Túrabeszámolók


LeFaGySz

Szabó László AttilaTúra éve: 20102010.03.12 07:11:30
 

 LeFaGySz-Zemplén-48 ( 2009.02.27 )

 

Az elõjelek nem a legjobbak voltak. Nem az idõjárásra gondolok, februárban nem kankalinos-vadvirágos túrára indul az ember a hegyekbe. A hét elején bedurrantak a manduláim, és mindenféle kegyszeres-vegyszeres kezelés ellenére nem javultak, torokfájás, szúrás, köhögés. A háziorvosom egy rutinszerû vizsgálaton lebuktatott, mivel a jobb szememmel a táblán még a legfelsõ gereblyéket sem tudtam, hogy melyik irányba mutatnak. Nosza, irány a szemészet, ahol közlik: szürke hályog, mûtét. Láttam én hogy nem látok, de nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a helyzet. Április 20-án majd megmondják, hogy lézer, szike vagy drótkefe a megoldás. Addig vakulhatok tovább…

 

Ahhoz, hogy Pécsrõl eljussak Pusztafalura, idejekorán el kell indulni. IC-kel nyomulok, Dombóvártól már a kaposvári túrabarátokkal. Miskolctól egy MALERVO szerelvénnyel utazunk ( Magyarország Legretkesebb Vonata ) Sátoraljaújhelyig. Némi izgalom a késés miatt, de a helyi erõk megnyugtatnak, a buszok megvárnak bennünket. Így is történt. A buszon aztán újabb túratársak csatlakoznak, feltûnik vassalmos is, kackiás kalapjában. Egy órányi tingli-tángli és máris az Öreg Bencében vagyunk. A rendezõség kemény magja már fogadókész: J a a t, RitaB, botosember, vándorköszörûs információkat is adnak a terepviszonyokról. A lényeg: hó minden mennyiségben, sár kevés. Kint meg szakad az esõ.

 

A rendezõi szobában kapok egy vip-helyet, alsó ágyat választok, de nem a cserépkályha mellett. Egyre-másra érkeznek a résztvevõk, rendezõk. Nevezés, vacsora és a túracucc molyolása, aztán nyugság.

 

Hajnali kelés, az éjszaka érkezettek üdvözlése. Kiadós reggeli. Benyomtam egy nagy darab kolbászt. A türelmi zónás leányzó iránymutatása volt a mérvadó: „Nem baj ha vastag, csak hosszú legyen!” Megint molyolás, az elsõ körre csak minimális cuccal menjünk! Két lényeges dolog történt: Egyenletesen esett az esõ, és sokan emlegették a Tolvaj-helyet.

 

7 óra elõtt J a a t  közli: Az idõjárási és terepviszonyok romlása miatt mindkét táv beérkezési ideje 1-1 órával kitolva. Mivel én eleve a 48-as távra neveztem ez 21 órái beérkezést jelent. Megmondtam J a a t-nak, hogy ha elõbb tudom ezt, el sem jövök, mecsoda szinvonalcsökkentés ez?? J Pontban hétkor ki lettünk rúgva az Öreg Bencébõl, azaz rajtbélyegzés és ki az esõbe-ködbe. Az indulók között Surd tûnt ki az összeférceltnek mutatkozó esõkabátjával. Bármelyik hajléktalan megirigyelhette volna. De Surd a kedvencünk és neki ilyesmi meg vagyon engedve, sõt…

 

Rövid ideig a falu fõutcáján mentünk. A mezõny azonnal eszement 6,5-es tempót diktált, de én ebben nem vettem részt. Aztán jobbra fel a mezõn. Finnyáskodtunk ottan, ide-oda lépegetve az olvadó, kásás hó miatt, holott ez csak egy gyenge bemutató volt a késõbbi viszontagságok elõtt. A Bába-hegyre felmenet aztán már csak hó lett, így az izgalmak alább hagytak. Hamarosan elértük az l. ellenõrzõ pontot. Nekem megjöttek a tolófájásaim, így elmentem a balkettes szülõszobába. Még láttam Bubut és Gudlukingot elmenni, meg a cifra kutyust a gazdijával. A 2.ep-nál a szokásos csattogással beért Nomád és csapata, elég jó tempóban ereszkedtek lefelé, majd köddé váltak. A határkövek mentén kolbászoltam lefelé. A lejtõ aljában értem el az elsõ patakot. Ebbõl lett még hat. Meredek, jeges-havas-sáros part, mély víz. Minden lépésre illett odafigyelni, ha nem akartam megmártózni. Ugrani is kellett, ha jót akartál. Ezen tréfás gúlagyakorlatok között csatlakozott hozzám a tiszaújvárosi Lajosom két társával. Pontosabban: utolértek…Egy darabig együtt nyomultunk, aztán leszakítottak, mint egy kabátgombot. Nekem is jutott siker, én meg a két lány ( Daniella és Dömpi ) és a vaddino alkotta csoportot értem be, ideiglenesen…

 

Amikor kiértünk az erdõbõl, és kerülni kezdtük a Tilalmas végén lévõ tisztást, már szemezni lehetett a Tolvaj-heggyel, amely elõttünk tornyosult, elég kihívóan. Persze elõtte még olvadó hó jutott osztályrészül, ami jócskán bokán felül ért. Erre még sosem jártam, többek között ezért is csábultam el, de nem nagyon hallottam még ennyi rosszat egy hegyrõl, mint errõl. Én azt mondanám, nem is olyan vészes. Csupán 45 fokos a lejtõ, nincs több 1010 lépésnél, én ennyit számoltam, míg felértem. Lefelé sokkal rosszabb lett volna. A botok jó szolgálatot tettek, két alkalommal így is visszacsúsztam vagy 5-5 métert, hiába kapaszkodtam, mint parasztgyerek a hagymaszárba…F.Roland itt ért utol, és jókat gúnyolódott rajtam, ahogy szerencsétlenkedtem, amikor visszacsúsztam. De ezt nem hagytam annyiban, s hamarosan csönd ülte meg a tájat. Csak nyögések-szuszogások hallatszottak. Jött vaddino a csapatával, és szép tempósan elmásztak mellettem. Fölérve a csúcsra, itt is, mint a Bába-hegyen, sajnáltam, hogy köd volt, nem lehetett a tájban gyönyörködni. A gerincen térdig-combig érõ hófúvásokon törtünk elõre, az élen lévõknek nem lehetett könnyû dolguk.

 

Irány lefelé, vissza az Öreg Bencéhez. Egy erdõ után réteken mentünk keresztül, víz és hólé mindenütt. Az esõ sem adta fel. Gondoltam arra is, hogy kiszállok, sõt, már a logisztikát is próbáltam összeagyalni, de némi pihenõ, egy bögre jó forró tea elhessegette ezeket a perverz gondolatokat. J a a t mondotta volt, hogy jócskán vannak még mögöttem. Kiegészítettem a cuccost, aztán hajrá!! A temetõ után, Fûzér felé menve szép látványt nyújtottak a Zempléni-hegység vonulatai – eddigre valamelyest kitisztult az idõ – és persze a vár, amely mindig lenyûgöz, bármely irányból is közelítünk hozzá. A várhegy nyergében öt-hat Szent Kristóf jött lefelé Nomád vezérletével, majdnem elmentek rossz irányba, de visszakiabáltam õket, mutatva a lemenetet. Az itteni ellenõrzõponton (is) a BTHE csapata volt Csiba Tonesz vezetésével. Hamar elhúztam a csíkot, nagyon kitett, huzatos hely volt. A Rákóczi-túrán majd fölugrunk megkoszorúzni a Sz@rrá Fagyott Pontõrök Emlékmûvét. Lefelé jókora sárban caplattam, szerencsére rövid szakasz volt. Füzérbe érve ellenálltam a csábításnak és nem mentem be a kocsmába, nyomultam tovább. Éppen delet harangoztak, és tiszteletemre még jó tíz percig egy nagyon szép harangjáték is elhangzott. A falun átfolyó patak színültig volt vízzel, épp hogy nem öntött ki.

 

A Toroki-erdészházig különbözõ halmazállapotú utakon mentem, sár-hó-jég-olvadó hó-avar  és ezek keveréke, több helyütt bokáig vagy azon felül érve. Az a topictársunk, akinek egyik kedvenc foglalatossága, hogy különbözõ értékeléseket végezzen, nem vett részt e túrán, pedig ezt a szakaszt etapokra bontva, összehasonlításokat végezhetett volna, hogy mennyi százalék volt a sár, a falevelek, a jég, a víz, stb. aránya. Aki Joe-ra gondolt, jelenkezzen nálam, nyert egy hangszórót…:) Kiérve a mûútra konstatáltam, hogy minden eddiginél jobban esik az esõ. Zuhogott. Fölhívtam Gyõri fatert, röviden tájékoztattam. Õ a Forrás-túrák bejárásán volt és napsütést jelentett. Mielõtt méltatlankodhattam volna, a térerõ eloszlott az esõben, mint a lepkefing. Hollóházán a Rákóczi-110-en megismert büfébe tértem be. Megköszöntem még egyszer a hölgynek a nyári életmentõ gyümölcsleveket, és egy nagyon hosszú kávét rendeltem. Kint a teraszon nekiálltam falatozni: házi töpörtyû, erõs paprika, kenyér került a bendõbe, a finom kávéval. Közben három-négy fiú húzott el fölfelé, kölcsönösen jó utat kívántunk egymásnak. Már majdnem indulásra kész voltam, amikor Tibetet láttam megérkezni. Nem vett észre, láthatóan szenvedett ebben a pocsék idõben. Lefotóztam a szemben lévõ hegyoldalban lévõ temetõt, állítólag J a a t itt foglalt kedvezményesen díszsírhelyeket..:), aztán indultam Tibet után. A Pányoki-kútnál nem találtam a lyukasztógépet. Szóltam elõre Tibetnek, aki mondta, hogy feljebb van, beszélt telefonon Sanyival. Gondoltam, egy ilyen nevû vadmalacot én is ismerek. Tibetet ott értem az ellenõrzõ pontnál, de nem állt szóba az öregemberrel, azonnal továbbállt. Engedtem, hadd menjen. Vártam egy kicsit, hogy kellõ távköz legyen, ( talpam alatt sár és ingovány ) aztán indultam én is. Szurok-hegyig nagyon szép szakasz következett, de most az olvadó hó és víz nem tette kellemessé a haladást. Tibet látótávolságon belül volt. Elmentem egy nagyon büdös, gázolajszagú erdészeti gép mellett, kereszteztem a mûutat, majd következett a Szurok-hegy emelkedõje, még láttam Tibetet fölkapaszkodni. A csúcson eléggé fújt a szél, de kipakoltam és vettem még magamhoz némi táplálékot és teáztam a magammal cipelt termoszból.

 

Innen meredek lemenetek következtek. Szép sziklaalakzatok között vezetett az út, újra az északi zöldön voltam. Minden nagyobb határkövet „belülrõl” megrugdostam „kifelé”, ha mindenki ezt teszi, idõvel helyreáll a rend…J Azt hittem gyorsan fogok haladni, de nagyon csúszott, óvatoskodni kellett. Elég messze le lehetett látni, de senkit sem láttam, mindenki megtáltosodott és elhúzott. A lejtõkön leérve jött a nap fénypontja, a már többek által megénekelt patakátkelés. Ez nem volt tréfadolog. Én zokon vettem, hogy északra, az elcsatolt részek felé folyt, mert ha elragad, mégis csak normálisabb lenne, hogy Hollóházán kössek ki, ahol jobb esetben hosszú kávé, rosszabb esetben díszsírhely vár..:) A folyásirányban találtam egy nem túl vastag fatörzset, amit valaki ideiglenes átkelõnek tett oda. Megkockáztattam, szépen átaraszoltam rajta, a botokból nem sok látszott ki a vízbõl, a fatörzs meghajlott, a víz pedig már jócskán a bokán felett folyt. Zokni, cípõ és lábszárvédõmosás rendben, szépen átértem.

 

Jött a skárosi emelkedõ, vagy Nagy-Hrabó. Nem tetszett most ez a meredek emelkedõ. Még jó hogy ott voltak a határkövek, ezekre leülve pihegtem ki a fáradalmakat. Egyik-másik még langyos volt, ezek szerint mások is igénybe vették..:) Úgy számoltam, hogy 6 óra körül fölérek a Nagy-Milicre, és akkor éppen idõben le tudok jattolni J a a t-al. Még nem jártam az északi zöldön, tetszett nagyon a táj. De nem voltam megelégedve a haladási sebességgel, a skárosi felmenet nem nagyon ízlett. Úgy gondoltam, én vagyok az utolsó ember. Aztán a „valahol az É-i Zöldön” ellenõrzõpontnál hátulról hangokat hallottam. Szabolcs jött (BTHE) botosemberrel. Mint kiderült, mégis csak lett söprû, egyrészt mert Laci teljesíteni akarta a túrát, másrészt meg így nem kellett vasárnap kimenni a terepre beszedni a szalagokat. Azt is megtudtam, hogy még ketten voltak mögöttem, de egyikük sérülés miatt a Szurok-hegytõl, másikuk pedig a skárosi úttól ment vissza Hollóházára. Ettõl kezdve igyekeztem megemberelni magam a jobb haladás érdekében, ami egy jó ideig sikerült is. Jött a Drahosi-rét. Hát ez megint bokán felüli jeges hólében történõ caplatást jelentett, el is dúdoltam egy-két madrigált. Aztán jött egy patakátkelés, ugra-bugra, majd felfelé menet az erdõben a patak mentében. Nicsak, nicsak. Ki kuporog itten? Jámbor ült le egy alkalmas helyen erõt gyûjteni, s nyomatta befelé a tökmagot. Alkonyodott, visszafelé tekintve nagyon szépen vöröslött az ég alja. Botosember elkérte tõlem a gépet, s ezt is, és még néhány pillanatot õ kapott lencsevégre. Hamarosan utolértük a vaddino vezette csapatot, jórészt együtt haladtunk. Dömpike két alkalommal is mandarinosztást rendezett, ezek életmentõ falatok voltak. Két meredek felmenet már kifejezetten nem ízlett. Azért csak-csak haladtunk, botosembertõl elnézést is kértem, hogy gátolom a gyorsabb haladásban. Egy idõ után már csak ketten maradtunk, a többiek elõre lendültek. Mielõtt felértünk a Nagy-Milicre, már fél hét lehetett, Jámbor jött szembe a jó hírrel, hogy már csak 250 m. a csúcs. És lám, csak odaértem. A sátorban Krieger Pisti és Papp Zsolti tartották a frontot délután kettõtõl. Jöttek az 58-as távosok is egymás után. Köztük Remo is. Közvetlenül mellettem állt, de nem volt kommunikatív a fiú. Késõbb, lent a házban – a gyõzelem után – már mosolygott, s alig hitte a dolgot.

 

Botosemberrel hamarosan elindultunk lefelé, az utolsó pukli után jól haladtunk, s fokozatosan nyertük a magasságvesztést. Mi régi cimborák vagyunk, de az utóbbi években mindig csak kutyafuttában találkoztunk. Most alkalom adódott arra, hogy beszélgessünk a családról, munkáról is. A kövesút most kifejezetten jól esett a lábaimnak. De még hátra volt a feketeleves. A Bodó-réttõl lefelé megint olvadó, jeges hó, hólé. Próbáltam keresni a járható utat, de bárhová léptem, mindenhol csak bokán felül ért a trutyi. Egy idõ után már nem is törõdtem evvel, gondolom, mindenki így járt. Mielõtt még leértünk Füzérre, és amikor Tibet már bent sírdogált a célban, újabb – bár a délinél rövidebb – harangjáték jelezte az este nyolc órát, s biztatott engem a továbbhaladásra.

 

A faluban összeszedtünk egy tévelygõ csapatot, õk elnézték a jelzést, s próbáltak ledoktorálni Füzérbõl. A Senyánszki-rétre már nehezen mentem fel. Botosember éppen indult föl a Nagy-Milicnek. Köszöntem a hozzám való nincs mit. A ponton Jandó Gabi tartotta a frontot. ¾ 9 volt és 2 km. a cél. Na, ezt elbuktam, gondoltam. Máskor egy ujjgyakorlat lett volna lezúgni, de ezen a terepen nem kockáztattam, teljesen mindegy hogy 5 vagy 15 perccel késõbb érek be. Gabival még hülyéskedtünk egy kicsit, aztán irány lefelé. Itt is hólé, zúgó patak. Na végre, itt a falu meg a ház. 21,18-kor léptem be a házba. Vándorköszörûs, RitaB és J a a t nagy üdvrivalgással fogadtak. Azt hittem, ez nekem szól, de szerintem örültek, hogy megint megmaradt egy jelvény…:)

 

Cammogó már kisimult arcvonásokkal fogott velem kezet, mindjárt le is tartóztattunk egy kis szíverõsítõt. Néhány perc múlva beesett a célba Megyeri Laci is, aki régi pálinkaosztogató családból származik. Gyorsan rendezte sorait, s elõkapta üvegét, felkínálva a papramorgót. Hát persze, hogy jókat hülyéskedtünk. Kicsit kedvemet szegte, hogy már csak jéghideg víz volt a fürdéshez, de ez is várható volt. Vidáman beszélgettünk a már beérkezettekkel és szurkoltunk a még kintlévõknek, hogy épségben, minél elõbb érjenek be. Amikor 10 óra tájt aludni tértem, éppen Nomád érkezett meg, egyre erõsödõ lódobogással. Olyan fáradt voltam, hogy még vagy háromnegyed óráig néztem a plafont, nem tudtam elaludni.

 

Hajnalban 5-kor már a forró zuhany alatt voltam. Fél hét elõtt elköszöntünk a rendezõségtõl, lebusztunk Sátoraljaújhelyre, s a péntekihez hasonlóan régi, de nem olyan retkes vonattal mentünk a fõvárosba. Papp Gabival kellemesen elbeszélgettünk, így gyorsan telt az idõ. Rá 5 percre, hogy elköszöntünk egymástól a Keletiben, úgy elment a hangom, mint a pinty, és csak szerdán tudtam újra beszélni. Addig csak suttogás. A család viszont nagyon figyelt rám.

 

Ez úton is köszönöm a rendezõknek ( J a a t, botosember, RitaB, vándorköszörûs, az egész BTHE-nek ) ezt a remek túrát, a rendezést. Még megemlegetjük!! A túratársaknak köszönöm a kellemes társaságot. Minden teljesítõnek, és annak is, aki megpróbálta nagy-nagy gratula.

( Képek a szokott helyen a képtáramban, kettõs kattintással, egyenként, mert a kötsög hungarotel már több mint két hónapja „konvertál”. )