Túrabeszámolók


Téli Tihany

kekdroidTúra éve: 20102010.02.20 12:11:39

Téli Tihany 20


A hó az arcomba csap, rögtön, ahogy kiérünk a Belsõ-tó mentén futó turistaútra. Nem rossz. Elborzadva gondolok arra, hogy a Bakony felõl lecsapó légtömegek folyamatosan szembõl fognak érkezni, szünet nélkül, amikor majd nem sokkal az elsõ ellenõrzõpont után északnak kanyarodunk. A következõ gondolatom, hogy milyen jó kis kezdõ teljesítménytúra lesz ez így Kerek repkény szobatársának és az õ barátjának: Reninek és Gergõnek. Nos, most belekóstólnak a jóba, lehet, a célban majd meg kellene pendíteni, hogy akkor most menjünk tovább, Kemencére, mert nemsokára rajtol a Börzsöny Éjszakai. :) Lefotózom a Belsõ-tó hófödte partját, majd sietve elrakom a gépet és a többiek után eredek. Még nagy a vidámság, a sebességünk annál kisebb, igaz, ennek nincs sok köze a kedélyállapotunkhoz, sokkal inkább ahhoz, hogy a szél folyamatosan visszapótolja a letaposott ösvényre a hiányzó havat. A rajtoláson olyan hamar túlestünk, hogy nem gyõztem csodálkozni: beneveztünk Vándor Csillagnál, beszéltem pár szót Tincával, akinek utólag úgy tûnik, mégis lett kedve Börzsöny Éjszakaira menni (ugye-ugye :)), majd Repkény már integetett is, hogy miért nem indulunk.


Az itinert nem sokáig volt alkalmam tanulmányozni, mert ha nem Kerek repkény vágja zsebre, akkor a szél tépte volna ki a kezembõl egy óvatlan pillanatban. Itt jegyezném meg, hogy az itiner vérprofi, de a szalagozás – és az egynyomos ösvények – miatt nem sokszor volt szükségünk a térképvázlatra. Betérünk az erdõbe, irány az Aranyház-gejzírkúp, nincs messze, felmenetel közben ér utol Tinca és Budai-H.G., majd rövidesen Hevér Éva is. Tinca bevallása szerint nem sietnek, megnyugtatom, hogy mi még annyira sem, a gejzírkúpon még együtt nézzük a hóban, szélben is lenyûgözõ kilátást, de õk hamar ellépnek. Mi utánuk eredünk, mérsékeltebb sebességgel, gyakran félreállunk elengedni a nálunk gyorsabban haladókat. Teszünk egy kis kitérõt az Átjáró-barlanghoz, az elsõ pont itt fogad minket, biztató szavakkal és szintén biztató hatású dianás cukorkával. Nagyszerû. A Tihanyi-félszigetre oly jellemzõ kõalakzatok megint – mindig – lenyûgöznek, ahogy elhaladunk mellettük. Visszatérünk az Aranyház alá, egy pinceszerû épületben mindenféle kõalakzatokból kerítettek ide egy gyûjteményt, megnézzük, a társaság ügyeletes környezettudós-jelöltje gyors elõadást tart, de odakint hiába folytatná, a szél messzire viszi a szavait. Most következik a túra neheze: nem a szél zavar igazából, hanem az, hogy nincs rendes út. Hiába húztam a számomra túrázáshoz legkedvesebb és leginkább alkalmas lábbelit – nagy, nehéz bakancsot – ennek most nincs nagy jelentõsége. A bakancsba is bejut a hó és az ösvényt úgyis újra ki kell taposni, majdnem szó szerint. Azért valamennyi nyom még van. Gyakran kiállunk, elengedni a nálunk fürgébben haladó sporttársakat, sokan megköszönik, sokan csak lehajtott fejjel menetelnek tovább a szembeszélben. Megelõznek Mészáros „Túrázz a vonatért!” Andrásék, akikkel egy jó ideig kerülgetjük egymást, amíg valahol a Csúcs-hegy gerincén végleg el nem lépnek. Elérjük a Külsõ-tó szélét, a sûrû nádas némileg lefogja a szelet egy rövid idõre, majd újra telibe kapjuk az áldást. Páran egy balra térõ, emelkedõ dózerúton próbálják ki, milyen lehet rövidebb úton eljutni a pontra, szerintem arra nem rövidebb, legfeljebb hamarabb érnek az erdõbe. Majdnem két órával az indulás után újra autózajt hallok, amelynek egyetlen szempontból van jelentõsége: a 71-es út közelsége most egyben az Apáti-templomromot is jelenti és a szembeszél végét is. Végre.


A frissítõpont is ide települt ki, mivel traktornál gyengébb eszközzel nem egyszerû megközelíteni a jópár kilométerre a félsziget belseje felé álló erdészházat. Itt ráadásul a körülmények miatt nagyobb szükség is van rá, nekem legalábbis szinte megmentõ érzés forralt bort inni, meg pogácsát majszolni, utóbbiból el is tüntetek vagy hatot. Van még édes péksütemény is, meg piskótatésztás valami, ebbõl Repkény eltesz egyet, nekem jobban esik a sós étek. A két elsõbálozó lelkesedésén a hófúvás nem rontott sokat, ez jó jel, mert most az emelkedõk következnek. Nem meredekek, nem magasak, viszont jó sok van belõlük és hosszan hullámvasutazunk innen gyakorlatilag az utolsó pontig, a Kálváriáig, ahogy az az itineren szereplõ szintmetszeten is jól látszik. Elindulunk, fölfelé, szépen, komótosan haladunk. Az ösvény itt szintén egyemberes, mégis sokkal egyértelmûbb, járhatóbb, mint eddig volt. Felmászunk a Nyereg-hegyre, újra megállapítást nyer, hogy a Tihanyi-félsziget és a Balaton csodaszép. Alattunk a tó fodrozódva befagyott vize, néhány helyen kör alakban, mintha egy-egy óriási bögrét tettek volna le, elvékonyodik a jégpáncél. Készül néhány csoportkép, nézelõdünk, szemlélõdünk, ahogy az itiner is írja. Nemsokára felkapaszkodunk a Csúcs-hegyre, gyors pecsételés után továbbállunk, a ponton kitett papírlapokon rajta van, hol tartunk most a távban és mennyi van még hátra. Leereszkedünk a meredek parton, vissza az ösvényre, amely jól csúszik. Megnézzük a Gejzír-forrásbarlangot, pihenünk egy kicsit az elsõ nagyobb emelkedõt túlélve. Ez különféle mókás helyzeteket teremt, fõleg, hogy a két lány a társaságban inkább szánkózik a már amúgy is kicsúszkált úton, Gergõ már ügyesebb és a hóban ereszkedik le, én meg a bakanccsal vágok magamnak lépcsõket, oldalazva az úton. Az elengedjük-a-gyorsabbakat-elv továbbra is él, kihasználom a lehetõséget a fotózásra és a bámészkodásra. A Balaton túlpartja, a somogyi dombok már ködbe vesznek, nyugat felé a Tanúhegyeket is inkább csak sejteni, mint látni lehet. Újabb emelkedõ, majd újabb lejtõ következik és hamarosan megérkezünk a Nemzeti Park õrházához, ahol érdekes módon valamit nejlonba csomagolva téliesítettek, de ötletem sincs, mit rejthet a kék fólia. Itt még a nap is elõbukkan egy kis idõre, addig süt le ránk, amíg felérünk a Hálóeresztõ ponthoz. Magán-frissítõpont: elõkerülnek a szendvicsek, a tea a termoszból, egy kis csokoládé. A két elsõbálozónk lelkesedése töretlen, lassan kezdenek fáradni, ami nem csoda, tekintve a terepviszonyokat és a bakancsaik okozta lábfájdalmakat. Majd belerázódnak. :)


A Kerek-hegy a következõ állomásunk: sûrû, fiatal erdõben kanyarog az ösvény, nehezebb kiállni, mert nemigen van hová. Odafent a szélben sír a sok acélszerkezet és az õket kipányvázó sodronyok. Lejtõ, kevésbé csúszós, kevésbé meredek, mint az eddig megszokottak, majd újra elérjük a lakott vidék határát, egy kicsit újra mûúton haladunk. Hirtelen kanyarral felkaptatunk az Akasztó-dombra, az emelkedõ folyamatosan egyre meredekebbé válik, odafent kedves szavakkal és almával/mandarinnal kínálnak a pontõrök. Repkény megnyugtatja útitársainkat, hogy innentõl sokáig nem lesz emelkedõ, akkor viszont nagyon. Addig viszont igen príma kilátóhely következik, most Balatonfüred látványában gyönyörködhetünk, sokkal messzebbre nem látni, a déli partból már semmi nem mutatkozik. Óvatosan leereszkedünk, vissza Tihanyra, megtaláljuk a 15-ös táv letérését az iskola felé, de erõsek vagyunk, elõször a hajóállomást vesszük célba. Repkény beáll néhány hóember mellé, de az álcázása lehetne jobb is. :) Lesétálunk a hajóállomáshoz, a pontõrök itt igazi Utas rolóval és meleg teával kínálnak, csoda tudja, hol találtak még ilyet, de szerencsére még létezik. Elbúcsúzunk, továbbmegyünk, el a hullámzón befagyott tó mellett, újabb emelkedõ következik, fel az Óvárra. Ez már csúszósabb, mint az eddigiek, néha elesünk (esnek a többiek, valami csoda folytán én most nem, de érzem, hogy meglesz még ennek a böjtje), de már nem okoz akkora derültséget, mint eleinte. Felbattyogunk a Barátlakásokhoz, a pontõr odakint veszi el a papírt és beadja egy, az ablakon kinyúló kéznek, majd a kéz már lepecsételve adja vissza az itinereket. Mit nem tud a régi technika! Elköszönünk, tovább emelkedik velünk az út, mi pedig megadóan emelkedünk vele. Az Óvár-hegy tetején csodaszép körkilátás fogad: jószerivel az egész eddigi útvonalat végig tudjuk követni, a felhõkön túl lassan lefelé ballagó, délutáni Nap sejtelmes fényében. Mellettünk a Tihanyi-félsziget egyetlen kiemelkedõ pontja, amelyre a mai túrán nem kellett felmenni: a Kis-erdõ-tetõ. Nem mintha nagyon hiányozna. Elsuhan mellettünk egy feketébe öltözött árny, Marosi Attila tesz még egy kört a 10 km-es távon, a 20-as után. Elérjük a Kálváriát, az utolsó pontot egy utolsó utáni emelkedõ végén. Emlékmû, elõtte három kereszt. Lefelé elõttünk hever Tihany és a fölé tornyosuló Apátság, Magyarország kevés fennmaradt királysírjainak egyikével.


Visszatérünk újra a faluba, elsétálunk az Apátság elõtt – a túra résztvevõjeként ingyen megnézhetnénk, de ez most kimarad. Végigballagunk a falun, majd, körülbelül semennyi tartalékkal a szintidõben (amúgy célzárás van) bezuhanunk a célba. Az éppen távozóban lévõ Mészáros András készít rólunk egy célfotót, majd besétálunk az iskolába. Odabent az elsõ, akivel összefutunk, a túranaptárakkal pózoló Gethe úr, de ott van a közelben Olahtamas, Annamária és Vagdalthús, kicsivel (sokkal) arrébb Lükepéknél lehet túranaptárhoz jutni. Beállunk a sorba, mind a négyen, megkapjuk a szép nagy kitûzõt és az emléklapot, valamint egy nagy adag kupont és egyéb szórólapot. Repkény beáll a sorba virsliért, közben én beszerzem az éves naptáradagot, aztán leülünk, eszegetünk. Megkérdezem a két elsõ teljesítménytúrázót, hogyan érzik magukat, de a Börzsöny Éjszakait nem merem megemlíteni. Meglepõen vidámnak bizonyulnak egyébként. Lassan összeszedjük magunkat és visszatérünk Veszprémbe. Köszönettel tartozom útitársaimnak, akik elviselték a szövegelésemet, Gergõnek, hogy biztonságban elvitt minket Tihanyba és vissza, és természetesen a BTHE-nek és v63 152-nek, hogy megrendezték ezt a túrát. Köszönet az olvasónak a türelemért, hogy elviselt egy ilyen hosszú írást egy ilyen rövidke túráról!


-Kékdroid-


Képek