Túrabeszámolók


Terep Százas (2009-től ) és résztávok

Boszi72Túra éve: 20102010.05.18 10:43:57

Terep 100












Egy évvel ezelõtt kézzel-lábbal tiltakoztam a felvetés ellen, hogy nekivágjak egy 100km-es túrának. Szombaton mégis ott szorongtam a rajtban, ambivalens érzésekkel. Ez a leghosszabb és legszintesebb futásom, úgyhogy remegtek a lábaim rendesen, másrészt vonzott már a kihívás. Kutya is hiába kínált sütivel, egy falat nem ment le a torkomon – pár kilivel késõbb persze már jól jött volna az ajándék kaja. Gyors eligazítás a mezõnynek és már indultunk is végre. Elég lassan oldódott a feszültség bennem, a Remete-hegyi kaptató ripsz-ropsz elvonta a figyelmemet az elõttem álló nehézségekrõl. Szerencsére délelõtt az idõjárás jó barátunk volt. Hamarosan Papamaci és Márk társaságát élvezhettem, jól esett a beszélgetés. Egy  7 éves forma kisfiú állt egy kis réten felmenõi társaságában és nézte az arra haladókat. Meglátva lelkesen felkiáltott: „Még egy lány jön!” Állítólag csak a lányokat figyelte. Helyes irányba fejlõdik a srác, az már biztos. :-)


Bár elõzõ hétvégén jártuk be a táv elsõ szakaszát, mégis jól jött Piliscsaba és Piliscsév magasságában a mögöttem jövõk eligazító vagy épp megerõsítõ kiabálása. Innen is köszönet minden hasznos útbaigazításért! Dobogókõ magasságában túrázókkal találkoztam szembe, akik valószínûleg meglátták rajtam a rajtszámot és a jó út mellett jó helyezést is kívántak. Itt egy kis csepergés volt csak, esõnek még nem nevezném a dolgot. Dömös után, a Szent-fa kápolnánál már akkora sártenger alakult ki, hogy csak egy férfi irányításával tudtuk kikerülni, én makacs fejjel majdnem átgázoltam rajta. Vadálló-kövek irányába felfelé mászva lehagytam Kutyát, akivel addig kerülgettük egymást. Az emelkedõn is telefonált, nekem nem volt ilyesmire levegõm. Késõbb Danit értem be – csodálkoztam is, mert erre még nem volt példa – gondoltam, hogy valami baj lehetett. És tényleg, a lábizma nem akart engedelmeskedni, így adtam neki futósót, remélve, hogy az segít. Mentem tovább, négykézláb, ahogy ezen a szakaszon illik. Már a szikláknál másztam, amikor fent néhány idõs hölgy meghökkenve nézett minket, egyikük meg is szólított:


-Jézusom! Maguk arról az oldalról jönnek, lentrõl?


-Igen.


-Egyébként honnan jönnek?


-Budapestrõl.


-Jó-jó, mi is onnan jöttünk, de pontosan hol indultak el?


-A II. kerületben, 100km-es futóverseny van.


Meglett a hatás. Kikerekedett szemek és hitetlenkedés látszott a sminkelt arcon, a csodálkozása nem hagyott alább. A beszélgetésnek a fotós vetett véget, észre sem vettem, hogy lesben állt. Itt már jobban esett az esõ. Pilisszentlászló elõtt Gergõvel kerülgettük egymást, egyszer majdnem elvétette a piros jelet. A piros kereszten haladva több, létrás átkelés volt, a fa már nagyon csúszott az addig rázúduló víztõl. Szóltam is neki, hogy vigyázzon, egyszer mégis csak szörnyû zajra fordultam hátra. Gergõ épp akkor csúszott le a lépcsõkön. Szörnyû volt látni. Kérdezgettem, megsérült-e, milye fáj, a kezére panaszkodott kicsit, de mindene mozgott. Bíztattam, hogy jöjjön, mindjárt itt a pont. Elõre küldött, és nemsokára megkönnyebbülve konstatáltam, hogy jött mögöttem újra, s innentõl a hátralévõ távot tulajdonképpen együtt tettük meg. A Kisrigóban megint láttam László Szilvit, õ már indult tovább, nekem 6:24 kellett, hogy elõször odaérjek. Ekkorra már esett annyira az esõ, hogy a derekamon viselt esõkabát felkerült rám. A levest mellõztem, a pontõrök kikapták a kezembõl a hátizsákot és utántöltötték a folyadékot, nekem csak ennem kellett. Egyszerûen szuperek voltak, csak ámulok rajtuk versenyrõl versenyre! Pár perc múlva megköszönve a segítséget indultam is tovább az ajándékkörre.  

Hallottam a megáradt patakokról, de nem foglalkoztam nagyon a kérdéssel, úgysem lehet mit tenni. Hamarosan eljött a pillanat, amikor már az én hosszú lábaim sem voltak elegendõek, egyszerûen átgázoltam a vízen. A víz kellemesen lehûtötte a lábam, viszont plusz súlyt cipeltem magammal. Jó tempóban haladtunk, Visegrádon, a Fellegvár után mégis jött egy kis gyengeség. Gergõ kedvesen felajánlott valami energiapótlót (köszönöm!), de épp elõtte szorítottam ki egy tasakból a zselé utolsó cseppjét is és mint mindig, vártam a feltámadást. A futósó rendszeres szedése és az energia pótlás meghozta a várva várt eredményt, újra gurult a szekér. Pap-réten végre személyesen is megismertem athoszt, akkorra már zuhogott és nem csodálkoztam vízátfolyáson, sártengeren, mocsaras állagú sáron. Itt már nem kerülgettem semmit, mentem a legrövidebb úton A-ból B-be, átgázolva mindenen. Kívülrõl ijesztõnek tûnhettek a körülmények, de amikor az ember benne van, nem hadakozik igazán az elemekkel, elfogadja a rendkívüli állapotokat és alkalmazkodik, ez a túlélés szabálya. Viszont elkezdtem rettenetesen fázni. A Kisrigó kerítése mellett mentem, amikor hallottam bentrõl, hogy „már jön is a harmadik lány”. Bent Kriszta fogadott, és mintha csak engem várt volna, megtett mindent, hogy mihamarabb tovább mehessek. Bepakolt a hátizsákomba, feladta rám a hosszú ujjút, az esõkabátot, rám adta a fejlámpát és mindeközben bíztatott, mosolygott és informált a barátaimról is. Gondoskodó volt, mint egy anya, pedig elõtte csak egyszer találkoztunk. Meghatott a viselkedése, nem tudok eléggé hálálkodni érte. Hátha egyszer fordított szereposztásban viszonozhatom majd a jóságát. :-) 




A kék jelzést követõen a kék kereszten várt ránk a combig érõ vizû patak. Addigra Lóri is társult hozzánk, hárman néztük a hömpölygõ áradatot. Barátaim reggel felkészítettek rá, hogy számíthatok ilyenre, s mivel repülni nem tudok, gondolkodás nélkül belegázoltam. A közepe felé mélyült a dolog, és amikor felemeltem lábam, hogy lépjek egyet, megéreztem a sodrás erejét. Némi sikongatás kíséretében, meggörbülve igyekeztem visszaszerezni az egyensúlyom, de ott rekedtem hirtelen a víz közepén, kis híja volt, hogy a sodrás elvigye az ötven valahány kilómat. Eddig csak TV-ben láttam, mit jelent egy megáradt patak, most testközelbõl döbbentem rá, mekkora ereje van. Szerencsére mellém ért Lóri és felém nyújtotta a kezét, belé kapaszkodva együtt vánszorogtunk a túlsó partra. Õszintén mondom, soha nem örültem még ennyire annak, hogy egy fiú megfogta a kezem! :-) Életet mentett, hálás vagyok érte! Csikóvár, aztán Csobánka hamar és gyorsan elérkezett, Kevély nyereg felé már erõsen sötétedni kezdett. Fent sajnos rossz irányt mutattam, és Gergõvel rossz felé kezdtünk ereszkedni. Feltûnt, hogy túl járható a szakasz, pedig köves lejtõvel kellett volna megküzdenünk. Sûrû bocsánatkérések közepette visszamásztunk és rátértünk a helyes útra.- ott találkoztunk három sráccal, akik meg is állapították, hogy mintha már találkoztak velem korábban. :-) A jobbra leágazáson túlment a társaság nagy része, az egyik srác szólt utánunk, õ ismerte a járást. Késõbb elõttem haladt, kicsit lelassult, kiderült, hogy nem világított rendesen a lámpája. A pilisborosjenõi pontig így elõtte mentem, remélve, hogy a lámpám fényében épségben leér õ is. A ponton adtam neki elemet, így megoldódott ez a gond is. A srácok jó hangulatban pótolták az energiát, én viszont haladtam volna tovább a minél kevesebbet álldogálok, annál hamarabb beérek elv alapján. Próbáltam toborozni magam mellé társaságot, mivel az utolsó szakaszt nem ismertem és tudtam, hogy hiányosak a jelzések, de nem nagyon mozdultak. A fõútnál mégis ketten beértek. Az egyik szervezõ halált megvetõ bátorsággal igyekezett segíteni az átkelésünket, de kis híján elütötték, úgy ugrott el a száguldó autó elõl. Átjutottunk végre és igyekeztünk a sártengerben tovább futni, ami elég nagy kihívást jelentett. Innen jött aztán a kavarodás. A Csúcs-hegyi nyereg felé szembe találkoztunk Szilviékkel. Az esõben a párától alig lehetett látni, a jeleket az úton befedte a víz és a sár, vagy annyira megrongálódtak, hogy kivehetetlen volt, merre is mutatnak. Ott tekeregtünk öten össze-vissza, sokszor öt fénycsóva kereste az elágazásokban a megváltó narancssárga nyilat. Az is elõfordult, hogy egyikünk rajta állt, de többnyire nem találtuk. :-( Valahogy lekeveredtünk mégis a nyeregbõl, de nagyon ijesztõ élmény volt a tehetetlenség és bizonytalanság érzése, hiába voltunk többen. Nem tudom, mit csináltam volna egyedül ott és akkor… Sajnáltam az elvesztegetett idõt, addig annyira flottul ment minden! Az utolsó 7 km-t 1,5 óra alatt futottuk le, rengeteg idõt elpazaroltunk. A betonút jelezte a cél közelségét, de itt is kellõ óvatossággal, keresztezõdésrõl keresztezõdésig haladtunk, míg végre egy autóból ránk dudáltak, és kérdésemre jött az infó: balra befordulva ott a cél. És tényleg! Húúúh! Mennyei érzés, tapssal fogadtak a már beérkezettek. Szilvivel szinte egyszerre érkeztünk az asztalhoz, így megosztva lettünk a másodikak. Mocskosan álltunk fel a dobogóra – bár engem fel kellett segíteni, kezdtek elgémberedni a lábaim. 14:11-es eredménnyel zártam a versenyt, boldogan, fáradtan, átfagyva. Krisztián átgyúrta a lábam, jól esett a masszázs, bár néha szívtam a fogam a fájdalomtól. Csabi barátom persze már rég beért elõttem, gyors volt…Jucit vártuk még hosszasan, aki minden tiszteletemet elnyerte, nagy küzdõ a barátnõm, nem adta fel és leért biztonságban õ is. Megcsináltuk mindhárman és ez volt a célunk.  


Leírhatatlan élmény volt ez a nap. Nagyszerû emberekkel találkoztam megint mind a futók, mind a pontõrök között. Köszönök minden egyes bíztatást, útbaigazítást és kedves mosolyt, mindegyik momentum kellett a sikeres teljesítéshez. A szervezõk most is kitettek magukért, egyetlen negatívumként csak az utolsó szakasz nem megfelelõ jelölését tudom felhozni, elõtte semmi baj nem volt az útvonalkövetéssel, sõt! Bár az idõjárás rendkívüli körülményeket produkált, fényvisszaverõ jelek alkalmazásával meg lehetett volna könnyíteni a tájékozódást a kritikus utolsó szakaszon. Így is maximálisan övék minden tiszteletem, mert önfeláldozóan, mindenre figyelve összehozták ezt a nagy volumenû rendezvényt. Belegondolva valószínûleg iszonyatos idõbe, energiába, szervezésbe került a dolog. Nagyszerû a csapatuk, rengeteget adtak, értünk, futókért voltak ott. Köszönöm nekik. És persze köszönöm Csabinak és Jucinak, akik hajdanán rávettek arra, hogy benevezzek a T100-ra, nélkülük szegényebb lennék egy rendkívül gazdag nap pótolhatatlan élményeivel. Tényleg más ember lettem a végére. Gratulálok minden teljesítõnek, és akik feladni kényszerültek, ne csüggedjenek. Jövõre újra találkozunk!