Tési-fennsík 25
"Várpalota, Várpalota állomás..." Ez az a város, amelyen az elmúlt évek során meglehetõsen sûrûn átutaztam: autóval, vonattal, busszal. Hajóval csak azért nem, mert az nem jár Veszprémbe, Várpalotán keresztül pedig fõleg nem. Konkrétan Várpalotán azonban még sosem jártam, éppen ideje volt tehát ide is eljönni. A Celldömölkrõl érkezõ személyvonatról néhány mûszakba érkezõ vasutason kívül ketten szállunk le kora reggel: Kerek repkény és jómagam. Keresztültrappolunk a városon, különösebb nehézség nélkül megtaláljuk a rajthelyet.
Rajt, mûvelõdési ház, civil ház, kinek mi tetszik: lelkes rendezõk, nevezés, itiner színes térképpel. Kávézás ötlete merül fel Kerek repkény részérõl, végül az esemény elmarad, mert Várpalotán még nincs kedvünk megállni, aztán a következõ település a túrán Várpalota lesz, mint cél. Felsõváros, a legbiztonságosabb városrész, jó tudni. Vár-völgy, hosszan és nyújtottan emelkedik, soha nem akar vége szakadni. Ez egyrészt jó, mert oldalt gyönyörû sziklák magasodnak fölénk, másrészt viszont szeretnék már kiérni a szabad, nyílt levegõre a völgy szaunája után. Elválik egy jelzés, meredeken kaptat fel a sziklák között, mi még lent maradunk. Tábla jelzi a kanyart a Vár-berek felé. Medvehagymaillat ül a légben, töményen, mintha füstölõt égetnének, rengeteget. A légzésem félgõzzel üzemel, a másik fele TMK-ra ment, jó messzire. Repkény sincs sokkal jobb formában, kárörvendenék egy kicsit, ám õ csak a fotózás miatt marad le néha. A papír szerint az elágazástól csak másfél kilométer az ellenõrzõ pont, sokkal többnek érzem, talán az álmosság miatt.
Bója bukkan fel, széthajtogatva. Akkor innentõl nincs emelkedõ? Dehogynem van. Figyelmeztetnek, hogy lehet némi dagonya, elvigyorodok, éppen ezért húztam bakancsot. Jelzés nincs, szalagozás van, szépen, konkrétan, semmi karácsonyi vásár-hangulat. Megint fölfelé ível az út, nagyszerû. Dél felé sejthetõ, hogy meredek völgyek indulnak meg, a névadó Tési-fennsík peremén járunk. Az n+1-ik hupli után kiérünk az erdõbõl, északra kinyílik a láthatár, Tés házai sorakoznak, felismerhetõ egy szélmalom. A falun túl pedig újkori nagytestvérének a lapátjai forognak lomhán. A Márkus szekrényérõl szétnézve a Vértes tömbjét látjuk mögöttünk, azon túl talán a Gerecse és a Budai hegyek kéklenek. A Gerecsében biztosabb vagyok, még a párában is látszik az adótorony a hegytetõn. Egyre melegebb az idõ. Egyre párásabb is, már nem is próbálunk úgy tenni, mint akik sietnek, szép ráérõsen baktatunk a széles úton. Tés házai lassan egész közel kerülnek. El kéne már térni balra, böngészem a térképet, valami piros négyzet elágazásánál. Szalagok jelennek meg, határozottak, szinte ordítva mutatják a letérést. Valamint egy tábla, idézem: „Belépni tilos! Intenzív vadászat miatt állandó életveszély! Magánterület!” Ímigyen szóla a tábla. Mögötte egy alig kijárt csapáson pedig vagy öt szalag. Megnézzük, ugyanolyan szalagok, amilyeneket eddig is követtünk, ráadásul arról eddig nem hallottam, hogy a vadászok szalagoznák a mûködési területüket. Akkor arra megyünk, von vállat Repkény.
A szalagok hûségesen kitartanak akkor is, amikor már az ösvénynek csak a halovány maradékát tapossuk, duónk néhány száz méterre trióvá alakul, egy kerékpáros leendõ ifjú teljesítõ csapódik mellénk. Beérünk az erdõ ritkásabb, szélsõ övezetébe, találunk egy már-már antik piros négyzet jelzést. Eszerint mégsem néztük be. Olyannyira nem, hogy innentõl a jelzések állapota rohamos javulásnak indul, sûrûségük pedig szépen növekszik, majd a második ponton belefutunk a híres-neves Közép-Dunántúli Pirosba, errõl a pontõr bácsi is informál, miközben felragasztja az igazolást jelentõ matricát. Ez a Kis-Futóné. Hangulatos szálerdõben haladunk, idáig elfelé jöttünk Várpalotáról, innentõl visszafelé ballagunk Várpalotára. Visszatérünk az elsõ oda-vissza szakaszhoz, a mezõny egy jelentõs része most érkezik szembõl, néhány túrázót sikeresen megzavarunk. Egy úriember nagy határozottsággal, bár jóindulatúan elkezdi megmagyarázni, hogy mi most nagyon eltévedtünk, pedig nem. :) Összefutunk Mészáros Andrásékkal, megnyugtatnak, hogy már nemsokára eltérhetünk eddigi utunktól, ugyanis õk odafigyeltek, hogy hol csatlakozik be a piros a jelzetlen szakaszba. Számunkra mondjuk inkább fordítva: hol válunk el a széles út jelzetlen szakaszáról.
Ahogy a tájékozódáson tûnõdünk, rovarraj keresztezi utunkat, idegesítõek, de legalább nem csípnek. A napos szakaszokon megritkulnak, árnyékban viszont olyan sûrûn jönnek, hogy letüdõzök párat. Nem jó érzés, örülök, amikor végre nyugodtabb tájakra érkezünk. Követjük a piros sávot, egynyomos, kissé benõtt csapásokon kanyargunk, végre-valahára lefelé. Legalábbis több már a lejtõ, mint az emelkedõ. Pókháló keresztezi az utat, méltatlankodó alkotóját nagy ívben lesöpröm magamról. Hirtelen meredek lejtõ kerül elénk, visszatérünk a Vár-völgybe, legalábbis megtaláljuk a harmadik és egyben utolsó ellenõrzõpontot, Bátorkõ vára alatt. Az egyik pontõr matricát ragaszt, a másikuk kipipál a papírján, megvagyunk, nem bóklásztunk el a lõtér felé. Közben lelkesen ajánlják, hogy látogassuk meg a várat is. Felkapaszkodunk – nem mintha különösebb bátorításra szorulnánk – és körülnézünk. Meglepõdök, mert sokkal leromlottabb állagú és sokkal kevésbé egyértelmûen várszerû képzõdményre számítottam. Ehhez képest a torony óriási falmaradványa egészen lenyûgözõ. Visszatérünk az útra, sétálunk Várpalota felé, sok csoport, jellemzõen idõsebbek jönnek szembõl, várják õket a várak. Egy helyütt oldalra nézek, a sziklafalon a növényzeten túl régi-régi felirat, talán régebbi, mint a mozgalom, amelyet kiírtak erre az útra: „Márkusszekrény Öregfutóné Pere Eplény”. Piros, kissé kopott betûk, a sorok alatt egy piros nyíl. Ha sötétben világítanék rá, lehet, kitörne a frász. Odébb barlang, megnézzük a bejáratot, nemrég tüzet rakhattak itt, még egész friss a nyoma. Visszatérünk a reggel már végigjárt szakaszra, mégiscsak próbálunk sietni egy kicsit.
Végigtalpalunk újra a Vár-völgyön, ismerõsen nézünk már a sziklákra, az utat keletrõl hosszan kísérõ vaskerítésre. Mégis hirtelen szakad vége az egésznek, újra átbújunk az elejérõl ismerõs bokrok közötti úton, újra végigsétálunk a Felsõvároson. Újlaki-vár, templom, sok köztéri szobor, hopsz, megérkezünk. Megkapjuk a díjazást, leülünk enni, az ellátmány szép színes – szó szerint! - és finom is, majd átbattyogunk a buszállomásra. Köszönöm a korrekt rendezést a várpalotaiaknak és természetesen a társaságot Kerek repkénynek, aki sokadszorra sem hagyta, hogy nagyon elcsoffadjak. :) Babona miatt kissé félve, de ideírom, hogy jövõre jó lenne eljönni a hosszú távra is.
-Kékdroid-
Képek |
