Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

csibaTúra éve: 20102010.02.27 00:06:41
Börzsöny éjszakai teljesítménytúra – Farkas Zsolt emléktúra

2007 óta mindig jelen vagyok ezen a rendezvényen. Azt hiszem, örök kedvenc marad. Anno ez volt életem elsõ teljesítménytúrája. Hol feladtam (2007), hol beértem (2008) és hol pontõrködtem (2009). Idén pedig újra az indulók között tudhattam magam. Aminek nagyon örültem, mert végre a téli arcát mutatta a Börzsöny, és nem olvadós, hófoltos, latyakos valamit. Gondolkoztam rajta, hogyan kéne kimenni a rajtba, de végül is a késõbbi variáció mellett döntöttem, amit nem bántam meg. Bálinttal összefutok már a vonaton, és a legelsõ kocsiban foglalunk helyet, amit késõbb megtudok, hogy nem a véletlen szüleménye. Tapasztalt emberként sejtjük, hogy mire lehet számítani a szobi átszálláskor, és az elsõ kocsitól kell e legkevesebbet menni a buszig. Vonatozás hamar elszáll, legurítok pár pohár meleg húslevest és egy sült húst. Ahogy beérünk Szobra és nyílik az ajtó, úgy kezdünk el rohanni a buszig. Bár fölösleges volt, és le is állunk pár méter után. Meglepõen kevesen jöttek a vonattal, így a buszon még ülõhely is akad bõven. Közben sikerül egy régi ismerõssel, Szilveszterrel is összefutni, akivel még 2008-ban értünk be együtt a célba, és akinek a túra végén még sokat köszönhetek. Jó egy óra buszozás után megérkezünk Kemencére és felhúzzuk a nyúlcipõt. Elsõk között szeretnénk beérni a rajthoz, elkerülvén a nyomorgást a nevezésnél. Ez sikerül is, idõnk is van még bõven 18:00-ig, így kényelmesen lehet készülõdni. Ismerõsök itt is akadnak bõven, akikkel pár szót váltok. A hó nem igen mutatta magát eddig, de kíváncsian vártam, hogy mi lesz a hegység belsejében. Ha az elõrejelzéseknek hinni lehet, akkor akár 50cm-es hóval is találkozhatunk majd. Hármas csapatunk (Bálint, Szilveszter, én) már a hivatalos rajt elõtt kint toporog az épület elõtt, várjuk a „rajtidõ megérkezését”. Pontosan meg is érkezik, így 18:00-kor elsõként nekivágunk a távnak.

Kicsit meglepõdve nézegetek hátra még az aszfaltúton, mert alig jönnek mögöttünk fények. Két kocorászó túrázó lehagy minket, így ideiglenes elsõ helyünket átadtuk. Õk benézik a Z jelzést, és a szekérúton mennek tõle balra. Bár tény, a nyomok (mert itt még ki volt taposva az út) arra mentek. Mi maradunk a Z jelzésen, viszont nyom már elõttünk nincs. Bálint megy elõl, õ tapos, mi meg utána. Szerencsére itt még nem túl nagy a hó, de tudom már, hogy nem lesz ez a mai túra egy könnyû menet. Elsõ komolyabb emelkedõnél Bálint már ellép, a cél elõtt már nem is látom többet. Szilveszterrel lassan befogjuk a két kocorászót, fölfelé ekkora hóban õk sem tolják futva. Egy botos túratárs, Maku László, lehagy minket, így Bálinttal õk ketten egyengetik a terepet elõl. Magosfáig egy helyen sikerül kicsit benézni a jelzést, megtévesztõ a másfelé vezetõ nyom, de szerencsére idõben kapcsolunk. Az elsõ pont meglepõen közel van, valahol a Dosnya-nyereg környékén. Csanya osztja a pecsétet, akivel ma még egyszer találkozunk. Kicsit csodálkozom is, hogy nem a megszokott magosfai pontõr pecsétel, de mint megtudtam lemondta, és ezért jött Csanya helyette. Nem messze tõle 3 kiránduló vert sátort, és épp a tábortûz mellett kajáltak. Magosfa közelében nagyon bedurvul a terep. A szélnek köszönhetõen sokszor combközépig ér a hó, haladni nagyon nehéz benne. Nyom is alig van elõttünk, összesen kettõ emberé. Már várom a lefelét, hogy majd de jó lesz, de ekkor még nem tudom, hogy mi vár ott rám. Ezen a szakaszon négyen megyünk, hol együtt, hol kicsit szétszakadva. Szilveszterrel és a két kocorászó (sajnos nem tudom a nevüket, csak azt, hogy az egyik tûzoltó) társaságában falom a kilométereket. Végre elérkeztünk a P elágazásáig - kellett hozzá jó 2 óra. És kapom a várva várt lefelét, ami nem esik jól. A hó elég nagy, a legkisebb helyen is kb. térdig ér. Alig lehet kényelmesen lefelé haladni, egyensúlyomat sem találom. Az meg már csak hab a tortán, hogy a vízálló, és frissen impregnált cipõm is átázik, a kamáslim egyfolytában lecsúszik, amit már egy idõ után vissza sem tudok húzni, mert megfagyott. Szóval így vánszorgunk lefelé. Kocogásról álmodni sem lehet, legalább is Nagy-Mánáig nem. Érdekes módon utána valamiért sokkal jobb az út, és a pontig kényelmesen lekocogunk. Ha jól tudom, akkor itt Pupu osztotta a pecsétet szûk családjával. Kapjuk tõle a dicsérõ szavakat, hogy milyen jók vagyunk, és mennyire az elején járunk. Letolok itt egy sült húst, két sor csokit és iszom rá egy-két deci narancsot. Úgy érzem visszatért az erõm, és tovaszállunk, még mindig négyen. Pap Gábor, akit sikerült személyesen is megismernem a túra végén, a pont után nem sokkal lehagy minket. Kicsit más dimenzióban utazik, mint mi. A hó itt egész kellemes, és ami különösen jó, hogy a patakokban alig van víz. Az átkelés szinte már nem is a túrához méltó, olyan könnyû. (Ahogy nézem az eredménylistát, öten értek be elõttünk a célba. Sajnos a többieket nem tudom beleírni a beszámolómba, mert nem nagyon emlékszem rájuk, mikor hagytak le. Egy piros kabátosra homályosan emlékszem.) Nem sok nyom van, de egészen jól lehet haladni addig, míg el nem kezdõdik az igazi emelkedõ. Egy nyom van összesen, a hó meg kb. térdig ér. De hogy mekkorákat lépett az, aki elõttünk járt, ép ésszel nem tudom felfogni. Szenvedõs ez a szakasz, szét is szakad eléggé a négyes fogat. Ami kárpótol, az a táj, már amennyit látni lehet belõle. Nagy-Mána gerince felé elnézve idõnkét lehet látni a lefelé jövõ szentjánosbogarakat. A kaszálónál újra együtt vagyunk, majd késõbb ismét kicsit szétszakadunk. Ez a rész nagyon nem esik jól, néha már olyanon is gondolkozom, hogy kiszállok Csóványosnál. Megviselt nagyon, hogy alig lehet normális nyomba lépni, egyensúlyomat nem találom, cipõm átázott, tocsogok a vízben. Kiérve a Z-re mintha egy pillanat alatt megváltoztak volna a körülmények. Valami hótoló járhatott itt, mert elsõ osztályú az út az eddigiekhez képest. Fent a csúcson a pontõrok kezdik bevackolni magukat. Nem irigylem õket, tavaly sokkal jobb idõnk volt. Megeszek pár szem kekszet, amit ellátásként kapunk. A csúcson bevárom Szilvesztert, sajnos kicsit lemaradt. Mondja, hogy menjek a saját tempóban, mert neki ez kicsit gyors. Rushboy is befut, akire rossz ránézni. Nem vízhatlan félcipõ, nincs kamásli. Még a hideg is kiráz, bár itt a ponton eddig sem volt melegem. Így a két kocorászóval tovább is állunk hamarosan. Lefelé egész tûrhetõ a terep, talán itt érzem elõször elõnyét a nagy hónak a lejtõn. Jól megfogja az ember lábát, és a térd sem készül ki annyira. A PX letérésétõl ismét bedurvul a terep egészen a KO végéig. Járni sokszor gyötrelmes, hol besüllyed az ember a hóba, hol nem. Ráadásul minden folyadékom is elfogy, már csak a Spartacus háznál lévõ frissítés lebeg a szemem elõtt, és az, hogy kapok meleg teát a termoszomba. A vaddisznók néhol bõdületes méretû szántásokat csináltak, de ha igazán jó fejek akartak volna lenni, akkor végigmehettek volna a K4-ig a jelzésen. Sajnos nem tették. Bár a vége felé egész jó a terep, így ismét kocogásra váltunk. A háznál lévõ pont is hamarosan feltûnik, ami elsõ osztályú volt! Terülj-terülj asztalkám, mindenféle finomsággal, meleg tea (még a termoszba is) és óriási méretû pogácsa. El is töltök itt vagy jó 20 percet. Közben a két kocorászó srác, akikkel eddig jöttem kiszállnak itt, így egyedül maradtam. Az egyiktõl még kapok egy kis elemózsiát, köszönet érte! Befut Átol Csabi és egy túrázó is, innetõl velük megyek tovább. Mielõtt indulnánk Szilveszter is megérkezik. Tolja neki rendesen, de már mindenki fáradt. Szerencsére Csóványosig az út tökéletes. Kellemesen telnek fölfelé a kilométerek, nem fárasztó a tempó, jól ki lehet pihenni az eddigi megpróbáltatásokat. Foltán-kereszttõl a Csóványosig találkozunk pár szembejövõvel is, õk már kiszálltak. Közben még a csúcs elõtt utolér Jaat és Molnár Péter. Mennek, mint a gép. A csúcson még együtt vagyunk, ahol a pontõrök már teljesen bevackolták magukat. Meglepõdöm Jaat bejelentésén, miszerint õ neki itt a vége. Be se nevezett, csak úgy sétált egyet a Börzsönyben éjszaka :) Társa, Péter, hozzánk csapódott, így megint négyes fogatban megyünk. Igen nehezen jön el a K3 balos letérése, bár meglepõen jól érzem magam. Úgy látszik, mûködik nálam a szokásos szindróma, miszerint az elsõ kb. 20km-en soha nem érzem jól magam, utána meg mintha újjászületnék. Végre letérünk balra, a nyom itt is elég gyatra, de erõm teljében vagyok. Talán a hó is jobb állagú itt, mint a Rakottyás-völgy felé vezetõ lejtõn. Nem annyira tömör, inkább por hó jellegû, és nagyon könnyen lehet lefelé menni benne. Azért minden kellemes érzés ellenére elég hosszúnak tûnik ez a szakasz. A K+ is csak nagy nehezen jön meg, amin még szintén menni kell nem keveset. Postás háznál fények szûrõdnek ki az ablakon, de ez még nem a mi állomásunk. Nemsokára feltûnik a sátorra kitûzött villogó, és újra egy Csanya ponton vagyunk. Úgy kell fölrázni az álomból, hogy megkapjuk pecsétünket és csokinkat. Jól szétszakadt a mezõny. Az elõttünk lévõ négyes fogat jó egy órája ment már el. Kicsit pihenünk, majd elindulunk tovább. Elsõre sikerül benézni a K helyes ágát, de aztán megvan. Aklok-rétjéig minden elõttünk haladó egy lábnyomban ment, így mi is ebben totyogunk tovább. A rét után Péterrel kilépek a négyes fogatból, Csabiék kezdenek lemaradozni, én meg úgy érzem jobb, ha a saját tempómban megyek. Utolsó kemény emelkedõ nem esik jól, de innen már nem illik kiszállni. Végre a helyes úton sikerül a P+-on felmenni, eddig valahol mindig elkolbászoltam. Benyitunk a házba, ahol a pontõr, ha jól emlékszem tapsolva köszönt minket, és közli, hogy hányadikok vagyunk. Pihenni nem akarunk sokat, de azért egy cukros lötty lecsúszik, majd elköszönünk és röpülünk lefelé. Nekem szó szerint röpülés, mert szinte megállás nélkül sikerül lekocogni a célig. Meg is lepõdtem ezen, hogy milyen jól esik a kocogás egy ilyen túra végén. Kezd már lassan világosodni is, az utolsó métereken már nagyon lámpára sincs szükség. Feltûnnek végre a szélsõ házak, és már csak pár lépés a cél. 06:20. Benyitás elõtt nyúlok, nyúlnék a gps-emért, hogy leállítsam, de nem találom sehol. Az érzést, ami ekkor átfutott bennem nem igen tudom leírni. Elhagytam, elveszítettem, és nem tudom, hogy hol. Nagy-Hideg-hegy után még a felvonó aljában megvolt, de hogy utána hol esett ki… Visszamenni nincs erõm, csak abban bízom, hogy valaki megtalálja, és lehozza. Az összes örömöm, amit érezhettem volna a túra végén elszállt. Nem is igen tudtam örülni a célban. Átveszem a díjazást, Lupuséknak is elmondom, mi történt, aztán átballagok a „melegedõbe” a kályha mellé. A gyorslábúak már bent pihennek. Leülök egy székre, lehámozom magamról a rám fagyott kamáslit, cipõ és zoknicsere, majd kb. egy órányi pihenés a busz indulásáig. Nem életem legboldogabb órája volt. Közben beérkezik egy túrázó, de õ nem talált semmit. Ekkor már lemondtam róla végleg. Megyünk a buszhoz, már majdnem fölszállunk, mikor fut a célba Szilveszter, aki kiabál, hogy hozott nekem valamit, méghozzá a gps-em. Na, hát kb. ez az a másik érzés, amit nem igen tudnék leírni, ami akkor átment rajtam. Valaki onnan föntrõl velem volt. Már sokkal fényesebb az emléklap és a kitûzõ is. A buszon eltelt percek is sokkal vidámabbak, a vonaton meg nyugodtan alszom hazáig.

Záróként mit is lehetne mondani egy ilyen túra után…. Végre volt hó, hó és hó. Megtudtam milyen is lehet a Börzsöny éjszakai téli körülmények között. Bár azért hideg annyira nem volt. A rendezõknek köszönet a túráért! Igen színvonalasra sikeredett. Külön jó volt, hogy kint maradtak tavaly óta a kis fényvisszaverõ cetlik a fákon, amik sokszor megkönnyítették a tájékozódást. Gratulálok mindenkinek, aki eljutott a célig! Illetve azoknak is, akiket most legyõzött a hegy! Nem kell feladni, menni kell, és legközelebb sikerülni fog!


Mért adatok (GPSmap 60CSx & SRTM_HUN):

-táv: 46,439km
-szint: 2510m