Túrabeszámolók


Terep Százas (2009-től ) és résztávok

hgyptrTúra éve: 20102010.05.23 14:21:22

FELADTAM…


Az elmúlt héten nagyon sokszor ki kellett mondanom, amikor ismerõseim gratulálni szerettek volna, de nem volt mihez…


 


Természetes, hogy aki nem volt ott, az sem a teljesítést, sem a feladást nem tudja reálisan értékelni. Mert hát nyilvánvalóan meg LEHETETT csinálni, sõt! Egyrészt pályacsúcs és kitûnõ eredmények, másrészt sikeres elsõ teljesítõk bizonyították. Nekem, úgy látszik, nem volt annnyira MUSZÁJ teljesíteni. Kifogyott a belsõ hajtóerõ.


 


Természetes, hogy csalódott vagyok és szomorú. Nincs már elõttem számtalan futóév. Ha jól sikerül, lehet, hogy ez lett volna az utolsó Százasom (ami az adott útvonalon az elsõ). De TELJESEN természetellenes volna, ha csalódottságom a versenynek szólna! A rendezõk és a segítõk minden elismerést megérdemelnek. Messze túl teljesítettek azon, ami „elvárható”. Náluk aztán kifogyhatatlan volt a motiváció, és teljes a felelõsség. A lehetõ legnagyobb gratuláció a teljesítõknek, és annál is nagyobb köszönet a rendezõknek és segítõknek!!


 


Természetes, hogy rengeteget gondolkoztam azóta az egészen. Kezdve az ELEJÉN! Emlékszem, hogy nem gyõztem hálát adni az elsõ négy óráért! Eszményi futóidõ, a táj összes gyönyörûsége, fogható talaj, vidám társaság, elképesztõ KÉNYEZTETÉS a pontokon… és nagyon jól ment az útvonal, és futottam vígan, erõsen fognom kellett magamat, hogy ne repüljek. A szívdöglesztõ kapaszkodók, amiktõl tartottam, a bokadöglesztõ ereszkedõk, amiktõl féltem, egyszercsak meglettek.  A  görcsök meghunyászkodtak. Reménykedni kezdtem, hogy az idõjósok mégis tévedtek! A Vadállóköveknél még nem is szemerkélt. Rossz elgondolni, ha már itt esett volna… A Prédikálószéknél ért az elsõ csalódás, már szitált, panoráma helyett csak a baljós felhõket láttam alattam is, fölöttem is… és míg a telefonnal bajlódtam (mert feleségem végre visszahívott, de nem várta meg, míg elõkotrom és fölveszem, aztán meg nem tudtam vissza-visszahívni… a legjobb szakaszon veszítettem sok nagyon értékes percet), hát eleredt egyre szebben. A Kis Rigóhoz felülrõl vezetõ szakaszról tudtam elõre, hogy hosszabbnak fog tûnni, mint a térképen, de halogattam az esõkabát (fóliavacak) felvételét, és ez komoly hiba volt, mert az elsõ trikómban épp bõrig áztam, mire a ponthoz értem.


 


Természetes, hogy VACOGTAM, az már kevésbé, hogy VACILLÁLTAM.  Mégpedig sokáig… közben befutott a T50 elsõ, második, harmadik nõi helyezett, nekik tapsolhattam, de sajnos én nem erre a távra neveztem.  De a feladásra se tudtam rászánni magam (ekkor még). A zoknit, trikót szárazra váltottam, a leves és a tea átmelegített, sok biztatást kaptam, és csillapodni látszott az esõ is! Ezért nekiindultam újból. Megfogalmaztam azért a folytatás feltételét magamnak: ha az idõ nem romlik tovább, akkor megpróbálok végigmenni.


 


Természetes, hogy felkaptam a vizet, mikor volt elég…  az esõ csillapodása csak csali volt, még ki se értem a faluból, már jobban zuhogott, mint valaha. Nem volt annyi eszem, hogy legalább együtt induljak valakivel, ezért magamban szitkozódtam. Így viszont senki nem látta, hogy mennyit bohóckodtam a patakátkeléseknél, arra törekedve, hogy inkább a kezem legyen vizes, mint hogy idõ elõtt ázzon át a cipõm. Be is vált a próbálkozásom a hetedik átkelésig, de sajnos nyolc volt. Az esõ rendesen verte a fólia esõkabátot, de egyelõre még a póló tartott valami melegecskét. Visegrádnál azért már tudtam, hogy nem fogok végigmenni, bár ennek a ponton nem akartam reklámot csapni...  A tempóval nem volt különösebb baj, meg is voltam lepve, hogy a lábam milyen jól bírta. A szemüvegem nem párásodott be, csak vizes volt, a nyári sapka valamelyest védte. De már látszottak a „verazesõdetûröm” taktika korlátai. Hûltem, és annyira már nem tudtam futni, hogy megmelegedjek. A látótávolságom rohamosan csökkent, az esõfüggöny sûrûsödött. Hol voltak a közelemben társak, hol nem, hol jó felé találgattuk az irányt a nyilak maradványai alapján, hol nem jó felé… kerestem a helyet, ahol a nyári bejárásomkor elszálltam, de majdnem rosszabb lett belõle. A vízözönbõl bizony nagyon jó volt kibukkanni a Pap-rétre a terüljasztalkámhoz! Lenyûgözõ volt a kínálat, amit ilyen körülmények közt is nyújtottak nekünk az önfeláldozó pontõrök. Normál körülmények között innét elég vidám lejutni Pilisszentlászlóig. Most nem gyõztem áldani a szerencsémet, hogy ezen a szakaszon nem voltam egyedül. Sajnos, nem tudom, ki ment elõttem, de a puszta jelenléte tartotta bennem valamelyest a lelket, ahogy az egyre nagyobbra duzzadt patakok egymás után fordultak be az utakra, velünk versenyezve vagy szembefordulva… de eddig még mindig nem taknyoltam el. Aztán a falu határában bekövetkezett ez is. Hülye voltam, itt már nem kellett volna a szélén próbálkozni, a kövesúton habzó áradatnak a közepe volt a legjobb. Aztán elvergõdtünk a Kis Rigóig, a szembetajtékzó vízen és szennyvízen át, és már nem vacilláltam, rögtön levettem a rajtszámot. A nyáron idáig sikerült bejárni. Biztosra vettem, hogy az ismeretlen szakaszokon elõbb-utóbb reménytelenül eltévedek. Valakire tapadni sem tudtam volna, annyira más mindenkinek a ritmusa, azt meg végképp nem várhattam, hogy majd valaki hozzám alkalmazkodik. És hát száraz holmim se volt. A reszketésbõl Chino hozott ki, saját garbójába öltöztetett, még egy száraz pólót adott, levest diktált belém, és hamarosan fuvart is talált nekem, ágrulszakadtnak – és két sorstársnak.   Nagyon köszönöm még egyszer, ezúton is. De az összes pontõr és segítõ titkos ARKANGYAL volt ezen a versenyen.


 


Természetes, hogy nem akarom sokat emészteni magam, de azért pár dolgon elgondolkodtam. Talán nehéz, avagy spéci, drága felszerelés kellett volna? Egyáltalán nem. A biciklis esõkabátomat vinni kellett volna.  Ez egy nagy lebernyeg, hülyén néz ki, különösen futáshoz, de kit érdekelt volna ez akkor? És nem egy, hanem két száraz pólót kellett volna elõreküldenem. Ami viszont igazán döntõ volt: a BEJÁRÁS. Ezt a szakaszt még a nyáron vesztettem el, amikor ugyanis nem jártam be. Szóval jövõre több komolyságot kívánok -- magamtól.


 


Természetes, hogy szeretnék a Pilisnek VISSZAVÁGNI. Gondolom, Csanyáék is épp ezért futják meg. Azt írja: „Remélem, esni fog.” Én elegendõ csúfításnak érzem a szétmosott utakat és berogyott fákat, de azt hallom, még az ég is leszakadhat… nehogy még rosszabb legyen, mint a múlt héten! Nagy-nagy hajrá Nekik!


 


Én pedig jövõre mutathatom meg, hogy NEM ADTAM FEL…


 


Hegyi Péter