok, közben többen érkeznek, õk is isznak, töltenek, mosakodnak, jön valaki az EP-rõl is, vizet visz a ponta. Még csap alá tartom a sapkám, a fejembe húzom és indulunk tovább.
Az ellenõrzõ ponton almát kapunk a pecsét mellé, meg felvilágosítást, hogy az nem a turisták vízvevõ helye, nem, hanem a vadászok bakancsmosója. Mindjárt rá is kérdezek, – De azért ivóvíz, ügye? – Hát persze. – jött a válasz.
Almát harapdálva indulunk tovább a keményre döngölt földút árnyékos és vízszintes sétányán, igen kellemes része ez a túrának, aztán kiérünk egy mezõre, ahol már nincs árnyék, a nap pedig egyre magasabbra hág, és egyre erõteljesebben égeti a tájat. Messzebb éppen egy eltévedt kisebb csapat igyekszik visszafelé, mutatjuk nekik a jó utat, miközben egy tavacskában visszatükrözõdnek a hegyek, fák, bokrok.
Bevettjük magunkat az erdõbe, egy mélyút peremén kacskaringózik ösvényünk, nézzük a hatalmas vízmosta vágatokat. Feljebb keresztezzük az utat, elhanyagolt részre érünk, ösvényünkön gallyak, kiálló tuskók, gyökerek keserítik az életünket, némi bukdácsolás után aztán még rosszabb terepen, avarral, kövekkel, ágakkal teli mélyedésben haladunk, az emelkedõ is meredekebb, fárasztóbb. Fa oldalán lóg egy bója, jegyzetelünk, idõt írunk: 10:48.
A gerincen elõtûnnek az elsõ présházak, a napégette szekérút felszíne keményre száradt, kopog a bakancsom, botom rajta. Ballagunk a régi építmények között, némelyik már félig ledõlt, a másikat nem rég hagyták el, nem kell senkinek, meg nem veszik, a gyerekek más munka után néznek. Ballagok az épületek mellett, valaha pezsgett bennük az élet, boldogság volt falaik között, de már nincs, már nincs semmi, csak a romok, meg az otthagyott emlékek.
Megyünk tovább, gazda ül a padon feleségével, boroznak, itt még van remény, másik gazda vágja a gazt, a füvet, arról beszél, mindjárt végez és elbújik a nap melege elõl egy hideg pohár bor kíséretében. Jó pihenést kívánok neki, és folytatom utamat, nézem a kivágott erdõt, a kis kápolnát a kedves kis park közepén, a távoli hegyen délcegen álló tévétornyot.
Az ég teljesen tiszta, sehol egy felhõ, a nap ereje akadálytalanul csap le a környezõ tájra. Megrekedt levegõjû, befülledt terepre érkezek, a gaz nyakig ér, a csapáson lévõ bozót bezárult, átvágom magam, leérek egy aszfaltos útra, emelkedõ csapáson vánszorgok felfelé az agyag porlik a talpam alatt, a homlokomon meg folyik a veríték.
A tetõn újabb bója, írom a számát, ötfõs csoport érkezik, megyek tovább, hosszan gyalogolok kerítés mellett, tüskés ágakba akadok, tuskókba botlok, gidres-gödrös nemszeretem úton botladozok.
Apró tisztáson halomba rakott rönkfák, frissen vágott illatuk belengi az erdõt, áthaladunk a zöld jelzés keresztezõdésénél, innen már ismeretlen számomra a terep. Kíváncsian nézelõdök, hamarosan tarvágott hegygerincre érünk, a nap éget, kiszárít, kicsavar, lassul a tempóm, iszom egy kortyot, mosom az arcom, a sós víz a szemembe, számba folyik. Árnyékba érek, leveszem a sapkám, hûsítem a fejem, balra a kilátás remek, pásztázom a távoli tájakat. Indulok lefelé, kocogóra fogom a dolgot, haladok el a többiek mellett, egy párostól megkérdezem: - Nem tudjátok-e véletlenül, messzi van még Nagykanizsa? Dobnak egy hátast. Még van humorérzék, ez remek.
A völgyben gyaloglásra váltok, keresem az ismerõs tájat, jobbra kis ház, sorompó, meg egy munkagép. Nem emlékszem, jönnek szembe, kérdést teszek fel – Nem kellett volna már elfordulnod valahol? – Nem, majd csak ez után valahol a sorompó környékén. – mondja. Nem értem ezen a részen már jártam, de semmi emlékfoszlány nem maradt róla.
Felbaktatok egy napos emelkedõn, lépteim nyomán száll a pór, iszom egy kortyot, a talaj meg izzik. Ameddig ellátok napos, árnyéktalan mezõgazdasági utak felszántott földek mellett. Vonszolom magam, érzem, hogy forr az ereimben a vér, égõ levegõt szívok be, nincs semmi légmozgás, nincs enyhülés, csak az izzadó bõr, átázott póló, nadrág, és itt kell visszajönni, ezen az úton, erre a gondolatra kétségbe esek, magamba roskadok. Összetapad a szám, kiszáradnak a sejtjeim, árnyékot akarok, kell egy kis árnyék, zakatol a fejembe, de csak megyek tovább konokul, összeszorított fogakkal.
Keresztezõdésben keréknyomokba gyûlt pocsolyák, egyensúlyozva lépkedek a szélein, enyhén belecsúszok, inkább, mint megkerülni, átjutok, továbbra sincs árnyék, szembeérkezõ turisták érkeznek, mondják – menjek ballra, õk eltévedtek. Megyek hát ballra, némi árnyék, de már ez is valami, az út végén ház kis kukoricással, induló mélyút. Még néhány méter és árnyék, a löszfal félelmetesen magasodik a fejem fölé vagy 6-7 méterrel, az oldalain fák lógnak kibomlott gyökerekkel, ha ez a fal leomlana, esélyem sem lenne.
Kocogásra váltok, a makadámos út hepehupás, gidres-gödrös, óvatosan rakom a lábaimat, leérek, elfogy az árnyék, izzik a nap, a homok, meg a kövek, nincs kegyelem.
A távolban látszanak már a házak, a hõség besûrûsödik, nem enged, forró a talpam, bakancson keresztül is süt a talaj. Iszom egy kortyot, mosom az arcom. A fõúthoz érek, bizonytalankodókat igazítok útba, áthaladok én is, van három fa, ezek árnyékát élvezem. Ez már Hahót, az aszfalt ontja a meleget, a bitumen megolvad a felszínén, két kutya próbálkozik erõtlenül, inkább csak kötelességbõl. Megyek a forróságban, minden kanyarban azt gondolom megjöttem, de nem, lelkileg is megtörök, úgy érzem végem van, újabb kanyarban éled a remény, de csak egy újabb hosszú egyenes, leszegett fejjel vánszorgok tovább és tovább.
Ismerõsök érkeznek, mondják még néhány száz méter. Izzadok, folyik a szemembe a sós lé, fáj a sebesre dörzsölõdött derekam. Elfogy a következõ belátható szakasz, elhagyom a kanyart, és ott van a pont, nincs bennem megnyugvás, csak harag, minek kellett ez a kerülõ, ilyen hosszúnak még sohasem éreztem ezt a falut.
Lepecsételtetem a papíromat és lerogyok egy padra, leveszem a zsákomat a hátamról, és elindulok a kocsmába, veszek egy liter rostost, egy fagyit, megtöltetem a flakonomat vízzel, visszamegyek a padhoz, iszok, hozok egy szelet zsíros kenyeret, paradicsomot. Leveszem a bakancsomat, a zoknimat, és nekilátok a fagyinak, aztán a kenyérnek, megiszom a rostost, hozok még egy kenyeret, azt is befalom.
Elõszedem a száraz zoknikat, felhúzom a bakancsot, visszamegyek a kocsmába, mondom, hogy kellene valami ital elvitelre, amit ki is tudok nyitni, ha szükséges, csak söre van, lecsavarható kupakos, veszek azt, de nem örülök neki, mivel a szervezet vizet használ az alkohol feldolgozásához, így jobban kiszárít, ez van.
Indulok, amikor eszembe jut hátsérülésem, visszamegyek, lepakolok, kiderül leváltak a ragasztások, leszedem, bekenem neogranormonnal. Visszafelé, gyorsan kiérek a faluból, meg is lepõdök, idefelé iszonyú hosszúnak tûnt. A mélyúton is gyorsan haladok felfelé, középtájon szembetalálkozok Jámborral, váltunk néhány szót, feljebb ismét megállapítom, hogy életveszélyes löszfalak vesznek körül. Aztán kiérek a napra és megint lassulok, ismét izzik a levegõ, csapról álmodok, ahol felmoshatom, teliihatom magam. Kóválygó emberek jönnek szembe, némelyik alig áll a lábán, nem tudom melyik távon vannak, de hogy nem mennek tovább az biztos.
Izzik a nap, felhõknek nyoma sincs, bekenem magam napvédõ krémmel, a nyakam már meg is égett. A föld porzik, sehol egy kis nedvesség, csont száraz minden, újabb vánszorgók szembe, de én is egyre inkább közéjük tartozom. Iszom egy kortyot, nedvesítem a számat, torkomat. Aztán beérek egy árnyékos, lankás lejtmenetbe, kicsit erõre kapok, kiérve kocogóra fogom, ismerõs társaságot hagyok el, aztán két fa között szalagozás balra, bemegyek, de kiderül, hogy zsákutca, egy valaha volt forrás romjain kívül semmi sincs ott. Fáradtan, bosszúsan ballagok vissza az útra, a hevesen tûzõ nap sugarai által bombázott terepre, balra fordulok és megyek a többiek után, talán száz méter múlva ráakadok a kék keresztre, jól esik az árnyékos csapás, lepihenek egy kicsit, frissítõként megiszok egy Red Bull-t.
Nekiveselkedek az emelkedõnek, egyenletesen emelem lábaimat, szúrom botjaimat a puha talajba, néha áthaladok egy-egy kisebb napos részen, a buja növényzet ezeket a helyeket teljesen benövi, kitölti. Felérek a gerincre, mindenütt a gyomnövényzet az úr, valaha volt kertek hevernek parlagon, szemmel láthatóan egyre kisebb az érdeklõdés a sok munkával, de kis haszonnal kecsegtetõ gazdálkodás iránt.
Kocogni kezdek, ütemesen verem a lábam a keményre száradt talajhoz, figyelem a táj szépségeit, az erdõfoltok és a szántóföldek váltakozását. Szûk csapás dús növényzetében korlátozódik látóterem, csalánok súrolnak, ágak karcolnak, kampós tüskéjû szederbokor kapaszkodik az újamba, törik bele. Szedem ki a sebekbõl a maradványokat, szívom a vért, hagy tisztuljanak a sérült helyek, a szám tartalmát meg a földre köpöm.
Végre kiérek egy pincesorra, távolabb, egy fa árnyékában éppen szedelõzködik valaki és megy tovább, odaérve szellõt érzek, ezt ki kell használnom, ledobom a hátizsákom, elõkotrom a hahóti sörömet. Ülök az akác alatt, iszom a sört, a hûs szellõ meg csak simogat serényen, ez jó, állapítom meg, aztán szedelõzködök, a hátamon felsértem a sebet, szisszenek, kilépek a napra, forrón áll a levegõ. Odébb Petami bújik ki egy bozótos ösvény rejtekébõl, keresi az utat, nem találja, én sem találom, megyünk a sejtésünk után, keresztezõdésben semmi, szerintem ballra, kisebb társaság közeledik, õk is ballra tippelnek, jó az irány, nem sokkal arrébb rábukkanunk a pontra.
Szõlõs telkek között daráljuk a kilométereket, folyik a víz rólunk, izzadunk, törlöm az arcom. Erdei, szûk ösvényen ereszkedünk, lassan kocogunk, kutyák vakkantanak, tyúkok kotkodácsolnak, gyerekek kacagnak. Megérkezek Söjtörre, átvágok egy úton, be egy házak övezte szûk sikátorba, ballagok a kockakõvel kirakott csapáson, némi séta után kiérek egy mezõre, a járda kanyarodva folytatódik egy domb oldalában, a nap éget, a víz meg folyik az arcomon, karomon, hátamon. Befordulok egy utcába, takaros házak, rendben tartott porták között vonszolom magam, szemeim elõtt már csak egy hideg vizes csap lebeg, ez visz tovább.
Befordulok egy parkba, a bejáratnál bója, jelezvén EP-hoz értem. A hûsben álló padhoz ballagok, pecsételek, lehajítom a zsákomat, és indulok a mosdó felé. Mosom az arcom, mosom az arcom, mosom az arcom nem szûnõ élvezettel, érzem, ahogy visszatér az élet a lehûlõ szervezetembe, iszok a jó hideg vízbõl, aztán megint mosom magam. Kiballagok, csöpög a víz rólam, nem érdekel, lerogyok egy padra, leveszem a bakancsomat, szárítom a lábamat, megeszek egy csokoládét.
Itt az idõ, szedelõzködök, ismét bemegyek a mosdóba és újra mosom az arcom, tarkóm, bevizezem a sapkámat, hátamra kanyarítom a zsákom, elbúcsúzok és indulok tovább. Kopog az aszfalton a botom, izzik a levegõ, élet is csak a kocsmában van, betérek, letolok egy liter rostos baracklét. Kilépve megcsap a forró levegõ, felveszem a zombimaszkot és kikapcsolt aggyal igyekszem tovább.
Patak partján lovak legelésznek békésen, árnyékba húzódva, kicsinyeik mellettük. A mezõ felé veszem az irányt, nyílt terepen rúgom a fûcsomókat, messzi a túloldalon erdõ, kinézem magamnak, ott lesz a következõ árnyék, a háttérben hatalmas mezõgazdasági gépek szántják a tarlót, boronálják a földet, porfellegre bontva a száraz talajt. Közben elhagyom az erdõsáv óvó árnyékát és elballagok egy vadles mellett, patakra épített, vadregényes fahídhoz érek, csodálom a burjánzó növényzetet, a tücskök, szöcskék koncertjét, és valamilyen madár romantikus, ismerõs hangját. Átkelek a hídon, és széles szekérúton folytatom menetelésemet, hatalmas domboldali szántóföldek és a völgyi út mellett húzódó erdõsávok kíséretében. Jól esik az esetenkénti árnyas út, pihenést hozva izzadó testemnek, az egész napos forróságtól kimerülõ lelkemnek. Aztán elfogynak az árnyékok, és csak a nap marad, hosszan, nagyon hosszan, de küzdök és megyek tovább, és tovább. Az út mellett két hölgy túrja a földet, kérdem, mit csinálnak, mondják, hogy mintát vesznek a talajból, ennyi információ elég is, megyek tovább, domboldal felé kanyarodok, és mászni kezdek a nap irányába. Mellettem kukoricás, mellé húzódok, legalább a testem egy része legyen árnyékban, aztán kanyarodik az út, fák takarásába érek, megállok, vállaimat botjaimra támasztom, iszok egy kortyot, arcomat is leöblítem.
Lassan vánszorogva érek a gerincre, jobbra fordulok, megnézem Söjtör házait a távolban és rúgom a port tovább, úgy érzem, ha még egy lépést kell mennem a napon abba belehalok, egyre elviselhetetlenebb a hõség, és sehol egy csap, a falvakban itt már sehol sincs kék kút, nincs enyhet adó hûsítés, nincs az a remény, hogy beérek egy faluba és felmosom magam, csak a forróság van.
A távolban feltûnnek Pusztaederics házai, lassan leérek a völgybe, szembe egy vékonyka lány érkezik, elgondolkodom, vajon hová mehet, se közel, se távol semmi, de hát õ tudja. Majdnem elhagyom a bóját, csak valamilyen hatodik érzékkel nézek a kerítésre, felírom, hogy nincs szám rajta, és beballagok a faluba.
Egy keresztezõ utcából kisebb csoport kerül elém, gondolom, ott lehet valami kocsma, vagy valami hasonló dolog, bekukkantok, de nem teszek kitérõt, inkább megyek tovább. A focipályán meccshez készülõdnek a csapatok, a nézõk is szálingóznak már. Átérek a településen, teljesen kimerülök, megaszalódtam a napon, itt van egy kis árnyék, meg egy árkot ívelõ híd, ráülök, iszok, mosom az arcom.
Ballagok tovább, emelkedik az út, aztán elfogy az aszfalt, marad a föld, egyre meredekebb, lassan cammogok, felfelé, tolom magam a botjaimmal, szembe egy traktor érkezik, lehúzódok, biccentek, viszonozzák a rajta ülõk. Kanyarodik az út, remélem mögötte ott a dombtetõ, fáradó izmaim nem akarnak tovább dolgozni, fenn akarok lenni, de tovább emelkedik a terep, folytatódik az embert próbáló emelkedés, összeszorítom a fogamat és kapaszkodok tovább.
Végül felérek és megtalálom a bóját, elõkotrom az ellenõrzõ papíromat, és kitöltöm a megfelelõ rubrikát, taposom tovább az erdõ leveleit, jármûvek vágta mély barázdákat kerülök, ugrok át. Hatalmas saras terület, megpróbálok átjutni, visszafordulok, inkább kerülök, nem tetszenek a plusz méterek. Kijutok a víkendtelkek közé, hosszasan menetelek a rendezett hétvégi házak övezte murvás úton, helyenként kíváncsiskodó szemek kísérete mellett. Szembe érkezik egy félmeztelen motoros, amikor meglát odaránt a gáznak, most már tudom milyen legény a gáton, nyelem a felvert port, van véleményem, de nem mondom.
Omladozó gazdasági épület mellett, ballagok, keresztre feszített Jézus emlékeztet bûneimre, kemény aszfaltos lejtmenet, nincs kedvem futni, de így sem jó. Lovak nézik sanda szemmel óvatos ereszkedésemet a völgy felé.
A nap sárgás fénye jelzi, hogy már közel az est, feltûnik Rádiháza Csikós Csárdája, az árokparton ücsörgõ emberek, a járdán fáradt vándor fekszik. Begyûjtöm a pecsétet és irány a kocsma, rendelek egy liter rostost, egy kávét, feltöltetem a flakonomat vízzel, és egy fél literes kólát kérek az útra. Fáradtan roskadok egy székre, lerúgom a bakancsomat, lehúzom a lábamra tapadt zoknijaimat, a lábam csupa víz. Iszogatom az õszilét, elszürcsölöm a kávét, száraz zokni fel, bakancs fel, fizetek és megyek vissza a pontra.
Eszek egy zsíros kenyeret paradicsommal, közben elõveszek gézlapokat, bekenem neogranormonnal és ráragasztom a leukoplasztra. A hátamon már jókora seb tátong, ledörzsölte a hátizsák. Sikerül segítséget szereznem, így rákerül a sérült részre, mindjárt növekszik a komfortérzetem, a vállamat is bekenem a krémmel a hátizsák pántjai alatt és indulok tovább.
Botjaimat a kezeimre igazítom, és lendületesen lépkedek az emelkedõ aszfaltcsík felé. Nem veszélyesen, de a talpaim is fájni kezdenek, olyan érzés, mintha meggyûrõdött volna a zokni. Megnézem utoljára a lovakat, a botjaim ütemesen koppannak, szembe meg egy teherjármû érkezik, olyan mintha le akarna lökni az útról, de aztán mégis csak beljebb húzódik. Lassuló tempóban baktatok, lábaim már nehézkesebbek, rövidebb idõ alatt fáradnak, beérek a fák árnyékába, meglepõen sötét van, a nap lassan eltûnik a látóhatár alatt.
Elballagok a romos épületek mellett, ismét szabad területen mászok a gerinc felé, azért még meleg van, izzadok, az apróköves talaj nem esik jól. Rugdalom a poros utat, a hétvégi házak árnyéka végtelen hosszúvá válik, nyolc óra elmúlt, minden kihalt, a hold meg felkel lassan, és kezdi meghódítani az eget. Az utolsó ház egyikének udvarán bográcsban készül a vacsora, füst üli meg a tájat, nézem a lángok hogyan mardossák az edény falát, a szakácsok meg azt figyelik, hogyan haladok tova a lebukó nap árnyékában.
Beérve az erdõbe sötét szürke táj fogad, beszûkül a látótér, megmozdulni látszanak tárgyak, lombok közt felvillanó égi pontok játszanak képzeletemmel. A talaj halvány pirosra változik alig láthatóan, aztán sötétre, az erdõszélre érve már alig látok, a bójánál ledobom a zsákomat, elõveszem a fejlámpámat. Amíg ott állok irdatlan mennyiségû szúnyog ront rám, elõkapom a szúnyogriasztómat és befújom a szabadon lévõ karomat, nyakamat, vállaimon a pólómat és az egész mellkasomat. Elpakolok, hátamra vetem a hátizsákomat, kezemre illesztem botjaimat, és kilépek a fák közül egy hosszan húzódó keskeny mezõre.
Fejlámpámat nem kapcsolom be, de egyre jobban sûrûsödik a sötétség, a dagadóban lévõ hold meg egyre jobban világít. Nem érzem biztonságban magam, idõnkén rám tõr a félelem, a gazdasági út menti tölgyes feketén tátong, ismeretlen mélysége reccsenõ, roppanó hangokat hallat. Gyorsan közeledik egy keresztbe futó fasor, néhány lépéssel átjutok rajta, kikapcsolok minden gondolatot, igyekszem elhessenteni minden horrorisztikus eszmefuttatást.
Kerítés állja utamat, elbizonytalanodok jó felé megyek-e, egy karó van rádobva, ami lenyomja a drótot, átlépek és haladok a szekérút nyomvonalán, nem sokára újabb kerítés állja utamat, mellette állatok tartására szolgáló karámok, elhagyott istállók, lengedezõ állatszag mindenütt, de állatot nem látok sehol. Rámrontó kutyákat vizionálok, szeretnék ettõl a helytõl minél messzebb lenni, nem bánnám, ha legalább még valakit látnék a túrázók közül, de sehol senki.
Egy kisebb emelkedõ mögött aztán meglátok egy kandelábert, ez már a falu lesz, a gyéren megvilágított utcán a kocsma elé érkezek, éppen két fiatalember kap kerékpárra, és bõszen eltekernek mellettem, remélem nem keltem fel az érdeklõdésüket túlzottan, behúzott farokkal repesztek keresztül a falun, a kõhídon, meg a vasúti síneken. Mindjárt meg is érkezek a temetõ elé, furcsa mód ez izgat a legkevésbé, pedig talán mások számára ez lehetne az ijesztõ.
Komoly tempót diktálva próbálom a végtelennek tûnõ aszfaltcsíkot legyûrni, hogy kikerüljek a látótérbõl, nem éppen nehéz célpont egy egyedül csámborgó ember, egy teljesen kihalt erdõszéli, bozótos úton. Egy ligetes résznél aztán véget ér a beton, és kis tavak között kanyarogva bámulhatom az égen egyeduralkodó holdat. A túlparton egy emeletes ház néhány ablaka világít, udvarán megvadult kutyák csörgetik láncaikat.
A fák közé érve teljes a sötétség, korom fekete minden, a lámpám fénykörén kívül semmit sem látok, sok helyen nehezen követhetõ a kitaposott ösvény. Valami szalad az avarban, a közvetlen közelemben, odakapom a fejem, de nem látok semmit. Haladok tovább, rengeteg letört ágat lépek át, sokban megbotlok, csörömpölve verem fel az erdõ csendjét.
Tudom, hogy valahol balra kell térni, aggódva lesem a fákat, jeleket keresve, nem szeretnék elkavarni, újabb zörejek, apró léptek zaja, az éjszakai erdõ zajai, ha még valaki lenne velem, talán észre sem venném õket. Most rosszul viselem az egyedüllétet, és fõleg, hogy távolabb sem látok senkit.
Elhanyagolt, alig észrevehetõ csapást követek. Zizeg az avar, nem látok semmit, talán egy pocok. Végre kiérek egy széles útra, a hold világa bántóan, élesen vág a szemembe a fák rései között. Emlékszem, a bója már nincs messzi, keresztezõdésbe érek, keresem, de csak nagy nehezen találok rá, alig vehetõ észre egy elemlámpa fényénél, bajba lennék, ha nem tudnám, hogy hol keressem. Eszembe jut, hogy a rendezõség ragaszthatna, vagy varrhatna a bójákra valamilyen fényvisszaverõ csíkot. Elõveszem az órám: 21:51
Megyek tovább a murvás nyiladékon, a hold fénye halványan világítja az utat, az erdõ mélyén meg különös árnyakat teremt. Kiérek egy jókora tisztásra, nem régen tarolhatták le, cölöpökre feszített drótháló választja el tõlem. Közben alig követhetõ szakaszhoz érek, pocsolyás, saras, ágakkal teleszórt.
Szerencsére simán megtalálom a következõt EP-t, felírom a számot, és indulok is tovább, szinte az orrom elõtt húz el egy denevér, a lámpám fényére összegyûlt rovarokra vadászik.

Tarvágott rész elõttem, szétbarmolt terep, kidöntött tuskók, hatalmas, méter mély keréknyomok szárazon, vagy vízzel telítve, keresztbe dõlt fák, szétszórt gallyak, földbõl kiálló csonkok mindenütt. Próbálok átevickélni rajta, lámpám gyér fénye mellett, a tücskök meg olyan hangosan ciripelnek, hogy elnyomnak miden egyéb zajt. Megbotlok egy gallyban, nem ereszt, rázom a lábam, majdnem elesek, átugrok a két keréknyom közötti részre, gazban gázolok, nem látom hol van víz, hol labilis, vagy stabil a talaj, végül átjutok, ismét szilárd út a lábam alatt. A távolban mintha elemlámpák villannának, figyelek, még a lélegzetemet is visszafogom, nagyon szeretnék már valakivel a turisták közül találkozni, velük tovább menni, de semmi.
A hold élesen vág a szemembe, alig látok valamit, sosem gondoltam volna, hogy a kísérõ égitestünk fénye is lehet ennyire zavaró. Kerítés mellé érek, kisebb-nagyobb kövekkel borított, vízmosott, felszabdalt ereszkedõn csúszkálok, botladozok lefelé, miközben a fenyõk jellegzetes illata lengi be a tájat. A terep meggyötri, a már egyébként is fájó talpamat, a síneknél körülnézek, és megindulok a falu fényei felé.
Lassan közelednek a házak, kutyák csaholása hallatszik, a tájat meg talajközeli pára üli. Nézem a holdat meg a csillagokat, a Göncölszekér lomhán fordul az égen, a sarkcsillag pedig halványan mutatja az északi irányt. Az ebek éjszakai csendháborítása nem halkul, gondolom az elõttem haladókra acsarognak.
Beérek a településre, az elsõ keresztezõdésnél azt látom, hogy egy csapat roma, hatalmas husángokkal felfegyverkezve vonul pontosan arra, amerre nekem is mennem kell. Nyilvánvaló, hogy egy felhergelt, nagyjából húsz fõs osztagról van szó, nem merek megállni, köszönök, ballagok velük együtt, megszólal egy hang: turista. Kissrác csatlakozik hozzám, próbál beszélgetni, én meg próbálok válaszolgatni, mintha ez lenne a legnormálisabb dolog a világon, közben torkomban dobog a szívem, tudom, hogy egy rossz szó, vagy mozdulat, és ez a felhergelt nép egyszerûen széttép. Megelõzöm õket, a kissrác nem tágít, elhaladok egy kandeláber gyér fénye alatt, látom egy árnyék gyors közeledtét felém hátulról, aztán egy husáng suhogását, ahogy elüt a fejem felett, majd a többiek röhögését, úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, a jelzés balra fordul, én is arra megyek. A fegyveresek tovább haladnak egyenesen, megkönnyebbülök, de nem nyugszom meg, félek, hogy utánam jönnek.
A következõ sarkon utolérem az elõttem haladókat, két srácot és egy lányt. Mondom nekik jobb lenne, ha tovább jönnének, mert ki tudja mi következik most, ketten szedelõzködnek, indulunk tovább. Hamarosan hatalmas üvöltözés hallatszik a falu felõl, akaratlanul is szaporázom a lépteimet, a nagy tölgynél egy pillanatra leveszem a hátizsákomat, de olyan mennyiségû szúnyog támad rám, hogy elõveszem a riasztómat és befújom magam, aztán már haladok is tovább, közben a velem tartók harmadik társa is utolér minket, így most négyesben menetelünk tovább. Némi tanakodás után elérjük az erdõszéli bóját és felírjuk a számát, meg az idõt: 23:31.
Lassan csitul bennem a félelem, a dühödt romákat illetõen, áthaladunk egy országúton, és ismét egy szétvert, széttaposott erdei csapáson találjuk magunkat, szerencsére a mi ösvényünk hamar letér róla és az erdõbe kanyarogva tûnik a sötétségbe, mi meg követjük, az állandóan aggodalmaskodó túratársaimmal, akik egyike kétpercenként megkérdezi: - Meg van-e a jelzés? Itt kell lennie valahol. Meg van, látjátok? A Torhai forrásnál felmerül a víz vétel, de elvetem, hogy majd a következõ pontnál úgyis töltök, minek cipeljek felesleges súlyt. Nem sokkal késõbb egy emelkedõ szakasznál, ahol ismét valami behemót földgép döngetett végig, elszakad a cérna és úgy döntök inkább egyedül folytatom az utamat, akár milyen félelmetes is, így leülök és megiszok egy Red Bull-t, meg elcsócsálok egy csokoládét.
Kászálódok és lassan lépkedve hozom magam ismét formában, a hegy tetején nehezebben követhetõvé válik a jelzés, illetve jelzések vannak, csak a csapás nyomvonala az ami el-eltûnik a bozótosba, és az avar egybefüggõ takarója alatt, látszik nem sûrûn járnak erre kirándulni vágyók. Az úttörés utáni részen aztán meredeken lefelé csúszkálok, a talpam legnagyobb szomorúságára, de végül kiérek az aszfaltra, ami megint csak nem tetszik járófelületemnek, de lehet, hogy így nyolcvan kilométer tájékán már semmi sem eshet jól neki. Némi betonozás után, aztán felfelé baktatok a sötét erdõ, majd szántás mellett, ahol sikerült a földutat beszántani, a meglévõt meg hatalmas árkokkal szabdalni, láthatóan nem szeretik erre a turistákat, úgyhogy igyekeztem a terepet minél elõbb elhagyni. Lefelé egy nyiladékba helyezett villanyvezetékek mentén igyekszem állig érõ gazban, itt már a pára miatt rendesen izzadnak a füvek, és ezt a nedvet szerencsésen belém is kenik, úgyhogy a bakancsom meg a nadrágom szépen nedvesedik, remélem nem ázik be a cipellõm. Aztán a kék sáv, piros sáv jelzésen szépen elmegyek a piros felé. A tévedésem néhányszáz méter pluszt jelent, mivel nem vettem, hogy a kék lebólint balra. Visszatalálva a jó útra, alig várom, hogy leérjek végre a faluba, elhatározom megiszok egy korsó sört, a víz már nem nagyon megy le a torkomon, csak ha nagyon muszáj.
A faluhoz közeledve, sok ugató kutya tartja ébren a lakosságot, de van egy amelyik nem ugat, hanem vonyít, hát az az idegeimre megy, azonos idõközönként belevonyít az éjszaka sötétjébe kíméletlenül, elképzelem miket tennék, ha én lennék a szomszédja.
Na de, beérkezek Bázakerettyére 01:30-kor, és a kocsma zárva, egy világ omlik össze bennem, de teljesen. Még a pecsétõrrel is összeveszek, mivel így lemaradtam az alig várt sörömrõl és a vízvételi lehetõségem is elúszott, így most a maradékból kell gazdálkodnom az elkövetkezõ tíz kilométeren, és ez nem jó, nagyon nem jó.
Üllõhely legalább van, már ha kiverekszi magának az ember, mert nem szívesen tágít senki a két helyet bérelek, vagy fekszek három helyen pozíciójából. Miután sikerül leülnöm, bakancs le, zokni le, amíg megszárad a lábam, addig egy csokival kényeztetem az energiaközpontomat.
Igyekszem a hátamat is lekezelni amennyire tudom, meg a vállaimat, neogranormonnal kenegetem, a bõr már hiányzik róluk, és fõleg a hátam veszettül fáj. Amikor elkészülök feltápászkodok, miközben a kutyus ritmikusan vonyít tovább, még van egy olyan ötletem, hogy megkérdezem másokat nem idegesít-e, de aztán elvetem és indulok bele a sötétségbe. Pár lépés után találkozom Suvlaj-jal, de most csak elmegyünk egymás mellett.
Baktatok a sötét országúton, gondolataim egészen máshol járnak, ami nem is baj, minden jól jön ami eltereli a figyelmemet a kihagyott korsó sörrõl, meg a hiányos vízkészletemrõl, no meg a 88 km utáni kínokról. Alig érek ki a falusi lámpafények birodalmából, rám vonyít valami a jobb oldali sötét hegyoldalról, aztán a baloldalon közvetlen közelrõl is, teljesen berezelek, persze rögtön rávilágítok a lámpámmal, és látom, hogy egy olajkút visítozik ottan nekem. Na, gondolom magamban ez aztán a kutya, és halvány vihogás suhan át az arcomon. Így baktatok tovább elgondolkodva lámpám fényénél, amikor szinte csak megérzem, hogy valami rondaság igen közel húzott el a fejem mellett, visszalépek és egy jókora pókháló közepén, egy veszett nagy keresztes pókon akad meg a szemem, kivételes méretei miatt azonnal le is fotózom, miközben azon töprengek milyen élményben lett volna részem, ha tíz centivel beljebb ballagok és lesöpröm a fejemmel, na az lett volna csak a birkózás.
Az arborétumnál megállok, mert az elmúlt évekhez képest most meglehetõs precizitással helyezték ki a bójákat, és nem tudom pontosan hol van az a Budafa, ezért bevárom az utánam jövõket, közben két világító szempárra leszek figyelmes a kerítés mentén lefelé. Amikor megjönnek a többiek, együtt indulunk az erdõ felé, lejjebb aztán kiderül, hogy egy róka pár csámborog az éjszakában valamilyen finom falatok megszerzésében bízva. A fák közötti csapáson össze-vissza kanyarogva, kisebb-nagyobb vízmosásokon átmászva érkezünk az elsõ komolyabb emelkedõhöz az út ezen szakaszán.
Megindulok felfelé, egyenletes kimért ritmusban, de aztán lassítok, kimerült lábaim nem nagyon akarnak felvinni, de nem hagyom magam, botjaimmal is segítve, igyekszem mind magasabbra jutni. Kerülgetem a földre hullott ágakat, gallyakat, kidõlt fákat. Gyökérbe rúgok, felszisszenek, és lépkedek tovább, a lámpám nem világít fel a gerincig, nem látom, mennyi van még hátra. Aztán eltûnnek az elõttem haladók és már tudom mindjárt fenn vagyok, és igen, már itt is van a fordulópont, most lefelé kell menni, irdatlan meredek, talpszaggató, futni nincs kedvem, lépkedni meg nem jó.
Lent vagyok, vagyis indulhatok felfelé, elõbb lankásabban indul, aztán bedurvul, megállok és a botomra támasztom a vállamat, vizes pólómból fehér pára szál a sötét lombok felé. Lassan lépkedek tovább, úgy érzem nem tudok tovább menni, mégis megyek, mégis megyek tovább, most egy fának támasztom a hátamat, iszok egy kortyot, mosom az arcomat. Valahonnan tartalék energia kerül elõ, és megint lépkedek a hegytetõ felé, és már megint fenn vagyok, de a terep nem kímél a leszakadó út a talpamat marcangolja, olyan érzés mintha összegyûrõdött volna a zoknim a talpamon, csakhogy az a bõr, gyûrõdött bõr a talpamon.
Aztán újból nekiveselkedek az emelkedõnek, de most már komoly gondjaim vannak az izmaimmal, beveszek egy kálcium és egy magnézim b6 tablettát. Lassan, igen lassan haladok a gerinc felé, gyakran megállok, és ha megyek, akkor is csak vánszorgok, a többiek lassan távolodnak, megint egyedül maradok, de nem bánom. Végre fenn vagyok, lenézek a völgy felé, látom a tovahaladó fényköröket, nekiveselkedek, tudom, hogy a presszó elõtt ez az utolsó szenvedés.
Az országútnál megvárnak, nem tudják merre kell menni, szerencsére én tudom, ismét együtt haladunk tovább. A tónál most nem horgászik senki, máskor sokan voltak. A presszó teraszán sem üldögél senki, mi is inkább bemegyünk. Végre megihatom a sörömet, vízkészletemet is feltöltöm, és veszek egy kólát is az útra. Kapunk teát is, elfogyasztok két pohárral.
Lassan járódnak be izmaink, haladunk keresztül Kistolmács fõútján, emlékeimben teljesen máskép szerepel, de amint meglátom a templomot, tudom merre kell menni. A betoncsíkokból összerakott, barázdált, és fogazott út egyre jobban emelkedik, valószerûtlenül hosszúnak tûnik, csak baktatok, már nem beszélgetek, csak megyek, gumitappancsokkal ellátott botjaim ritmikus koppanásait hallgatom a csendes éjszakában, a többiek is kevesebbet beszélnek, ahogy egyre magasabbra jutunk.
Lassan elérjük a 100-dik kilómétert, a nap pedig lassan szórni kezdi sugarait. A gerincre érve egyre jobban támadnak a szúnyogok, nem gyõzöm csapkodni, elhajtani õket, hihetetlen erõszakossággal törnek rám újra és újra, végül megunom és elõszedem a riasztókészletem és befújom magam amennyire csak tudom, a többiek is így tesznek. Borsfa buszmegállójánál fel ajánlom, hogy üljünk le egy kicsit, de inkább mindenki tovább menne, úgyhogy megyünk, a kutyák meg ugatnak, a kakasok meg csak kukorékolnak a felkelõ napnak örömére.
Aztán a szántóföldeknél, újabb csíkokból álló betonútnál letelepszünk, ücsörgünk fáradtan, erõt gyûjtve. Lámpáinkat eltesszük, iszunk, és indulunk felfelé a cementes kavicsokon. Máris kezd melegebb lenni, folyik a víz rólam, próbálok egyenletes iramot diktálni, a hegytetõ erdei csapásán megjelenik a nap tûzvörös korongja a látóhatár felett, az éjszakai lámpázás után jól esik nappali fénynél tájékozódni. Széles, murvás mélyútra érkezünk, lefelé halad kanyarral korlátozva látásunkat, tudom mögötte a turistaház, megkönnyebbülök, gyorsan lent vagyunk, elhaladunk egy mûködõ kék kút mellett, az elmúlt 24 órában nem sok ilyennel találkoztunk.
Valkonyán vagyunk a Rockenbauer turistaházban, reggel hat óra, 24 órája indultunk el és megtettünk 105.6 km-t. Ledobom a hátizsákomat egy padra és mellé zuhanok, bakancsomat, és a zoknimat is leveszem, a ponton lévõ személyzet kérdi milyen kenyeret kérek, mondom, hogy zsírosat, nem kell felállnom, odahozza. Falatozok, fájó lábaimat rakosgatom, hólyagjaim nincsenek, csak meggyûrt, megkínzott talpfelület, lila foltok.
Szedelõzködünk, veszek még egy kólát az útra, készítek néhány képet és indulunk tovább. A nap sárgás fénnyel nyalja a tájat, a távolban, domboldalon tehenek legelésznek fakarámok között, a táj alpesi benyomást kelt. Megindulunk egy erdei úton felfelé, egész jó iramban, bár kissé lemaradva haladok, az úton keresztbedõlt fa, lombjain keresztüllépkedve kerüljük a törzsét, megbújva ciklámen piciny virága hajt fejet kedvesen az aljnövényzet között.
A hegy túloldalán fenyõerdõ útjait festi a korai fény játéka, megcsodáljuk, majd a meredeken lefelé tartó ösvényen kocogóra fogom és csak a völgyben váltok lépésre.
Zavaros tavacska, sáros vízét fogja betonduzzasztó, széleit nádas nõtte be, átballagunk a gát tetején, meredek lépcsõn vánszorgunk. Erdei aszfaltúton menetelünk, menetelünk, enyhén emelkedõ, hosszan húzódó csíkja fárasztóan nehezedik lelkemre, a föléhajló ágak megvédenek minket a naptól.
Gyanússá válik, hogy régen nem láttunk már jelet, nézelõdünk elõrébb araszolunk bizonytalanul, vége az aszfaltútnak, már tudom nem jó helyen vagyunk, azért még elõrébb megyünk a sorompóig. Vissza kell mennem, tudom az én hibám leginkább, mert én valamennyire ismerem a terepet, ezt én szúrtam el, indulunk visszafelé, hallgatagok, kicsit megrogyva, sok erõt vesz ki belõlünk a jó néhány kilométer plusz.
Megtaláljuk a jelet, indulunk tovább egy eléggé elhanyagolt úton, tele van lehullott száraz ágakkal, avarral, aztán balra fordulva, keményen emelkedõ útra térünk és mászni kezdünk felfelé, még tart a lendület, de azért a tetõ felé erõsen lassulva lépkedek, aztán indulás lefelé nem túl sokat kell ereszkedni és már mehetünk is keményen fel, meredekebben mint a megelõzõ szakaszon. Igyekszem tartani a lépést a többiekkel, de ketten simán elmennek, nekem már nem ilyen egyszerû, azért feljutok, de mivel, ha egyszer felmászol egy hegyre, akkor le is kell róla jönnöd így most hosszan lefelé araszolok, végül futni kezdek, lent egy mezõre érek ki, oldalt egy vadles, szembe meg a nap süt veszettül. A keréknyomokat követem, aztán a nagy gazban kitaposott ösvényen érek a kiszáradt patakmederig, átugrok és a túloldalon a bokrokat széthajtva begyalogolok az erdõbe.
A néhány fokkal hûvösebb jól esik, ám a meredek kaptató látványától is libabõrös leszek. Mindegy, nekiveselkedek, lassan araszolok felfelé, idõm van bõven, be fogok érni az biztos, így nem kell erõltetnem a dolgot túlzottan. Botjaimat most értékelem igazán, karjaim nagyban segítik az elõrejutásomat. Fenn elbúcsúzok a társaimtól legalábbis kettõtõl és gyorsan távolodnak, én is indulok utánuk, jobbra betérek az erdõbe, nehezen követhetõ csapásokon, inkább csak a fákra festett jelek alapján indulok lefelé a hegyrõl, néhány kidõlt fát lépek át, kerülök ki, aztán szélesebb szekérúton haladok a völgy irányába, már az erdõben is melegszik, befülled a levegõ. Leérve egy takarásban lévõ fa kérgén alig találom meg a jelet, kilépek egy kisebb tisztásra, jobbra fordulok és egy kerítés mellett, iszonyatos gazban, tüskés bozóton keresztül haladok, hol a kerítésbe, hol a bozótosba akadok bele, a csalánok is könyörtelenek. Nem vagyok vidám, amikor kiérek és már kezdek is mászni, felfelé. Kis csapatunk hölgytagja ér utol, elfogyott a vize, elõször elutasítom, mivel nekem is csak a szükséges mennyiség áll rendelkezésemre, de a nap forróságát és az út hosszúságát Homokkomáromig figyelembe véve, egy olyan ötven méter után megváltoztatom döntésemet és áttöltök neki olyan három deci vizet.
Õ tovább megy, én még szusszanok egyet, és csak utána követem, a földes út kikanyarodik a napra és úgy tõr a hegy gerince felé, a hõség már szinte elviselhetetlen, kóvályogva ballagok felfelé, a nap minden erõmet kiszívja, megeszi. Megállni még rosszabb lenne, mert a napon aszalódnék meg, így rogyadozva haladok feljebb és feljebb, a gazzal borított, szikes talajú nyergen áthaladva, most egy kicsit lefelé, szenvedek fájós talpaimmal, sebes hátam és vállaim sajgása közepette.
Végre árnyékba érek, egy papír jelzi, hogy jobbra EP lesz, megyek utána újabb papír, megyek tovább ismét egy cetli egy fán. Szembe jövõtõl kérdezem: – Vissza is kell jönni? Igen. – feleli. Na ettõl aztán kiakadok, de nincs mit tenni a pecsétre szükségem van, de azért dohogok magamban, miközben vonszolom magamat a pecsételõ irányába, hogy nem elég az a 130 km, akkor még egy ilyen komoly kitérõt is idetesznek, ekkora szintkülönbséggel és plusz távval. Odaérve begyûjtöm a pecsétet, iszom egy kis vizet, mert legalább vizet hoztak ide, ami nagyon fontos egy ilyen meleg napon. Aztán tesz a kedves rendezõ egy megjegyzést: – Mond! Te magaddal hoztad a hálózsákodat is? A megjegyzés a hátizsákom nagyságára vonatkozott. Ettõl aztán elpattant az idegrendszerem, és közöltem vele: – Elõször is, semmi közöd hozzá, hogy mit viszek magammal, én itt vagyok 112km után is. Majd, ha te teljesíted a távot azt pakolsz be amit akarsz, tehát nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseidre, de ha már itt tartunk arra nagyon kíváncsi lennék, hogy egy ilyen hosszúságú túrán, egy ilyen forró napon, vajon miért volt szükség egy ilyen kitérõre, mint ez. A válasz: Ha netalán esni kezdene az esõ, akkor, itt be tud húzódni az eresz alá. Nos engem nem elégített ki ez a felelet, annál is inkább, mert autóval van.
Nos, ezután a kis vita után, indulok vissza a kék sáv útvonalára, sokan jönnek szembe, mindenki hallgatag, nincs már kedvük, sem erejük beszélni, arcukra, arcunkra van írva a kín, meg a 112 km minden szenvedése. Visszaérek, és folytatom utamat, szemben egy jókora emelkedõ, rimánkodok, hogy ne keljen felmászni, de hiába, arra vezet az út. A szinte halott izmaimmal, csak többszöri nekifutásra jutok fel, és fent mindjárt le is rogyok egy tuskóra, iszom, és mosom az arcomat. Néhányan utolérnek, útbaigazítom õket, aztán indulok utánuk, a mélybe szakadó út kétségbe ejti akaraterõm utolsó morzsáit is. Elindulok, de minden lépésnél gyûrõdõ talpam felel visítva, már vannak hólyagjaim az biztos, futni kezdek, megelõzöm éjszakai túratársnõmet, félelmetes hogy mit bír ez a 17 éves lány akinek ez az ötödik teljesítménytúrája.
Mire leérek a völgybe az összeesés határára kerülök, lassítok és átmegyek gyaloglásba, innen némi erdõs rész után kivezet az út egy szántás mellé, az poros, gazos út égeti a talpamat, felmelegszik a testem, forró vagyok, és baktatok felfelé, már megint felfelé a napon, a test által termelt hõ hozzáadódik az égitestünk által termelt hõhöz. Megpróbálom kikapcsolni az agyamat, és csak menni, és menni, nincs hõérzet, fáradság érzet, nincs semmi, csak a gyaloglás. Megkerülöm a vadlest és indulok lefelé, futnom kell, mert egyszerûen nem tudok lépni, lefelé nem megy, de a futás, az árnyéktalan szántáson sem az álmaim netovábbja.
A szántás alján befordul az út az erdõbe, lerogyok egy földbuckára és ott is maradok vagy öt percig, akkor feltápászkodok, és nekiveselkedek a hetedik dombnak. Rettenetesen magasnak tûnik, úgy érzem, sohasem fogok feljutni, ráadásul napos részek is vannak rajta. Mindegy, leszegem a fejemet, és csak a földet nézem, ritmust mormogva lépkedek feljebb, fenn már ott van a bezárult kör, és már csak 17 km a célig.
Keresztezõ út megállok, támaszkodok a botjaimon és nehezen tudom elképzelni, hogyan tudok tovább menni, aztán nekiindulok és végül felérek, a bója már le van szedve. Indulok lefelé, kocogok a sûrû csemetésbe vezetõ sárga, agyagos talajon, egyenletesen, ütemesen ütõdik a talajhoz a lábam, izmaim remegnek, folyik arcomon a víz, minden kanyarban azt várom, hogy leérek, de még nem, keresztezõdés után még meredekebbre vált, talpaim hasogatnak, aztán lent vagyok, átvágok a nyakig érõ gazon, ki az aszfaltútra.
Sehol egy szem árnyék, izzik a kátrányos talaj a talpam alatt, szabályosan éget, süti az arcomat, rosszullét kerülget, enyhe hányingerem van. Obornak házai hullámoznak a forró levegõ hatására. Balra fordulva árnyék, az árnyékban meg kõ korlát, ráülök, kellemesen hûvös, iszok egy kortyot, arcomról is lemosom a sót, szemembe folyik, marja, dörzsölöm, rosszabb. Felállok a nap érintésétõl is rosszul vagyok, ismét letelepszem a kõkorlátra, az utolsó szelvényére, B6 vitamint veszek be, hányinger ellen.
Némi vízszintes botorkálás után odaérek a tarvágott hegy, izzó csapására. Megindulok felfelé, minden lépés kínszenvedés, úgy érzem megsülök, napszúrástól rettegek, félek túlhevül a szervezetem. Odaérek a vadleshez, beállok az árnyékába, de nem nyújt teljes védelmet. Mosom az arcom, hajam, iszom egy kortyot, és kilépek a katlanba. Számolom a lépteimet, hogy eltereljem a figyelmemet, tartja a lelket bennem, hogy ezután már nem lesz ilyen meleg hegymenet. Ahogy közeledik a gerinc, úgy fogy az erõm, már ami megmaradt, szédülök, bizonytalanok a lépteim, de felérek, lezuhanok az agyagos földre, egy fa árnyékába, és csak bámulok magam elé. Nincs erõm mozdulni, teljesen kiégtem, elõttem meg hangyák szaladgálnak, serényen. Nem tudom, mióta ülök, de sürgetõ érzés, hogy mennem kell, be kell érnem. Feltápászkodok, a hátamon a seb meghorzsolódik, felszisszenek, egy pillanatra mozdulatlanná válok, aztán indulok, mentelek lefelé, de nagyon húzódik a talpamon a bõr, kocogni kezdek, a szívem hevesen kalapál, tiltakozik az újabb terhelés ellen. Napos, szakasz következik, égeti a bõrömet, ráadásul befülledt, forró tisztás, van vagy 40 fok.
Erdei út következik, sétára váltok, rövid szakasz után tarvágott hegyoldalhoz érek, nem hiszek a szememnek, erre nem emlékeztem, lelkileg megrogyok, úgy érzem ide már nem vagyok képes felmászni. Keresem a lehetõséget, hogyan tudnék most kiszállni, de be kell látnom, hogy ez itt most nem fog menni. Lezuhanok az út közepére, és magamba roskadva ülök és fogalmam sincs mi lesz most.
Egy ideje már ott ücsörgök, amikor jön egy srác és a 17 éves hölgy, mindketten felajánlanak vizet, a srác egy litert. Mondom neki, hogy inni van vizem, arra nem kell, de ha annyira felesleges, akkor megmosdom benne. Visszalép és a kezembe nyomja, hálásan nézek utána. Feltápászkodok és a tarkómra, fejemre öntöm, aztán alaposan meghúzom, a maradékot meg a flakonomba töltöm.
Kissé feléledve nekiindulok a hegynek, szinte fáj kilépni az izzó napsugarak bombázta területre, szerencsére félúton felfelé találok egy kis árnyékot, ahol megpihenhetek, így is teljesen kikészülve érek fel, és rogyok ismét a földre. Telik az idõ noszogatom magamat, akár az utolsó pillanatban is, de be kell érnem, most már be kell érnem. Sokadszorra tápászkodok, indulok bizonytalan léptekkel, és csak a homokkomáromi kocsma jár az eszemben, most ez tartja bennem a lelket, hogy vízen kívül valami más is legyen már a számban, valami energia dús ital.
Vonszolom magam, tovább, meredek szekérút lefelé, próbálok lassan learaszolni, de nem megy, muszáj kocogni, mint egy béna lajhár vonaglok le az aljáig, ott a murván tovább, aztán jobbra emelkedõ, igaz árnyas. Nem jutok messzire, egyszerûen annyira gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok tovább menni, ismét az út szélén ücsörgök, mert állni sem tudok, ekkor jut eszembe, hogy milyen régóta nem ettem semmit, gyorsan elõszedek egy csokoládét, és lassan, jól megrágva megeszem. Tudom, ha itt feljutok, nem lesz több jelentõsebb emelkedõ, akkor, már végig megyek.
Kín keservvel indulok, lépkedek a talajt bámulva egyre feljebb és feljebb, és még egy kicsit feljebb, aztán fenn vagyok, fenn vagyok és nincs több emelkedõ. Kicsit vízszintesen gyalogolok, majd enyhén lefelé, egy kicsit gyorsabban haladok, az aszfalt nyúzza a bõröm, de már itt vagyok a településen, berontok a kocsmába, és kérek egy kávét, egy liter rostos paradicsomlét, és két korsó sört. Leülök egy kényelmes székre, megiszom a kávét, szinte egyhuzamban rátöltöm a paradicsomlét, pedig utálom, de a kálium miatt fontos, majd a két korsó sört is rátöltöm. A kocsmáros tátott szájjal figyelte, mit mûvelek, azt mondta õ még ilyent nem látott, de a többi vendég is megrökönyödve figyelte az attrakciómat.
Visszaviszem a korsókat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és kilépek forróságba, kicsit jobban vagyok, menetelek a falunk keresztül, helyi lakós kérdezi, hogy vagyok. Mondom a körülményekhez képest jól.
Az árnyékos aszfalton hamar Hosszúvölgybe érek, jobbra fordulok, és a süppedõs, forró homokban talpalok, csúszkálok, igyekszem keresztülvergõdni ezen a szakaszon.
Szinte elviselhetetlen a hõség, de csak menetelek tovább, mint ahogyan a jó katonáknak szokás. Aztán balra fordulok és nem sokára árnyékosabb részre érek, a lábam rogyadozik, alig visz elõre. Minden kis napos rész valóságos szenvedés, ráadásul ez egy irdatlanul hosszú rész, látni a végét, de sohasem akar eljönni, csak megy az ember, megy, és úgy látja nem haladt semmit. Lerogyok egy tuskóra, gyûjtöm az erõt és megeszek még egy csokit.
Végül csak odaérek a végére, jobbra fordulok és itt már, nincs árnyék, de itt van Zsigárd és a pihenõház. Rögtön az udvari csaphoz megyek, és mosom az arcomat, tarkómat, hûtöm a csuklóimat. Lehûlve lépek a házba, lezuhanok egy székre, megkapom a pecsétet, meg egy pohár teát, második pohárral már nem kapok, mert ki van számolva. Indul a 17 éves lány, én még maradok, beszélgetek egy kicsit, aztán szedelõzködök én is, a kerti csapnál ismét megmosdok, bevizezem a sapkámat, és indulás. Még 7,8 kilométer.
A szántóföldek között vezetõ földes út, mentes mindenféle árnyéktól, menetelek az izzó levegõben, és hamar eljutok a rosszullét határára, kis erdõsáv hoz enyhülést, vasgerendás hídon zörgök át, miközben a tovacsordogáló vizet bámulom. Aztán csak a fehér, vakító, felforrósodott murva. Baktatok hunyorogva végsõ erõtartalékaimat is felélve, szembe meg egy autó jön, porfelhõvel takar be, nem veszek levegõt, aztán mégis teliszívom apró, lebegõ kõdarabkákkal a tüdõmet.
Találok egy fát a gazban, aláállok, hogy legyen erõm tovább menni, a forróság a fa alatt is elviselhetetlen, inkább lépkedek tovább, át síneken, ahol már gyér lombú fák, gyér árnyékában vonszolhatom magam. Az istállók ventillátora még mindig ontja a bûzt, a hõséggel keveredve igazán gyomorforgató a hatása, a kis dombra is felmászok és már ki is érek a végelláthatatlanul hosszú járdára.
Megindulok rajta, árnyék egy szál se, a beton ontja magából a hõt, még a simléder alatt hûsölõ arcom is izzik tõle. Egy idõ után elviselhetetlen, beállok egy hirdetõtábla árnyékába, leülni nem tudok, de állni sem, így megyek tovább, izzik a beton, izzadok, iszom egy kortyot, mosom az arcom.
Buszmegálló, beülök a várójába, zárt ablaktalan, izzik a fala, önti a meleget befelé, nem maradok, inkább megyek. Szembe jön a Petami és már messzirõl azt kérdezi: kóla vagy fanta? Látom a párától gyöngyözõ palackokat, hideg üdítõ! – Kólát kérek. Már nyújtja is, én meg nagy élvezettem iszom a hûs nedût. Mondja, hogy a Jámbor vette és õ meg kihozta. Nagyon köszönöm és meg sem állok az autópálya hídjáig, ott aztán leülök a korlátra, és csak ücsörgök. Jönnek többen is, egy futóruhás srác, letelepszik a járdára, én is így teszek, sõt egy zoknit is cserélek.
Akkor megkérdezi: – Mikor indulok? De én nem vagyok vevõ most már együtt menetelre, és mondom neki, hogy egyedül szeretném beszenvedni magam a célba, utólag már sajnálom, de akkor, abban az idegállapotban, logikusnak tûnt.
Érkezett még egy csomó ismerõs, üdvözöltük egymást, aztán õk mentek tovább én is szedelõzködök, és próbálom tartani velük az iramot, de lassan távolodnak minden igyekezetem ellenére, aztán az Erzsébet tér közelében megint elhagy az erõm, és egy bolt ajtajába telepedek pihenni. Ekkor már minden erõm oda van, megyek kétszáz métert, aztán leülök, megint megyek valamennyit, megint leülök, aztán egyszer csak beérek.
Akik ott vannak gratulálnak, hátra sántikálok a oklevelemért, hogy ezt a teljesítést is bele tudják írni, aztán megkapom a jelvényemet, kifizetem a fuvart a vonatig, és megyek pakolni. Sántikálva, vánszorgok hátra a terembe, elpakolom a hátizsákomat a nagyobba, a ruháimat is, és irány a zuhany, megy a vonatom, úgyhogy gyors vagyok, vizet töltök az egyik üvegembe, hogy ne maradjak a vonaton víz nélkül, öltözök és már megyek is.
A vonatot még látom kihúzni az állomásról, nem baj, veszek üdítõt, szendvicseket, és elfoglalom a helyemet. Nemsokára megjelenik Petami is, együtt utazunk pestig.
Kemény embert próbáló túra volt, jó, hogy végig tudtam menni, de mások is kellettek hozzá, például aki a vizet adta, meg Petami, aki a Jámbor által vásárolt hideg kólával kigyalogolt a forróságban elénk, hogy megkönnyítse az utolsó szakaszát a túrának. Köszönet mindenkinek, és gratuláció minden teljesítõnek és indulónak!