Gátralátó 90 - a változatosság gyönyörködtet
"A harcot végiggondoltam, hogy mi lenne, ha volna
fejemben mint Camelotban lovagi agytorna
zajlott és most véres sejttetemek halma
felett keselyû jár és le-lecsap a karma (...)"
(Lovasi András: Lekvár)
Soha többet.
Ezt mindjárt az elején le kell szögeznem.
Jogos volna a kérdés, hogy ezt nem tudtam-e elõre. De persze, hogyne tudtam volna. Hiszen a Pipo 5 km-es Sió-gátja is ki szokott készíteni. Itt meg majdnem kilencven volt belõle. Minek mentem mégis? Nem tudom. Illetve sejtem, de nem mondom. Irigylem Vlaszijt, mert õ úgy ment oda, hogy nagyon jó lesz, és szemmel láthatóan nagyon élvezte az utolsó méterig.
Én nem tudtam.
Pedig egészen jól indult. Hangulatos vonatozás Szegedre Vlaszijjal, Bubuval (aki indulás elõtt már 2 perccel a vonaton volt), Ritchyvel, aki egy csaló futó, meg spetivel, aki Cegléden csatlakozott hozzánk. Baljós elõjel volt, hogy a vonatról leszállva még mindig szötymörgött valami esõszerû undorító lé. Gyalog indultunk Vlaszij vezényletével (nála volt ugyanis térkép) a szállás megkeresésére, az állomáson Vajonmerre csatlakozott hozzánk. Ez egy nemrég felújított iskola tornatermében volt, azon kívül, hogy száraz volt a levegõ, igazán semmi kifogás nem lehetett ellene. Komótos nevezés és szállásdíjbefizetés után kollektíve pizzázni indultunk egy közeli, berzso által ajánlott helyre, ahol kicsit túlvállaltuk magunkat, egyedül Vlaszij birkózott meg a 42 cm-es pizzájával...
Rövid pakolászás után nyugovóra tértünk, majd reggel 5-ös kelés után elindult a csapat (speti, Vlaszij meg én). Esõ szerencsére nem volt, csak tejfel jellegû köd. De mondjuk ez nem pont az a túra, ahol a tájékozódás gondot bír okozni. Enyhe szobakerékpár-fíling lépett fel, amennyiben a látótávolság kb 50-100 m volt és a roppantul nem változatos tájon csak a lábakat kellett folyamatosan emelgetni. Az elsõ szakasz gond nélkül ment, a ponton, az algyõi gátõrházban (13,9 km) kaptunk teát meg Vadász csokit (utóbi személyes kedvencem).
Egy jó negyedórás melegedés után már mentünk is tovább, elhaladva Algyõ szélsõ házai mellett elértük a Tisza-hidat, s átkeltünk a túlpartra. Ahogy visszafordultunk délnek, elszállt a köd, s a nap elsõ sugarai is kezdtek átszûrõdni a felhõkön. A gát teteje itt már egészen kellemes, füves volt, úgyhogy suhantak a kilométerek. Némileg frusztráló hatásúak voltak az 50 m-enként elhelyezett, 100 m-enként számozott villanypóznák, de itt még nem foglalkoztunk vele. Nagyon nagyon nagyon sokat kellett haladni a következõ pontig, a Holt-Tiszai gátõrházig (31,9 km). Itt az újabb adag tea mellé Balaton szeletet kaptunk.
Nagyon gyorsan elrepült az itt töltött 20 perc, feleannyinak sem tûnt, amikor továbbindultunk, és kelet felé kanyarodtunk, immáron a Maros gátjára. Ez valamivel rövidebb szakasz volt, viszont itt már elkezdtem olykor-olykor odapislogni a villanypóznák számozására. A következõ pont (Feketecsárdai gátõrház, 45 km) már vagy 2 km-rel az odaérkezésünk elõtt látszott. Itt újabb csoki meg tea. 20 perc után a pontõrök "kidobtak" minket, mondván, hogy az utánunk jövõk is le tudjanak ülni.
Így hát nem volt más választásunk, irány Makó.
Azt hiszem, nem szeretem Makót. A templomtorony már 8 kilométerrel korábban látszott. Kezdtem belassulni és nyafogni, 4-5 km-enként meg kellett sajnos állnom leülni két percre. Elõkerültek a tartalék csokik is. Néha bele-bele kellett kocognom, hogy tudjam a lépést tartani a többiekkel, akik nagyon virgonc formában voltak. Végre beértünk a városba, ahol egy két kilométeres oda-vissza szakasz túlsó végén volt az ellenõrzõpont az iskolában (56,8 km, 10 óra 25 perc), közben beugrottunk vásárolni a boltba.
A ponton persze csoki, tea, és egy félórás pihenõ. Komolyan gondolkodni kezdtem a feladáson, de aztán végül mégis továbbindultunk, immár lámpával meg sapkával. Vissza, ki a városból, majd át a nem túl bizalomgerjesztõ, forgalmas Maros-hídon. 20 kilométer ellenõrzõpont nélkül! Ez halálos lesz. Egyszerûen nem bírtam a fiúk tempóját, tízpercenként meg kellett állniuk, hogy megvárjanak. Többször kértem õket, hogy menjenek nyugodtan, fölösleges megállniuk mindig, nekik se jó, meg nekem se, aztán egyszer, amikor 7-8 km múlva muszáj volt leülnöm egy betonizére, szerencsére mentek tovább várakozás nélkül. Innen a térképet a kezembe vettem, s minden kanyart figyeltem - 1-2 km-enként volt is belõlük ezen a szakaszon, no meg a karók közül is minden 4.-5.-re rávilágítottam. A fõút a falvakkal olyan 1-3 km-re húzódott a gáttal párhozamosan, úgyhogy a szélsõ házak fényei is támpontot adtak.
Egyszer le kellett feküdöm a gát oldalába pár percre, annyira nem voltam jól. Betömtem egy fél zacskó sós mogyorót, meg egy fél tábla Milkát. Mögöttem kb 2 kilométerre megláttam Bubu meg Cam Mogó fényeit, ekkor továbbindultam, gondoltam, jó motiváció lesz arra, hogy ne álljak meg, hogy mondjuk a pontig ne érjenek utol. Így is történt, nagyon nagyon sokára megérkeztem az utolsó ellenõrzõpontra (Deszk-Fehértói gátõrház, 77,5 km, 15 óra), ahonnan a fiúk épp indulóban voltak.
Egy jó 25 perc pihenõ után (közben nemsokára megérkeztek Bubuék is) nagyon nehéz volt a felállás a fotelbõl. Elindultunk a hosszú, nyílegyenes úton. Innen sajnos már minden egyes karót megnéztem (száz méterenként). Egy darabig gyorsabb voltam a többieknél, majd 5-6 km múlva leültem egy lépcsõre, õk meg továbbmentek, érthetõ okból - a célig nem is bírtam õket befogni, de nagyjából ugyanolyan sebességgel követtem õket 200-300 m távolságra. Innen kezdõdött a pokol. Nagyon kezdtem unni a túrát. Csúnya gondolatok jöttek a fejembe, s a végére annyira eluralkodtak rajtam, hogy teljesen kiborultam. A célba nem túl beszámítható állapotban érkeztem 23 óra 35 perckor, 17 óra 33 perces menetidõvel.
A leves finom volt, de egy gratuláció a rendezõségtõl nem fájt volna.
Köszönöm mindenkinek, aki elviselt a túrán, meg azoknak, akik otthonról vagy a BUÉK túráról drukkoltak nekem, nekünk.
Soha többet. Mondom a végén is.
-----
Nézegessen Ön is hihetetlenül izgalmas gáttúrás képeket! KATT! |
