Téli Mátra XL
2010
Alszik a hóban / a hegy, a völgy; / hallgat az erdõ, / hallgat a föld.
Amikor napokkal korábban az idei Téli Mátráról gondolkodtam, úgy éreztem, hogy nagyon szépek Szabó Lõrinc sorai, de itt nem lesz nagy alvás, inkább csak félig ébren fog szunyókálni a természet. Ilyen meggyõzõdéssel fogadtam el A&P meghivását Vácdukára, azzal a tervvel, hogy szépen berendezett új házuk megtekintése után, hajnalban, õk visznek el autóval a mátrafüredi rajthoz. Péntek délután tehát kizónáztam Vácra, onnan Péter autóval elrepitett Vácdukára. Háznézés és vacsora után viszonylag hamar aludni tértem, hogy elfogadható fizikai állapotba kerüljek. A nyugalmasabb alvás érdekében ébresztõórát is vittem magammal (micsoda nyárspolgárság!) és elnyúltam a rendelkezésemre bocsátott külön szobában. Szép, nyugodt este volt, tökéletes telihold nézett be az ablakon. Az utcát néhány centis hó boritotta.
A komfort ellenére nem volt teljesen nyugodt az éjszaka, néha kinéztem az ablakon, hogy lássam: megkezdõdött-e és milyen erõsen, a szombatra igért hóesés. Nem gondoltam nagy csapadékra, olyasmit képzeltem, mint ami az elõzõ napok viszonylag vékony rétegét hozta. Sokáig nem történt semmi, de amikor 3 óra után ellenõriztem a helyzetet, riadtan láttam, hogy élénk szél kavarja kinn a havat. Az utcai keréknyomok sem voltak már határozottak, aggódni lehetett, hogy nem tudunk gond nélkül kijutni a "forgalmasabb" útra. A nyugtalanság egyelõre felesleges volt, 5 órakor rendben el tudtunk indulni. Figyelembe vettük, hogy óvatosan kell hajtani a keskeny harmad- vagy negyedrendû utakon. Vácrátóton át eljutottunk a szadai felhajtáshoz. Az autópályán nem volt túl nagy forgalom, a kellemetlenséget csak a kamionokról leszakadó hótömbök képviselték. Hét órára, a forgalomirányitók segitségével, már a szakiskola parkolójában voltunk. Üdvözöltük régi barátainkat, majd nevezéshez sorakoztunk. Borbás tanárnõ rutinos mozdulattal tolta vissza a részvételi dijamat, ismert ügy. Ezután a csokoládéautomatához, majd az inditók asztalához járultunk és mehettünk is a nagyvilágba. (7:19)
A hóesés nem tétlenkedett, már négy órája vastagitotta a talajt, de még nem volt kellemetlen a haladás. Tizenegyedik alkalommal rovom ezt a szakaszt, tudom, mikor, minek kell jönni és mostanra már az is ismeri az útvonalat, aki elõször járt erre. A fagyos talajon kissé bukdácsolt az ember, viszont kevesebb volt a jégpálya. Kétszer csúsztam igen rövidet, ami csak arra volt jó, hogy tudjam: nem járdán járok. Jó állapotban éreztem magam, bár éreztem, hogy erõ kell a rendes haladáshoz. Igy jutottam el Lajosházára, az elsõ ponthoz. (8:40) Az õrök a faház teraszán dolgoztak, benn a házban pedig azok büféztek, akiknek kedvük volt hozzá. Ki volt irva, hogy forralt bor is kapható, de ilyenkor kétszer is meggondolnám, hogy éppen itt kezdjek el mulatozni. Vizszintes sebességem 4,8 km volt, ami papir szerint elég lett volna, csak korábbi menetidõmhöz képest negyedóra késésben voltam. Kellemetlen.
Félre a siránkozással, gyerünk át a patakon, aztán fel, az Üstök-fõ felé. Nem szeretem ezt a partot, valamiért a Sötét-lápára felmenet jobban tetszik. Ez egy alacsonynak látszó, ravasz emelkedõ, ami megdolgoztatja az embert és nem akar egyik percrõl a másikra véget érni. Jobb talajviszonyok mellett, a dózerúton meghúzhatjuk a lépést, de most nem barátságos a talaj és a hó - természetesen - rendületlenül esik tovább. Reggeli vendég nem marad estig, motyogtam - meggyõzõdés nélkül - az ismert közmondást és igyekeztem elõre. Elhagytam a szalajkai leágazást, aztán rátértem a P+ jelzésre. Ezt a kanyarokkal megtûzdelt részt a monotonsága miatt nem kedvelem, s ráadásul azt képzelem, hogy már mindjárt ott leszek a 24-es útnál. A valóság nem ez, a valóság az, hogy menni kell, mindig újabb kanyarok jönnek, emelkedõ is van. Nehezemre esett a hóban járás, meg is álltam - amit nem szoktam - a mûút elõtti háznál. Nem néztem az órát, de rossz sejtésem volt és az erõnlétem is aggasztott, akkor is, ha tudtam, hogy Mszentimrén pihenõ és tea vár. A Vadvirágba 11:05-kor érkeztem, ami ugyan még 12 perccel kevesebb az ajánlott idõbeosztáshoz képest, dehát én tudtam, hogy ezzel már csak tönkremenni lehet. Emelt fõvel elismertem, hogy vesztésre áll a parti, csak a végjátékot kell még türelmesen és célszerûen végigjátszani. Jó idõben kell felállni az asztaltól, kezet fogni a Nagy Természettel, hogy elkerüljük a felesleges erõlködésbõl eredõ bajt.
Jól átázott esõköpenyben, alatta szintén átázott szélkabátban, ezek alatt belülrõl átázott réteges öltözetben sétálgattam a jó párás teázóban. Ismerõseim, a külsõmet látva, csodálkoztak, hogy leszámoltam az élettel. Dehát igy a jó, amig jókedvû kinézetünk van és nem szorulunk rá, hogy hordágyra fektessenek. Miután bejelentettem az õröknek kiállási szándékomat, megérdeklõdtem, hogy mikorra számithatunk autóbuszra. Délután kettõkor lesz járat, közölték. Kissé elégedetlen lettem, mert három óra jóga-légzésre nyilt kilátás, hogy megmeneküljek a kehességtõl. Bár ez szép dolog, biztositja a túlélést, de néha unalmas. Stuller sporttárs meleg teáival tartottam fenn központi fûtésemet és ide-oda járkáltam. A&P is megjött, idõnkint eszmét cseréltünk a helyzetrõl. Az üvegezett teraszról szép téli kilátás nyilt a váltakozó nagyságú pelyhekben hulló hóra. Azért csak múlt valahogy az idõ és az sem volt kétséges, hogy a tehetetlenség ellenére itt kellett kiállni a menetbõl, ahol leginkább garantálva volt a biztonság. Háromnegyed kettõkor megkezdõdött a pont bontása (az épület azért maradt), 20-25 fõnyi csapatunk pedig kivonult a fedett megállóba. Ott aztán ki-ki, vérmérséklete szerint, maga elé meredt, vagy le-fel kószált az utcán. A hókotró zajára, vagy átmenõ autók hangjára felkaptuk a fejünket, dehát ezek csak délibábos jelenségek voltak. Dinamikusabb emberek egyre nagyobb köröket róttak, s többen már vissza sem jöttek, mert a fõutcán lévõ vendéglátóipari üzemegységek vonzásába kerültek.
Nekem a megszólaló mobiltelefon jelentett élményt. Katasztrófa elháritó Jocó fiam (lásd egyéb beszámolóimat) érdeklõdött felõlem. Abban állapodtunk meg ugyanis, hogy délelõtti dolga végeztével, ha módja lesz, körülnéz Mátrafüreden, kiváltja Péteréket és hazavisz Pestre. "Hol vagy?" - kérdeztem. "Kabán" - hangzott a válasz, felkeltve többek érdeklõdését, akik hallották. "Hogy álltok a hóval?" "Szolnoktól errefelé nincs hó". Szép. Nekem egy arcvonásom sem rezdült meg, rögzitettem a közleményt. Ismertettem a helyzetet és azt javasoltam, hogy ha átgondolta a lehetõségeket, akkor mondja meg, mit tervez. Aztán szépen vártunk tovább. Már 3 óra volt és busz sehol. Négyen voltunk a megállóban. "Itt tetszik még maradni?" - kérdezte a másik három fõ egyike. "Még egy ideig" - válaszoltam, s közben azon gondolkodtam, hogy a szûnni nem akaró hóesésben nem fog-e leülni az egész mátrai közlekedés. A két lány és a fiú elindult befelé, én maradtam. Egy idõ múlva felülbiráltam a nézeteimet és én is a fõutca felé vettem az irányt, hiszen ott is van autóbuszmegálló. Alig tettem meg azonban száz métert, szembejött a Budapestrõl érkezõ távolsági busz mögötte a Gyöngyösrõl jövõ helyi járat. A vezetõ felszedett mindenkit, aki a térségben volt. Szenzációs érzés volt elnyúlni a jó melegben és bizni a tapasztalt vezetõ gondoskodásában.
A Pestre visszamenõ busz elõször bevisz Mszentistvánra. Ott bizony nagy élet volt a sipályán. Lécek, deszkák, szánkók sokasága nyüzsgött. Arra kiváncsi lettem volna, hogy a jó sok behavazott autót ki tudták-e ásni, dehát - gondolom - aki ide jött nem elõször csinálja. Következett Galyatetõ és a szokásos lejtmenet. A vezetõ kiválóan kezelte a gázt, a féket és a kormányt, nagy élmény volt intelligensen kanyarogni a hótól fedett fák és meredek hegyoldalak világában. Ha tavaly a galyatetõi vagy kékestetõi gyalogút szépségeit ecseteltem, most az autózásról irhatnék magasröptû sorokat. Az elsõt persze szivesebben tettem volna, dehát realistának kell lenni. "Buszon vagy még?" - kérdezte Jocó, s megállapodtunk, hogy nem megy be az erdészeti szakiskolához, hanem keres Mfüreden egy biztonságos, könnyen kezelhetõ helyet. Igy is történt, õ fennmaradt a kisvasút sinei mellett, én pedig - a többiekkel együtt az Erdész útnál leszállva - elõször a parkolóba mentem. Ott A&P autójából megkaptam a csomagomat, elbúcsúztunk. Õk egyenesen mentek vissza Vácdukára, én pedig bevonultam az iskolába, hogy még egyszer lássam a többi ismerõs túratársat, akiknek az eleje már szépen beért a célba. Ilyenkor vannak vegyes érzéseink. Örülni a barátainknak - akik nagyon sokan vannak és jobbról-balról köszöngetnek ránk - és nyelni néhány nagyot, ha saját teljesitményünkre gondolunk. Dehát - Szegedi Józseffel (marton4) együtt - azért is szeretjük Hemingwayt, az öreg halászt, mert megtanultuk tõle, hogy sikereinkkel és kudarcainkkal együtt vagyunk teljes értékû emberek.
Teázás után fogtam a holmimat és elindultam megkeresni Jocót. Nem volt nehéz, ott állt a felsõ utca sarkán és amig én teáztam, addig õ sinre, azaz útra tett két elakadt autót. Mindig talál magának elháritani való nehézséget. Meghivott egy általa kedvelt füredi cukrászdába, de az már zárva volt. Igy a gyöngyösi kijáratnál lévõ Tesco áruházban pizzával zártuk a napot. Nem mentünk fel az autópályára, hanem Hatvanon keresztül jöttünk haza. |
