Túrabeszámolók


Tojás 40/30A/30B/20

toprongyTúra éve: 20102010.04.05 19:51:04

Tojás 40 / 30A


Életem egyik legemlékezetesebb túrája, és egyben túrázói karrierem mélypontja: az elsõ olyan túra, amelyen átneveztem a rövidebb távra.



Öten indulunk el reggel 8:25-kor a városmajori általános iskolából, szemerkélõ esõben, de kellemes idõben. Könnyedén, a tavalyi évnél jóval kevésbé lihegve másszuk meg a lépcsõket, egyik haverunk, aki kezdõ túrázó, minden áron elõre akar futni, mondom neki, hogy majd Nagykovácsi és Telki között legyen ilyen virgonc. Közben eláll az esõ; a Széchenyi-emlékmûnél leveszem a pulcsit, egy szál pólóban megyek tovább.

Gyönyörû, hûvös, de nem túl hideg, szélcsendes idõnk van, a néha rákezdõ esõszitálást leszámítva, amint letrappolunk a Disznófõhöz, majd miután pecsételtetünk, folytatjuk utunkat a Hûvösvölgyi úton át a volt hárshegyi campinghez. Itt az élelmes pontõrök autóban ülve fogadnak minket, mi pedig kitörõ örömmel fogadjuk a csokitojást, amelyet kapunk tõlük.



Tovább az Árpád-kilátó felé... Másik kezdõ túratársunk a tök sima úton kétszer elzanyál, jót röhögünk rajta, és megjegyezzük, hogy na, mi lesz így a késõbbiekben...

Az Árpád-kilátó magasságában az esõ ismét bekeményít; nem idõzünk sokat, motivál, hogy mindjárt itt a kajapont, meg nem is kéne sokat állni. Alant egy pavilon alatt zsíros és vajas kenyér vár minket, csalamádéval, párizsival, málna-és bodzaszörppel. Nyamííí! Kicsit eszünk, bár nem vagyunk túl éhesek, inkább csak a móka kedvéért, meg az esõ is egyre erõsebben esik, jó lenne beérni az erdõbe, mielõtt kitör a felhõszakadás...

Fel a lankás emelkedõn a Virágos-nyereg felé... minden tele van gilisztákkal, nézegetjük, hogy milyen jó lehet ilyenkor gilisztának lenni, õk élvezik az esõt. Közben megint eláll egy kicsit az esõ, megcsodáljuk a panorámát, de nem állunk meg, felvidulunk az idõjárás javulásáról. A Boróka-büfét most kihagyjuk, fölösleges megállni, egyébként is megint kezd erõsödni az esõ... kicsit már kezd elegünk lenni belõle.



Öt fõs csapatunk ekkor kezd szétszakadozni, ketten kicsit lelassulnak, én elõretörök, a futkározós kedvû srác velem tart, az ötödik túratársunk meg a kettõ között valahol. Amikor megyünk lefelé a zöldön Solymár felé, kezd gyanús lenni, hogy hol maradnak a többiek... már csak ketten maradtunk Haus haverommal. Az esõ kezd aggasztó méreteket ölteni. Az erõnlétünkkel semmi gond, de már a pólóm is átázott, a nadrágomról nem is beszélve.

Ahogy Solymár felé caplatunk az erdõben, az idõérzékünk kezd eltompulni. Már a bugyimból is csavarni lehetne a vizet... Összes földi vagyonunk két csuromvizes dzseki; megállunk, kicsavarjuk õket, és kabátot cserélünk. Ennek igazából csak pszichés jelentõsége van, mert már mindkettõ olyan vizes, mintha most zuhanyoztunk volna...



Haus barátom már nagyon szenved, az erdõbõl kiérve mondom neki, hogy már nincs sok a kocsmáig, az ott a távoli horizonton már Solymár. Nem látszik a ködtõl, de azért örül neki. Közben utolér minket RTL haverunk (srác!), és közli, hogy pisilnie kell. Mondom: tedd azt. De nincs vécépapír... Na ekkor erõsen kikacagjuk.

Megyünk hát tovább a távoli horizonton ködbe burkolózó Solymár felé. Baromi nagy sár van, bár erre lehetett is számítani. Teljesen átáztunk. De abszolút.

Hausnak, aki nem járt még itt, nagyon tetszik a Szarkavár, ennek örömére marha nagyot zanyál a tökig érõ sárban, kezében a pulóveremmel, arra esik... Sírunk a röhögéstõl, az esõ szakad, megint utolér minket RTL, és nyafog, hogy szerezzünk valahonnét gyorsan vécépapírt, mert menten bepisál. Nagyon kiröhögjük...



Majdan elérjük a nagy rétet, ahol balra látható maga a község. RTL nekiáll becsöngetni a környezõ lakóingatlanokba, és vécépapírt kuncsorog... senki sincs otthon, vagy simán csak nem óhajtanak ajtót nyitni egy csuromsáros srácnak, aki teljesen átázott joggingjában úgy fest, mint egy közepesen rosszul szituált hajléktalan.

Haussal közben állunk a rét közepén a szakadó esõben, egy szál pólóban, kezünkben teljesen ronggyá ázott kabátjainkkal. Eszébe jut, hogy húsvét hétfõ van, mond egy locsolóversikét és meglocsol. Megrúgom...

Utolér minket két túratárs, megkérdik, mivégre rugdossuk egymást a sár közepén a szakadó esõben. Kiderül, hogy túratársainknál van zsepi; utánaordítok RTL-nek, hogy fejezze be a csöngetgetést, van papír. Adunk neki, örül, kilátásba helyezem a megverését, õ elhúz a bozótba. Székrekedése lehet, így mi még jó negyed órát ázunk a rét közepén...

Már utána akarunk menni, afelõl aggódva, hogy belefulladt a patakba, amikor végre elõkerül. Ilyen esõben nincs hangulatom megverni, pedig ráférne. Megyünk tovább a horizonton a ködtõl nem látszó házak felé, mondom a már nagyon haldokló Hausnak, hogy most már tényleg közel vagyunk... Eléggé nehezményezi, hogy az elmúlt két órában ezt már mondtam egy párszor. Látom rajta, hogy menten meghal, de a büszkesége hajtja...



Vágunk át a mezõn. Az esõ szakad. Megemlítem az Apokalipszis most címû filmet, abban volt mindenhol ekkora sár, meg abban néztek ki ilyen szakadtan a szereplõk, mint mi.

Beérünk a házak közé, majd végre-valahára a kocsmába... megjegyzem, az itiner csak annyit jelölt, hogy "kocsma", ez lehet, hogy kevés információnak bizonyult volna a megtalálásához, ha nem jártam volna már itt egy párszor. Bekucorodunk a kocsmába, Haus nagy vígan kérdezi, hogy na, megyünk tovább a 40-re? (Azon vagyunk, de miután a többiek még nála is rosszabb állapotokat élnek, fontolgatom az átnevezést...) Mondom, ha sikerül szereznem egy nadrágot, megyek akár 60-ra is. Mindenem teljesen átázott, de csak a nadrág zavar. Egy nadrággal akár Kínáig is elhatolok. Országomat egy nadrágért.

Senki sem akarja odaadni a sajátját, pedig ígérek érte két péksütit, ezek lévén pillanatnyilag az összes földi javaim. Már majdnem megegyezünk Haussal, hogy nekem adja az alsógatyáját, hogy abban tegyem meg a maradék 12 km-t, amikor befutnak a többiek.



Haus nem hajlandó továbbmenni az alsógatyája nélkül, én viszont nadrág nélkül nem vagyok hajlandó továbbmenni. Patthelyzet... Végre kapok egy nagy darab, magas sráctól egy pulóvert, ebbõl szoknyát applikálok, és mondom, hogy oké, most már mehetünk tovább.

Borzasztóan nézünk ki. Haus viszi a pálmát, neki még a homloka is sáros. Mindenünkbõl több liter vizet csavarunk ki. Iszunk meleg teát, bár a fázás a legkevesebb, csak lennék száraz...



Végignézünk magunkok, és végül úgy döntünk, egyikünk sem megy tovább. Én a pulóverbõl barkácsolt miniszoknyámban közderültséget okozok. De legalább száraz...

Átvesszük hát a 30-ért járó oklevelet és kitûzõt, és felszállunk a buszra. Az emberek gúvadt szemekkel megbámulnak minket. Igazuk van.

A metróba nem akarnak minket leengedni az ellenõrök, mert olyan redvásak vagyunk. Való igaz. Végül szépen nézünk rájuk, illetve ráadom a legrosszabb állapotban levõ Hausra ötünk egyetlen száraz ruhadarabját, azt a pulcsit, amelyet én kaptam a célban.

így már leengednek minket, és végül a megrökönyödött tekinteteket leszámítva gond nélkül hazaérünk. Totálisan vizesek és sárosak vagyunk, de fülig ér a szánk.

Sajnálom, hogy át kellett neveznünk, de ez volt az a helyzet, amikor egyszerûen nincs más választása az embernek. Kérdeztük a kocsmában, hogy hányan neveztek át, állítólag összesen 100 induló volt a 40-esen, abból a mi beérkezésünkig velünk együtt 25-en.

Összességében én élveztem. Már csak azt remélem, hogy egyikünk sem kapott tüdõgyulladást...



Király volt, jövõre is jövünk, remélem, akkor nem fog esni, vagy legalábbis nem ennyire!