Aranyszarvas 50
Csaknem egy éve készültünk már erre a túrára. Nem is annyira sok gyaloglással, bár abból is volt bõven, hanem gondolatban: jó lenne egy 50-es túrát is megpróbálni. A sok közül azért választottuk épp ezt, mert egyrészt márciusban még nincs nagy meleg (ez nem jött be), másrészt a Tápiószelei Kupa okán amúgy is el kellett látogatnunk ide. Ja, és az aranyszarvast ábrázoló jelvény is elég erõs motiváció volt.
Különbözõ, de tulajdonképpen lényegtelen huzavonák után két autóval 8 fõ indult el a Tápió-menti faluba. Ketten a 25-re, hatan pedig a nagy távra. A mûvelõdési ház még szinte üres parkolóval várt. Janiékat letettük, jó utat kívántunk nekik, majd átmentünk a Blaskovich-kúriába, az Aranyszarvas rajthelyére. Itt sem volt nagy tolongás, kb. 20 fõ várta izgatottan Lipák Istvánt, hogy megérkezzen a dokumentumokkal, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy valaki hivatalosan elindulhasson a versenyen. Nem is sokára István is meglett, a papírmunkát is letudtuk, és indultunk is.
Szép, napsütéses, kissé még hûvös idõben startoltunk. A jósok délutánra 20 fokot rebesgettek (és be is jött), így elég nagy tempóban indultunk, hogy a hûvösben minél tovább jussunk.
A faluból kivezetõ rész nem hemzseg a látnivalóktól, csakúgy, mint az egész túra, de ilyen távra nem is azért jön az ember, hogy folyton bámészkodjon. A Hajta a falu után annyira meg volt áradva, hogy csak egy keskeny szekérúton lehetett eloldalazni mellette. Ezután szép erdõs rész következett, elhagytunk már néhány keresztet, és meg is érkeztünk a 6,5 kilométerre lévõ 1. ep-hez, az erdészházhoz. Itt reggeli, pecsét, felesleges ruhadarabok eltávolítása, ilyesmi.
Tíz perc után folytattuk Erdõszõlõk felé. Ez ugyancsak hasonló távot és szintén egy és negyed órás menetidõt követelt meg a részünkrõl, így két és fél óra alatt már 13 kilométeren is túl voltunk. A telepre ígért kocsma sajnos nem volt nyitva, így egy nyomós kútnál töltöttünk vizet, és kaptunk egy banánt is.
Tovább haladva a következõ pontig, a idõ egyre izmosodott, vele együtt mi is: ez a szakasz ment a legkönnyebben és leggyorsabban. A nagykátai út sarkán ismét kereszt, majd hamar megkaptuk a tápióbicskei csata emlékmûvét, vele a pecsétet és a dobozos almalevet.
Itt ért minket utol a rajtban már üdvözölt G. Imre budapesti túratársunk, és beszélgetéssel segített leküzdeni a monoton, az elõzetesen általunk holtpontnak jósolt 7 kilométert Tápiószentmártonig, ahol a Blaskovich-kápolna pontõrei csokival és jó szóval engedtek tovább a Kincsem Lovaspark irányába. Imrétõl búcsút vettünk, illetve õ tõlünk, mert õ volt a gyorsabb, és kissé lassulva, de elszántan folytattuk utunkat. Azt azonban éreztük, hogy az elsõ szakasz tempóját nem fogjuk végig bírni (25 km - 4 óra 50 perc, pihenõkkel együtt).
Valahogy mégis az Attila-domb mellett találtuk magunkat (nem mentünk fel rá), és a lovasparkban is csak feküdtünk <> a fûben. Nem kellett se meleg étel, se büfé, se múzeum. Majd egyszer eljövünk autóval. Most csak az lebegett a szemünk elõtt, hogy valahogy összeszedjük magunkat annyira, hogy tovább tudjunk menni. Sántikálva, de nekiduráltuk magunkat.
Ekkor következett a túra "szellemi" mélypontja. A viszonylag nagy számú, életkora alapján középiskolásnak saccolt csürhe üvöltve, káromkodva, és zenét bömböltetve haladt, néhányan kissé italos állapotban. Széles mozdulatokkal dobálták az erdõbe a feleslegessé vált szemetet, üres palackokat, tördelték az ágakat, mert nekik feltétlen élõ fából kiszakított "túrabot" kellett. Tudtuk, hogy nem az 50-en vannak, ezért alig vártuk (és alig is jött el) a Bogaras nevû pontot, ahol végre megszabadulhattunk tõlük. És láss csodát: egy intenzív balkanyarral tényleg eltûntek a semmiben (azért gondolom tovább boldogítva a 25-ös és 40-es mezõny normális tagjait). Ha csak túrázni jönnének, nem volna velük gond, de nyilván nem azért jöttek. Akkor vajon miért...
Ilyen fizikai és szellemi megpróbáltatások után minden erõnkre és koncentrációnkra szükségünk volt a folytatáshoz. Ehhez jelentõs löketet adott F. Petiék mezõberényi duója, akik lelket öntöttek belénk, majd - mivel õk ugyancsak jobban haladtak, mint mi - elbúcsúztunk egymástól.
A Kláratelepi-kilátóig végtelennek tûnt az út. A ceglédi országút mellett csak lerogytunk az árokpartra, és már nem is nagyon volt erõnk felállni. Egyikünk-másikunk jobban bírta, némelyeknek már ép felület sem volt a talpán, de fel nem merült egyikünk részérõl sem, hogy feladjuk, vagy elhagyjuk akár csak egy-két órára is egymást. Egy Csapat vagyunk, és mint a pályakerékpáros csapatversenyeknél: akkor van számunkra vége a megpróbáltatásoknak, amikor a legutolsó társunk is beér a célba. Így a kicsit kevésbé fáradtak visszalassultak egy közös tempóra.
A kilátó is meglett valahogy, majd pedig az új abonyi mûút mellett kutyagoltunk, az egyre inkább az útszéli nyárfasor takarásába vágyódó Nap arany fényének kíséretében.
Aztán már félig sötétben, teljesen kikapcsolt tudatállapotban, ösztöneinknek engedelmeskedve elértük a település szélét, majd végighaladva rajta, teljes sötétben, tudtuk <> le a mûvelõdési házig hátra lévõ két kilométert. Itt találkoztunk Palikával és Jimivel, akik türelmetlenül várták érkezésünket.
A célban kissé fáradt, de nagyon kedves szervezõket találtunk, akiktõl rögtön elnézését kértünk a gyatra második szakaszért és a 11.30-as bruttó menetidõért (nettó 10.00 volt), hogy ilyen sokáig kellett ránk várniuk. Erre a kedves hölgyszemélyzet csak annyit mondott, hogy nem kell szabadkoznunk, õk el sem mertek volna indulni ekkora távon.
Így zajlott le életünk elsõ 50-es túrája. Hogy lesz-e folytatása ilyen távokon való indulásnak a részünkrõl, hát mostanában biztos nem. Mi nem vagyunk sem sportolók, sem teljesítménytúrázók, csak lelkes mûkedvelõk. És mint ilyenek, egy ilyen távon, ilyen sok homokúttal, levés vízzel, nagyjából megközelítettük teljesítõképességünk határát. Nagyon tiszteljük azokat az embereket, akiknek egy ilyen túra meg se kottyan, de mi így is nagyon büszkék vagyunk magunkra, pont azért, mert semmi garancia nem volt arra, hogy kibírjuk. És hogy kibírtuk, az olyan hihetetlenül jó érzés, amelyet sohasem fogunk elfelejteni!
Köszönjük Istvánéknak a szervezést, a lehetõséget és a bátorítást, az Összes Teljesítõnek szeretettel gratulálunk, és Mindenkinek Szép Túrákat kívánunk az év további hétvégéire!
Minden rokonom!
Sántaõz - Járóföld TE - Lajosmizse
|
