Túrabeszámolók


Budai

toprongyTúra éve: 20102010.05.16 18:30:46

Budai 50


Reggel 07:20-kor indultunk a párommal, Lomhával és Lilla barátnõmmel - Lilla még nem tudja, hogy a 30-ra menjen-e vagy az 50-re, gyõzködöm az utóbbi felõl, mondván, hogy ennél könnyebb 50-es nem sok van, ez jó továbblépés lenne a Sárga 40 után, amely az eddigi leghosszabb túrája volt. Bár esõzéseket mondtak mára, egyelõre melegben és napsütésben gyûrjük le az Újlaki-hegyet, amely után - újabb döntõ érvként - mondom Lillának, hogy ez a túra legkomolyabb emelkedõje, ha ezen túlvan, már mindenen túlvan. A Rózsika-forrás elõtti réten kajálunk kicsit, csak a móka kedvéért, mert éhesek még nem vagyunk, de az újhagyma finom. Nem sokkal késõbb, a solymári benzinkútnál tér el a 30-as, Lilla itt eldönti, hogy jön velünk az 50-re. Még mindig verõfényben kaptatunk fel a hosszú, lankás, majd rövid, meredek emelkedõn a Zsíros-hegyre.


Nagykovácsi után nem sokkal ered el az esõ. Kellemes, enyhe szitálás, még jól is esik. A Nagy-Szénás festõi magaslatán gyors fényképezkedés. Az esõ közben bekeményít, felvesszük az esõkabátot, pulcsit, kivéve Lomhát, aki egy szál pólóban jött, mondván, hogy szereti az esõt. Telkiben már jó erõsen esik, a kocsmában bevágunk egy meleg teát, felveszünk egy-két száraz pólót, de nem idõzünk sokat, mert még durván a fele hátra van... A következõ, közel 10 km-es szakaszon az esõ tovább erõsödik, a Vörös-pocsolya felé haladva a helyenként szabályosan patakká avanzsált út közepén caplatunk a vízben, s én úgy érzem magam, mint Radnóti, amint Borból nemtomhová gyalogol - mint tudjuk, sosem ért oda... Az itiner csak pecsételtetési céllal kerül elõ, egyébként nem tesszük ki az idõjárás visztontagságainak, szerencsére tavalyról emlékszünk a benézhetõ helyekre, és most nem nézünk be egyet sem. (Ezeket a helyeket egyébként ki is szalagozták.)


A Telki és a Vörös-pocsolya közötti 10 km-es caplatás a szakadó esõben erõsen demoralizál mindhármunkat. Én bekapcsolom a tempomatot, és egy erõs 5-ös tempóra beállva megyek elõre némán, útitársaim közben a Rákóczi-szabadságharcról cserélnek eszmét, amelybõl Lilla TZ-t készül írni. (Most már tudjuk, hogy pl. Esze Tamás egy csávó volt, akirõl utcát neveztek el Kispesten.) A Vörös-pocsolyánál csoki, a Feketefejnél hiába mondom, hogy nem kéne megállni, társaim elfogadják a pontõrök által felkínált ásványvizet (amelynek egyéb körülmények között nagyon örülnék), az esõ közben szakad, s nekünk már rég tocsog a bakancsunkban a víz... A Petneházyrét utáni két szakasz a puszta életben maradásról szól a számomra. Fizikailag erõm teljében vagyok de végre megértem ama mondást, mi szerint a túrázáshoz elõsorban nem fizikum kell, hanem agy. Amit pedig most átélünk, az már erõsen az én pszichés tûréshatáromat feszegeti. Lassan 8 órája megyünk a monoton, s idõközben felhõszakadássá erõsödött esõben; már az esõkabát alatt is csuromvizesen, miközben sötétedik, s az esõ monokrom, szürke ködként veri az összefüggõ sártengerré változott tájat, amely úgy fest, mint a Szomorúság Mocsara, vagy hogy is hívták, a Végtelen Történetben, amibe Atreyu lova belefulladt... Mire célba érünk, gyakorlatilag agyhalottak vagyunk. Társaimnál ez abban nyilvánul meg, hogy harsányan népdalokat énekelnek. Átvesszük a nagyon szép jelvényt és az oklevelet (a kupont már nincs erõnk beváltani), majd egy kedves túratárs elhoz minket kocsival a Moszkva térig - az autóban ülve az eszméletemért küzdök a hányingerrel és a hidegleléssel, amely az elmúlt 8 óra hatására maga alá gyûrni készül...


Értékelés: a szervezés remek, bár a kajapont jobban esett volna késõbb, itt még nem voltunk igazán éhesek. A pontõrök kedvesek, segítõkészek, hatékonyak, az itinerben szép, színes térképvázlat van, az út jól jelzett, könnyen járható, az ellátás elegendõ. Az idõjárásról a szervezõk nem tehetnek, azzal együtt erõsen pokollá tette az életünket, Telkiben még 70-en voltak elõttünk, a célban már csak 30-an - hogy õvelük mi lett, kiszálltak-e avagy csak lelassultak, nem tudom (bár szerintem kizárt dolog, hogy 40 embert megelõztünk volna)... Én a magam részérõl majdnem belehaltam, mert borzasztó nyomasztó órákig gyalogolni a szakadó esõben, annak ellenére, hogy fizikailag egyáltalán nem viselt meg minket, és nem is mentünk rossz idõt. Egyébként egyikünk sem kapott tüdõgyulladást (még Lomha sem, aki egy szál pólóban jött végig), amit nem is értek, hogy hogyan lehetséges...


Köszönjük a szervezõknek a remek munkát, jövõre is jövünk, reméljük, az idõjárás is így akarja majd!