Magas Börzsöny, avagy a Börzsöny tényleg nem viccel
Elsõ percben tetszett a kiírás, utána kevésbé… hegymenet után egy nehéz téli túra. Nyûgös hét után józan ésszel nem kéne elindulni, de tudom Vadmalac imádja a Börzsönyt meg a kihívásokat, legyek õszinte én is…
Reggel pár óra alvás után arra riadok, hogy álmomban lekésem a rajtot…Az elsõ pont amiben VM tévedett nem lehet könnyen két óra alatt felérni a rajtba, ráadásul pocsékul érzem magam, fázom, fáj a fejem és a hátam. Végig arra gondolok, hogy már a rajtban fel fogom adni. Mégis felvergõdöm és a rendezõk kétkedõ tekintete ellenére 9.50 kor elindulok. A késõi indulás egyetlen elõnye, hogy gyakorlatilag nem kell tájékozódni, végig kitaposták az utat. Az elsõ pont nem a helyén van, emiatt csak Királyháza felé jövök rá, hogy lekéstem volna a pont nyitva tartását, és igencsak gyorsan kellene az Ezredik szarvasbikához érnem, lehetetlen vállalkozásnak tûnik. Már nem fázom és a fejem sem hasogat, próbálok sietni, de tudom ez kevés, próbálom hinni, hogy még ott lesznek. Megelõz a Tátralátói ismerõsöm és biztat hogy még utánam is van 1-2 késõn induló, aggódó tekintettel hagy ott látva agonizálásomat. Az emlékmû oda-vissza szakaszán találkozom 1-2 ismerõssel és nyitva találom még a pontot. Felcsillan a remény:-)
A következõ rész papíron 2.7 km, nehéz emelkedõ, de gyönyörû a táj, elbûvölnek a csillogó zúzmarák és a valószerûtlen kék ég. Készítek is 1-2 fényképet. A Rakottyás bércen visszaelõzöm Osziékat és rátérek a Vulkántúra egyik szakaszára. Kicsivel Magosfa elõtt találkozom a rendezõ-pontõrrel, kapok pecsétet és bíztat, hogy „küzdjek”, tovább lesznek mindenhol a terepre és a „távra” való tekintettel. (ezen a részen 400m-rel mérte többet … az 15%..)
Megnyomom az utat, ahogy Jaat mondáná. Kezdek egész jól lenni, még futni is tudok, ismerõs az út a Börzsönyi Lefagyszról és nekem a hó könnyebb a sárnál, egy kicsivel. Közben rájövök, hogy VM másik állítása is megbukott, mégpedig hogy a meteorológia szerint 3-6 cm hó van… néhol tényleg csak annyi, de jellemzõen jóval több. A meredek lejtõn próbálok talpon maradni, de a kicsúsztatott úton ez nem mindig sikerül. Elérem a Bacsina patakot, az egyetlen pont ahol épp zárásra odaérek, páran épp a feladást fontolgatják. Most lendületben vagyok, a Dobóbérc következik, ami számomra a legkönnyebb a gerincek közül. Királyházán Raftertõl kapok egy korty kólát, ami félelmetes energiát ad, utólag is örök hála érte. Úgy érzem haladok, bár ez a papír szerint mégis lassú. Már nem érdekel, hogy sikerül-e, hogy mi lesz, ha elfogy a vészesen apadó italom. Egyszerûen menni kell, küzdeni. Küzdeni a szinttel, a reggel óta kínzó fájdalommal a vállamban, önmagammal. Németh Csaba nyilatkozta egyszer „a hosszútávfutót egyetlen dolog motiválja, mégpedig az, hogy milyen jó lesz megállni”. Nem vagyok jó futó, de hasonló a motiváció. Közben rá-ránézek a térképre, jellegzetes pontok sokat segítenek és a leírás is. Jelesfánál kapott alma aranyat ér, egyideig oltja a szomjamat, megint alulbecsültem a folyadékigényemet….
Csehvárhoz is késve érek, a pontõr már elindult, de pecsétel. Kicsit õrültnek tart, hogy mégis felkapaszkodom a várhoz és lefotózom a kódot, a becsületes játék az egyetlen út. Egy páran jönnek szembe, egy futó srác épp visszafut fentrõl hogy pótolja a kimaradt Csehvárat, biztatom – ez lelkileg nagyon nehéz lehet, fõleg hogy az autóját Diósjenõn hagyta. Elhagyta az itinerét, ezért többször elmondom a hátralévõ utat. Nem a km sok, hanem a szint ami még elõttem áll, inkább nem gondolok bele. Szerencsére, ha elérem a Foltán keresztet, onnét jól ismerem az utat, szinte minden méterét. Számolok, VM lassan beérhet, hívni próbálom, de behal a telefonom, oh nem. Polár alá rejtem és pár perc múlva teljes töltésen áll az aksi :-) de nem elérhetõ, marad az sms… hamarosan jön a megmentõ válasz : „megyek eléd”. Erõt ad.
Eddig a hó fehérsége, a táj szépsége segített, most az alkonyat és lemenõ nap már nem képes erre. Nem akarok lámpát használni Foltánig, de anélkül botladozom, így inkább bekapcsolom. Elhaladok egy lány melett, és feltûnik a kereszt tekintélyt parancsoló körvonala. A padoktól odaszól egy srác, hogy merre tovább, mert elfelejtette, õ az eltévedt futó. Emlékek, érzések. Gyönyörûek a kirajzolódó magaslatok, de a sötétség eszembe juttatja a feladott Dögölj meget. De ismerem magam, hogy sokkal rosszabb állapotban is végigmentem már nehéz túrákon, sokszor agyban dõl el. Jobban megy az emelkedõ mint reggel, de a fejfájást kezdem érezni újra, a fáradságot még nem. Próbálok nem gondolkodni, ilyenkor nem szabad, csak a tájra figyelek. Jön a hegy kis pihentetõ lejtõje, önámítás ez, de jókor jön és szemben lámpák fényei tûnnek fel, három is. Köszönnek, megismerem Vadmalac hangját, megmenekültem, megiszom a saját maradék három kortyomat. Indulunk tovább… Vm csodálkozik, hogy a dzsekim még mindig szét van húzva, a kesztyûm valahol a zsebemben, és a kezem szinte forró. Õ aki bírja a hideget, most fázik – ilyen se volt még. Ránézek az órára, megint a pontzárás utánra fogok odaérni….de Rakodón még ott fagyoskodik a srác, átveszem tõle a pecsétet és a lapot, hogy ne kelljen levennie a kesztyût. Hálás érte és irigyel, hogy jó a vérkeringésem, hát ez az ami nem igaz, épp a héten voltam EMG vizsgálaton. Innen lejtmenet, hogy a végén még egyszer meghódíthassuk a hegyet, a Börzsöny csúcsát. Újra besegítek a pontõrnek, mert még mindig nem fázom. Újabb emlékek, hat Tátralátó, néha könnyû volt, néha kegyetlenül nehéz, de legalább ismerem, bár sötétben még csak lefelé jöttem rajta. VM is segít, szakaszokra bontjuk :-) Elõször kis völgyi menet, majd oldalazó emelkedõ, utána a szerpentin, aztán állva legelés (Mecsek 50 leírásából), „laza”szint út a szikla kanyarjáig, és a végsõ út a négy jelzés összefonódásán. Elmellõzünk egy túratársat és biztatjuk, bár ez már nekem is kellene, visszaelõz minket az eltévedt futó. Még egy kanyar, még egy kanyar … érjük már el a durva emelkedõt. Iszom, lépkedek, egyre nehezebb…egyre fogy az erõ, VM jobban bírja másodszor is. Arra gondolok, hogy nem a Kinizsire kellene orvosi papír, hanem erre, de elmeorvosi :-P
Látom amint a futósrác balra fordul és már nem emelkedik felfelé, az a vége .. ott már meglesz. Szinte kocogni kezdek, amint vízszintbe érek, a cél közelsége lendületet ad, visszaelõzzük a srácot és elérjük újra a tornyot, könnycsepp folyik az arcomon, megcsináltam :-) A rendezõ srác örül és bevallja, hogy reggel egy lyukas garasban nem fogadott volna rám.
Egy perc alatt, félelmetes sebességgel kihûlök, lefagy a kezem. Most érzem mennyire farkasordító hideg van, mennyire fáradt vagyok. És milyen messze még az autó. Beszélgetünk kicsit, de lassan indulni kell, mert a Csóványos család – akiket kocsival hoztunk - már elindultak lefelé. És mert három ismerõs – akik kb 2 km-rel feljebb a Spartacusnál álltak meg átfuvaroznak minket, ha leérünk. Nekiindulunk, már csak lefelé… fények szembe … õk hárman … értetlenség … a zöldön indultunk … szinte elsírom magam … vissza, még egyszer felfelé. Végre a kéken vagyunk és lefelé, átvágás a négyzetre, odaérünk a házhoz, átvisznek az autóhoz. Mínusz 10 fok. Hazaérünk, jólesõ érzés – Kemény küzdelem volt, de megérte.
|
