Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

kekdroidTúra éve: 20102010.04.29 20:33:25

Mátrabérc 2010

 


„Welcome back my friends to the show that never ends”


(Emerson, Lake and Palmer: Karn Evil 9) 


Remélem, ezt a címet már senki nem érti úgy félre, mint szegény Bükki Kilátások '10 beszámolóm címét. :) 


Elõzmények


Két évvel ezelõtt irtózatos erejû pofont adott a Mátra. Nem nagypofájúságból és nem kishitûségbõl mondom, de megérdemeltem. Úgy indultunk el akkor a Bércen Kerek repkénnyel, hogy na, akkor most végigmegyünk egy teljesítménytúrán, épp úgy, mint bármelyik másikon, aztán lesz, ami lesz. Az lett, hogy Kékestetõn lila szájjal, átfagyott végtagokkal vártuk a felmentõ sereget, amely édesapám és az õ autója személyében érkezett meg. Most tehát igyekszünk a lehetõségekhez képest felkészülni, ez nálunk a következõkben merül ki: sokat nézegetem a Mátra térképet; Repkény kiteszi háttérképnek a túra szintmetszetét; elmegyünk legalább egy szintes túrára, ez épp a Bükki Források; de legfõképpen kialusszuk magunkat.


Ezek után Sirokon mégis úgy állok a rajtban, hogy: tök álmos vagyok; nem tudom, mikor, melyik hegy következik a másik után; a szintmetszet felõlem akár szivattyú-jelleggörbe is lehetne és a Bükki Forrásokból inkább a szép táj maradt meg, semmint az, hogy mennyi volt az átlagunk hegynek fel. Ennyit a felkészülésrõl.


Rajt


Kerek repkény nálam sokkal élénkebb, rögtön azután, hogy kiszállunk az autóból, elintézi a nevezést, mielõtt én kettõt pisloghatnék. Azt azért észlelem, hogy még rajtidõ elõtt megérkezünk. (Apukám talán beteg?) Találkozások valóságos sorozata következik: suvlaj, az eddig személyesen általam ismeretlen marton4, pesza91, sétáLós bácsi... miért van az, hogy mindenki ébren van, csak én alszom? Éles sípszó riaszt fel és egy hang olyasmit kiált, hogy öt perc múlva történik majd valami. Gondolom, a rajt. Addig is, készítek néhány nyílt vonali fényképet, igaz, vonat helyett legfeljebb túrázók koptatják a sínek... helyett a vasbeton keresztaljakat. Hirtelen újabb sípszó, suvlaj és marton4 elköszönnek, beállnak a futók közé lendületet venni. Mi ketten a szélárnyékban maradunk, együtt azzal a kábé kétszáz emberrel, aki most rajtol.


Gazos-kõig


Az erdõbe való betérés után az elsõ sárfolton megcsuszandok és szegycsonton döföm magam a túrabottal, szerencsére csak a tompa végével. Ez rossz. Kerek repkény ebbõl semmit nem észlel, fõleg, mivel már ötven méterrel és huszonhét emberrel elõttem jár, késõbb utolérem, addigra viszont már nem fáj, nem kell vigasztalni. :) Az elejét önmagunkhoz képest aránytalanul gyorsan tesszük meg. Emelkedõ, kis vízmosás, még több emelkedõ, üde, napsütötte tölgyerdõben. Kár, hogy a Mátrabérc nem kifejezetten nézelõdõs túra. Kerítések következnek, elfelejtem megnézni, megvan-e még a „Jó utat, turisták!” feirat valamelyik létrafokon. Az egyiknél, egy irtás tetején visszatekintek kissé, az egri Bükk hegyei kéklenek a láthatáron. Gyönyörû. Újdonság számomra, hogy szalagok is jelzik az utat, meg a talajra fújt rózsaszín nyilak is, néhány ívesebb kanyart mégis levágnak nagyon-nagyon sokan. Ez mondjuk az a túra, ahol a többség nem azért rövidít, mert olyan a kedve, hanem azért, mert megy a tömeg után és nem is figyeli a jelzéseket. Lassan felérünk a Kalapos-tetõre, majd a Gazos-kõre, megelõz botosember, aki vándorköszörûst jelzi elõre, majd DJ_Rushboy suhan el nyugat felé mellettünk. Megállunk inni és a kabátokat eltenni a zsák mélyére. Közben kilátást nézünk, de sajnos a szem megakad a Heves-Borsodi-dombság közeli lankáin, távolabb nem enged látni a pára.


A Mátra keleti gerincének három hágója


Sétálunk tovább az erdõben, kerülgetjük a sûrûn elõforduló sárfoltokat. Sokan megelõznek, néhány túrázót pedig mi elõzünk meg, utóbbi, érezhetõen ritkább. Széles, vélhetõen erdészeti jármûvek által is láthatóan sûrûn járt földutat taposunk, a Jóidõ-nyakban katonás rendbe állították a rönköket. Elsétálunk a Mária-képesfa mellett, elõttünk a Kisnána felé nyíló völgy. Elsétálunk a Jóidõ-kút felé, az út arra visz és a szalag is, meg persze arra van a Mátra leginkább felázott talajú ötven métere. Áttocsogunk, iszunk a most épp bõvizû forrásból. Rákanyarodunk az emelkedõre, az elsõ hágón túlestünk, most a Szederjes-tetõre kapaszkodunk fel, sûrûn nõtt, óriási fák között. Ahogy kaptatunk, az emelkedõ egyszerre megszelídül és hirtelen elérjük a csúcskövet. Kilátás nincs, meredek ereszkedés hívja fel a figyelmet magára, nem olyan hosszú és nem is olyan csúszós, mint emlékeimben él. A Jagus elõtt az irtáson magasra nõtt már a fû, a nyeregben a zöld erdészház látványa pedig megnyugtat, hogy most egy egész kilométeren nyugodtabbak lesznek az ív- és lejtviszonyok. Nem kerüli el a figyelmünket az észak felé nyíló kilátás. Recsk az egykori munkatábor kõbányája mögé rejtõzik, a bányától nyugatra a távvezeték nyiladéka szeli át az erdõt, hogy éles töréssel felkapaszkodjon a Domoszlói-kapuba, összekötve a detki OVIT-alállomást Nagybátonnyal. Leérünk a nyeregbe, itt az elsõ frissítõpont, elõhalászom a táskából a kabát alól a fémbögrét, fél liter elfér benne. Kerek repkény megkeresi a szolgálati menetrendben, hogy miként állunk idõvel és láss csodát, tartjuk azt a tervet, amelyet elõzõ este tisztáztunk le egy négyzetrácsos (azértiskockás!) füzetlapra.


A szolgálati menetrendrõl


Csak néhány sort. Általában nem készítünk idõtervet meg más ilyesmit, most viszont jólesett, hogy van egy kapaszkodó, amely közelebb áll a valóságos lehetõségeinkhez, mint a rendezõi tervezet. Részben a 2006-os itiner, részben pedig Repkény 2007-es ideje alapján lõttük be az idõpontokat, az elejére meredekebb menetvonalat téve, a végére nagyobb tartalékot hagyva. Röviden ennyi.


Elõttünk áll az Oroszlánvár, ám tudom, emlékszem, sõt, a szintmetszetbõl is jól látható, hogy ez csak az elõjáték, a felvezetés az enyhébb meredekségû, ám sokkal hosszabb következõ két hegyhez. Kerek repkénnyel megbeszéltük a taktikát: a meredek emelkedõkön nem várjuk egymást, legfeljebb a tetején, akárki is legyen a gyorsabb. Felérek, ám alig kötözöm fel a pulóvert a táska tetejére, társam már fent is van, gyorsan igazoljuk ottjártunkat és elsétálunk, helyet hagyva az utánunk érkezõknek a szûk ösvényen. A Cserepes-tetõre fiatal tölgyesben mászunk fel és még feljebb, azonban nem legfeljebb, mert a tetõre kivételesen nem visz fel a Kék. Lefelé kocogunk kissé, az egykori kunyhó és a pottyantós épülete útban lehetett valakinek, mert mostanra csak néhány deszka árulkodik arról, hogy itt valaha állt valami. Nincs idõ lamentálni, újabb hegy emelkedik elõttünk, újabb meredek, a végén kanyargós emelkedõvel. Ez a Nagy-Szár-hegy, dél felé nyíló kilátással: a párából a Mátrai Erõmû hûtõtornyai emelkednek ki, sokkal messzebb erre sem kalandozhat a tekintetünk a pára miatt. Megállunk, eszünk néhány szál ropit, iszunk. Kell az energia. Utolér lepeshiba_boy és el is suhan Kékes felé, még a Markazi-kapu elõtt még vajonmerre, pár perccel késõbb pedig Tamási Géza elõl lépünk oldalra az ösvényen. Jó látni ennyi ismerõst, még úgy is, hogy fõleg a hátukat nézzük. :)


Némi oldalazás után elérjük a Markazi-kaput, a Mátra keleti gerincének az egyik turistaút-csomópontját. A zöld jelzés az Ilona-völgy és Parádfürdõ felé, illetve Markaz felé vezet, párszáz méterrel késõbb a sárga csatlakozik szintúgy Parádfürdõ felõl. A Kéket pedig nem kell különösebben magyaráznom.


Kékestetõig


Egynyomos, meredeken oldalazó, sziklás ösvényen kapaszkodunk fel Disznó-kõhöz, ahol megint nem nézzük meg a kilátást. Majd legközelebb, remélhetõleg. Az ösvény hasonló stílusban folytatódik, mi pedig hasonló spórolós erõbeosztással folytatjuk rajta a túrát. Kezd feltûnni, hogy a régebben tapasztaltakkal ellentétben most valahogy nincs akkora tömeg, pontosabban mindig kifogunk egy ritkásabb szakaszt a mezõny egymástól eltérõ sebességû bolyai között. Sas-kõn leülünk, bedobunk pár szem almát, miközben utolér Budai-H.G., õ is kap almát, ha már mással nem tudtuk felköszönteni. Amíg Repkény pihen, én felsétálok az emlékmûhöz, körülnézek, bár csak két fa között van némi párás kilátás Salgótarján hegyei felé. Innentõl kényelmes az utunk a Sötét-lápa-nyeregig, az pedig már nagyon jól ismert terep. Felkaptatunk Kékesre, az utolsó, laposabb szakaszt megnyomjuk, a menetrendünkhöz képest kis csúszással, de még jó idõben felérünk. Érdekes, hogy mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha figyelni kell az órát, mégis úgy érzem, ugyanannyit nézelõdünk, fotózunk, mint más túrákon.


Szusszanás következik. Megállunk levesezni a síházban, de a levegõ a kintinél is sûrûbb, úgyhogy inkább elsétálunk a csúcskõhöz, az ország tetejéhez. Nézegetem az ajándéktárgy-árusokat, a kiránduló családokat, baráti társaságokat. Vajon õk mit gondolnak most errõl a sok sietõs léptû emberrõl, akik papírpohárral a kezükben igyekeznek nyugat felé? Nem mintha a többség egyáltalán tudomást venne rólunk. Megisszuk a porlevest és lassan elindulunk, vége a beugró szakasznak, jogosulttá váltunk a Szurdokpüspökiig tartó szakasz megtételére.


Az út Galyatetõig


Nem is olyan egyszerû. Nem éneklem meg újra, milyen jó érzés is egy Oroszlánvár-kaliberû lejtõn lecsorogni egy olyan cipõben, amelynek már két éve is kopott volt a talpa és azóta csak rosszabb lett. Odalent szendviccsel jutalmazzuk magunkat, hogy valami tartalmas étket is fogyasszunk a túrán a sósropi és a rendezõség által biztosított szolgáltatás mellett. Bubu újra utolér és leelõz a Som-tetõ felé, nem is látjuk viszont egy darabig. Lassan csak megérkezünk az egyenesebb szakaszra, a mûút melletti Kék-piros közös jelzést sokan elvétik és az országúton korrigálnak. Egy kis demagógia: ha most autós/buszsofõr/motoros lennék, biztos örülnék annak, hogy a turisták itt kolbászolnak, amikor ott van nekik a jelzett ösvény az erdõben. Demagógia off. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, a 24-es útból itt ágazik ki a Mátrát átszelõ másik, alacsonyabb rendû országút, amely egészen Pásztóig vezet. Mi pedig itt kezdjük meg a Mátrabérc számomra leginkább álmosító szakaszát. Pedig az eleje egészen jól indul: felsétálunk a Csór-hegyre, egy kicsit beszélgetek odáig Bubuval, akinél alig valamivel lassabb a menetdinamikánk, ám a megállásokat pont eltérõen ütemezzük, így õ szépen ellép, míg mi kicsit kényelmesebbre vesszük a sétát. Csór-hegy után tûnik fel, hogy újabb álmossághullám csapott le rám, lesbõl és a Galyatetõre ütemezett kávé végtelenül távolinak tûnik. Többnyire inkább nyitott, mint erdõs úton hullámzunk egészen a rudolftanyai elágazásig, útközben semmi említésre méltó nem történik, nézünk nagyokat észak felé, mert éppen arra szép a kilátás. Valamint visszafelé is, egészen jól megfigyelhetjük az eddigi utunk néhány állomását. Egy helyütt egy srác üldögél kempingszékben, társa zakóban, napszemüvegben áll mellette, õk a titkos pont. Nem akarom kérdezni, hogy nincs-e melegük, annyit azért tudok, hogy egy helyben ácsorogni közel sincs olyan meleg, mint ahogy azt menet közben érzi az ember.


Menetelünk tovább – fel-le-fel-fel-kicsit le-fel-nagyon fel. Rudolftanya, elágazás, frissítõpont: öröm, hogy van ez a hely, nyomunk egy bögrényi szódát, némi málnaszörppel a tetejére. (Lehet kötekedni, hogy igazából a szörp feloldódik a vízben és nem a tetején marad.) Itt utolérjük Bubut, Galyatetõig elbeszélgetünk a lassan megszelídülõ emelkedõn. Szerencsére a hõmérséklet is csökken kissé, az ég befelhõsödik és az enyhet adó borulás egészen Mátrakeresztesig kitart. Addig viszont útbaesik Galyatetõ, kávépont, Bubu továbbmegy, elõre az övtáskáért. Egészen finom az eszpresszó, mûanyag székeken ülve kortyoljuk el, nézegetjük a hátralévõ szakasz adatait. A szintidõ ketyeg, mi még bízunk a végére tervezett tartalékban – „Az elsõ cél, hogy odaérjek, a második cél, hogy rendes legyek.” (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott...). Összeszedjük magunkat, visszacsatlakozunk a mezõnybe, elvégre a hegytetõre még föl kell mászni, betonlépcsõn kaptatunk, három kisgyerek aláz az emelkedõn. :) Igazolják, hogy ott vagyunk, a kilátó kívülrõl történõ megszemlélése után pedig már indulunk is tovább, nyugat felé.


Ágasvárról


Ágasvárig próbálunk egyenletesen haladni, ez többé-kevésbé sikerül is, köszönhetõen a hûvösebb idõnek és az egyenletes, kissé lejtõs terepnek. Az a néhány kiemelkedés, amelyre fölfelé kell gyalogolni, inkább jólesõen megmozgat, semmint komolyan megterhel. Elhagyjuk Galyatetõt, majd mellõzzük a Piszkés-tetõn magasodó csillagvizsgálót, lekocogunk a teázós pontra és felbandukolunk Vörös-kõre. Kissé fáj a szívem, de ez a kilátó is kimarad, igaz, a levegõ még mindig olyan párás, hogy messzire nem látnánk el róla. Ezt aztán megcáfolja késõbb, hogy Ágasvár elõtt a Mátra-bércrõl látszik az Alacsony-Tátra gerince, ha nagyon ködösen, sejtelmesen is. Menetelünk tovább, beszélgete, gyönyörködve a tájban, kicsit kisebb lassabban, kicsit nyugodtabban, mint idáig. Meglep, de ezen a szakaszon sem találkozunk nagyobb tömeggel, pedig kissé tartottunk attól, hogy a késõn rajtoló Muzslások itt nagyobb létszámban lesznek jelen. Ehhez képest Ágasváron egész kényelemesen elférünk, ki kell pihenni az idáig tartó kaptatót valahogy. Elõttünk a homályból kivehetõ a Hasznosi-víztározó, kicsit odébb pedig már Pásztó és a Tepke gerince. Az ágasvári lejtõt is egészen könnyedén vesszük, csupán egyszer csúszik meg a cipõm lapos talpa, egy optikailag is csúszós, lapos kövön, a fenének kell mindenre rálépnem. :) A turistaháznál sorbaállunk vízért és megint bedobunk pár kockányi felszelt almát.


Muzsláról és az odáig tartó útról


Ágasvártól lefelé belefutunk egy megelõzhetetlen konvojba, kicsit lazábbra vesszük a lépteinket, majd amikor az elsõ olyan lehetõség adódik, hogy a többi túrázó személyes terét nem sértjük meg, ellépünk mellettük. Már majdnem lent vagyunk a Csörgõ-patak völgyében, amikor – micsoda véletlen – újra találkozunk a minket utolérõ Bubuval, akit még Mátraszentlászlón hagytunk ott, szendvicsevés közben. A patak völgye csudaszép, mint mindig, télen-nyáron. Most hamar kiérünk belõle és le a mátrakeresztesi ellenõrzõ állomásra, ahol szörppel és kis oszlopokba rendezett háztartási keksszel fogadnak, utóbbiból be is termelek két kupacnyit. Az indulás Mátrakeresztesrõl kicsit nehezen indul és még nehezebben folytatódik. Repkény néhányszor idõt kér az emelkedõn, amely sokkal meredekebb, mint amilyenre én emlékeztem. Hiába ideális a terep, már foltokban sincs sár, mégis, valahogy nem húznak a lábaim, erõtlen vagyok. Elhaladunk a Nyikom-forrás alatt, de ez sem deríti jobb kedvre Repkényt, igaz, a foglalatlan, dagonyás csobogó valóban nem túl lelkesítõ. Lehet, hogy csak azért nem, mert õ még nem tudja, hogy a Nyikom-forrás a Nyikom-nyerget jelzi elõre, az pedig már a Muzslát? Lehet. Nyikom-rét elõtt leülünk, kevéske vízkészletünkbõl pár kortynyit Repkény fejének hûtésére használunk fel. Ennyit megér. Néhány sporttárs, aki itt megelõz minket, nagy reményekkel mondja, hogy lassan felérünk a Muzslára. Nem a felhõtlen örömet látom rajtuk, amikor szembesülnek odafent a ténnyel, hogy ez még csak az Ólom-tetõ, a Muzsla az a másik hupli, ott. A következõ negyedórában lassan jelentkezik a fejmosás eredménye: alig néhány erõgyûjtõ szünettel megérkezünk a Muzslára, ott megszemléljük a pontõr kislányok díszes alkotását és eszünk mézes puszedlit.


Szurdokpüspöki felé a lejtõn


A Muzslától kocogunk. Sõt. Néhol futunk. Még szintben és fölfelé is. A fáradtságomnál erõsebb a megdöbbenésem, bár, már többször tapasztaltam Repkény érdekes erõbeosztásának a lehetõségeit, ám egy Mátrabérc végén nem számítottam erre. Néhol lelassítjuk lépteinket, ahol esetleg elõzni kell vagy épp kilépni a kerékpárosok elõl – nekik külön köszönet, hogy udvariasan, korrektül elõztek másokat. Ez a lejtõ egyébként fantasztikus kilátóhelyekkel van teli. Nyugat felé a Zagyva völgye, keleten pedig ellátni Gyöngyösig, sõt, azon bõven túl. Dél felé pedig Hatvant veheti észre a figyelmes szemû, már annyit, amennyi a párás idõben látszik belõle. A Koncsúrok most nem viselnek meg annyira, mint azelõtt, egyedül a Diós-patakon való átkeléskor adódnak nehézségeink a sár miatt. A vége pedig a vége. Célegyenes, a falu elõtt Repkény rádöbben, hogy a vége 12 óra alá mehet, így ott is futunk meg a faluban is.


A célról


Hatalmas tömeg mindenütt, lelkes rendezõk gratulálnak nulla perc sorbanállás és várakozás után. Odakint töltünk némi vizet a palackunkba, majd elhagyjuk a helyszínt, hogy tudjunk még babgulyásozni egyet a vonat elõtti idõszakban. Találkozunk a Mátrabérc-trailt (te jó ég, hogy lehet ezt rendesen kimondani?) teljesítõ pesza91-gyel, odaül hozzánk, megosztja élményeit a futós változatról. Végül lassan elbúcsúzunk, kisétálunk az állomásra, ahol még egy kissé álmos Joeyline-nal is összefutunk, majd jön az Uzsgyi és elröpít Hatvanba. Onnan a hazaúton a Mátra körvonalait nézzük a száguldó villamos motorvonatból, az ismerõs hegyeket. Nem legyõztük õket, hagytak minket végigmenni...


Utóhang


Néhány nap kell, hogy feldolgozzam az élményeket és leüljek beszámolót írni. Ez a túra még megmaradt ugyanannak az erõpróbának, amelyrõl régen azt hittem, soha nem fogok eljutni, pláne megcsinálni. Gratuláció illet mindenkit, aki nekivágott bármely távon a Transz-Mátra útvonalnak. Köszönet illeti a Hanákosokat a szokásos profi rendezésért. Kerek repkényt azért, mert végig mellettem maradt. Édesapámat pedig azért, mert kivitt hajnalok hajnalán Sirokra és még este is értünk jött a vasútállomásra.


-Kékdroid-


Képek