Túrabeszámolók


Tojás 40/30A/30B/20

BociTúra éve: 20102010.04.22 15:22:28

Itt a húsvét, és ezzel együtt a tavasznak is itt kellene lennie, de a szép tavaszi napsütés idén elmaradt valahol.(Talán beleragadt a sárba =) Unokatestvéreimmel Gergõvel és Dorottyával elhatároztuk, hogy a tavaszi szünetben végre kilátogatunk a természetbe, mivel eme jó szokásunk, az utóbbi idõben, mintha a feledés homályába veszett volna.


Kicsit késve indultunk, s mikor reggel kiléptünk az esõbe megviselt cipõinkben, (itt egy szakadás, ott meg egy nagyobb) nagyon reméltük, hogy nem fog végig esni. Tévedtünk!!!


Ahogy megérkeztünk az iskolához, ahol nevezni lehetett, a jó szervezésnek hála hamar sikerült elindulni, miután Dorottya leadta a csomagjait a többi közé, amiket a célba szállítanak.(Szokásához híven most is a hátán cipelte a fél házát.) A túra elsõ fele szörnyen ránk ijesztett, meg kell hogy mondjam a klasszikus "sûrû rengetegnek" nyomát sem láttuk, annál inkább találkoztunk nagyon szép luxusházakkal, és Gergõ örömére luxusautókkal. Utcáról utcára keringtünk a városban, és folytun az útvonalleírást böngésztük, ami azt eredményezte, hogy -nem fogok kertelni - szarrá ázott az igazolófüzetem, s amikor az enyém már használhatatlanná lett, Dorottyáét áztattuk el.


Nagy megkönnyebbülésünkre Normafa után végre erdõs részhez értünk, ekkor még nem sejtettük, hogy milyen szerencsénk volt eddíg az aszfaltos úttal, ugyanis alighogy rátértünk a jellegzetes erdei földutakra elkezdõdött a dagonyázás. Természetesen ezt a legkevésbé se bántuk, legalábbis Dorottya és én örömmel szaladtunk csúszkálva a sáros terepen, Gergõ azonban egyre többször érezte szükségét, hogy "közelebbrõl is szemügyre vegye az aljnövényzetet", s nehezményezte, hogy fürge lépteinkkel lehagytuk, míg õ éppen a sárban hempergett. A Disznófõ-forráshoz érve kissé megrémültünk, azt hittük. már bezárt az e.p., de kiderült, hogy csak azért nem láttuk, mert szegény vacogó szervezõk bebújtak a dombba vájt nyílásba az esõ elõl. Vígan cuppogtunk tovább, lassacskán megszoktuk az ítéletidõt. Én is alkalmazkodtam a helyzethez, mindíg tartottam kéznél egy zsebkendõt, s ha már semmit sem láttam a szemüvegemen keresztül, két jól irányzott törléssel igyekeztem szabad kilátást biztosítani magamnak, nem sok sikerrel. Egyszercsak felfedeztünk a sárban egy igazolófüzetet, amit ha jól emlékszem egy bizonyos Gál Magdolna hagyott el. Mivel szívünkön viseltük túratársaink sorsát, bepakoltuk a félig elázott, saras papírokat a táskánkba. El is vittük a következõ e.p.- ig, (ami gyakorlatilag egy autó volt benne gubbasztó emberekkel) ahol azt mondták, ha sietünk még utolérhetjük Magdát. Gyorsan felkerekedtünk, hisz most már küldetésünnk is volt, sorra kérdezgettük az embereket, de egyik sem Magda volt. Mire az Árpád- kilátóhoz értünk feladtuk a reményt, hogy valaha is beérjük, bár az igazolófüzetét továbbra is magunkkal vittük egész a célig, ahol végül leadtuk a szervezõknek.


Az Árpád- kilátónál kicsit pihiztünk, ettünk ittunk, majd továbbhaladva, a zsíroskenyeres után majdnem sikerült eltévednünk, de hála Dorottyának, (aki egyébiránt még a túra elején a városban is megcsillogtatta páratlan tájékozódási képességét, és ennek köszönhetõen rejtett útvonalakon jutottunk el az útvonalleírásban szereplõ utcákhoz) viszonylag hamar megtaláltuk ismét a helyes utat. Épp egy kis tisztásra értünk ki, mikor szembetaláltuk magunkat egy ritka ronda jószággal, (valami sátáni nyomott képû kutya lehetett) ami mereven bámult minket. A gazdáját nem láttuk a szelektívhulladákgyûjtõktõl, úgyhogy próbáltunk szép lassan nyugisan elhaladni mellette, de a kutya semmibe vette a szép lassú. nyugis magatartásunkat és ugatva kapott Dorottya felé, aki szöcske módra ugrott eggyet. Nagy szerencséje volt, mert ha nem ugrik, a fenevad bizonyára otthagyja fognyomát a hátsóján. Ekkor a gazdája is elõkerült, és ijedten tudakolta, hogy mi történt, mire Dorottya csak annyit felelt, hogy megugatott minket a kutya. Gergõ és én csodálkoztunk, hogy miért nem mond többet, de késõbb elmagyarázta, hogy õ tényleg azt hitte, hogy az a dög csak ugatott és fogalma sem volt róla, hogy veszélyben volt a hátsója.


A túra vége felé már olyannyira sárosak voltunk, hogy gond nélkül belegázoltunk a kikerülhetetlen sárba, gyakorlatilag mindegy volt már szegény átázott cipõinknek. Szántóföldek szélén haladtunk el, ahol a jó kis termõtalaj ragasztókénk marasztalta a földbe süppedt lábbeliket. Itt történt a nagy eset, hogy még Dorottya is elesett,s büszkesége, hogy õ még nem tanyált el a túrán, a porba, akarom mondani, a sárba hullt. Lefogadom, nem bánkódott volna emiatt, ha látja azt a lejtõt, ami minden lejtõk legbrutálisabbja volt. Bokáig érõ sárga agyag borította, amely felázva krémesen csillogott, s kis ocsmány sárpatakok csordogáltak végig rajta. Elsõnek itt is Gergõ dobott egy hátast gyönyörû agyagréteggel bevonva testét egyész a füle hegyéig, majd Dorottya is elvágódott. Miután én voltam az egyetlen hármunk közül, aki nem tanyált el, elképzelhetõ, hogy milyen ellenszenvet váltottak ki "csak" térdig sáros nadrágszáraim.


Iljyen állapotban érkeztünk Sólymárra, A kocsmában aztán megprábáltunk átöltözni a lehetetlenül pici mosdóban, és elindoltunk haza. Mindenestere egy nagyon egyedi túrát tudhatunk magunk mögött, amit még sokáig fogunk emlegetni azt hiszem. Minden elismerésem az összes túratársnak aki végigcsinálta. Ha igaz a mondás. hogy az esõtõl megnövünk, valószínüleg csupa óriás lesz belõlünk.