Egri Bükk 30
Öten érkezünk a túrára busszal Felsõtárkányba, a busz többi utasa jórészt a péntek esti lázból erõs másnapos tüneteket produkáló gyerek. Felsétálunk a rajtba, a szállóból kíváncsian figyeli az érkezõket az álmos tekintetû recepciós. Benevezünk a közepes távra, délutánra még sok tennivaló vár otthon, egy kényelmes 30-as azonban belefér. Megkapjuk az egyesített 30-as és 50-es itinert egy eléggé vázlatos térképpel az útvonalról, amelyet némi szöveg támogat meg. Szerencsére a jelzések végig tökéletesen követhetõek és még szalagozást is találunk néhány trükkösebb ponton – annak, aki elõször jár a Bükkben, szüksége lehet valami támpontra. Rögtön az elején, ahol a P+ a tábor fölé kanyarodik, mi is elsétálunk rosszfelé egy kanyarban, nagyjából harminc métert. Kerek repkény még idõben kapcsol, emlékezve a tavalyelõtti tévesztésre ugyanitt. Baktatunk tehát tovább a jelzett úton, dagasztva az agyagos sarat, amelyen az elmúlt napokban népes csoport járhatott: rengeteg nyomot találunk a Török út eléréséig. Ami emellett feltûnik, az a mellettünk húzódó mély árokban lezúduló rengeteg víz. Felérünk, a pihenõhelyen megállunk, két kalciumos pezsgõtablettát dobunk fél liter vízbe, hogy kicsit visszafojtsuk az allergiát. Irány a Völgyfõ-ház, a tarvágásoknál csodaszép kilátás nyílik a Bükk-fennsíkra, a Kövekre, páramentes, tiszta idõben, felhõtlenül kék ég alatt. A gondolatom a hegység túloldaláról, Miskolcról induló Kohász Kékezõk felé vándorol, bízom abban, hogy jó idejük lesz végig. (Akkor ugyanis nekünk is jó idõnk lesz. :)) Végigsétálunk a gerincen, néha megállunk a kilátásban gyönyörködni, mögöttünk Felsõtárkány, Felnémet házai villannak fel. Völgyfõ-háznál vár az elsõ ellenõrzõpont, aszalt sárgabarackkal kínálnak, bedobunk néhány szemmel. Séta tovább.
Természetesen fölfelé kell menni, attól, hogy ez rövidtáv, még van benne bõven szintemelkedés. Elhaladunk egy forrás mellett, a lezúduló víz nem csak a foglalattól ásott mederben folyik le, hanem nagyjából mindenütt, ahol csak lehet. Felsétálunk, sûrû erdõben, hullámvasutazunk, kerülgetjük a pocsolyákat. Hangokat hallunk meg, mögöttünk, a lépések gyorsan közelednek, Nagy Attila ér utol, egy idõre lelassít hozzánk, zalai MATT-os élményeirõl mesél. Közben folyamatosan emelkedik az út, én közben azon gondolkodom, hogy mintha Pazsagra lefelé kellett volna ereszkedni annak idején. Kívánságom valóra válik, lejtõre vált az út, lesietünk a kanyargón, le egészen az erdészházig. A már szembõl érkezõ Attiláék erõsen ajánlják az uborkás kenyeret, a ponton beigazolódik, hogy egyáltalán nem alaptalanul. Elbeszélgetünk a kedves pontõrökkel, még a kovászos uborka receptjét is megkapjuk, kár, hogy nem írjuk fel ott helyben. Néhány szelet kenyeret követõen továbbsétálunk, fel a kéken a Pazsag-völgyben, pont szembe a Bükki kilátások útvonalával. Felérkezünk a megyehatárhoz, szalag lengedezik a bokrok között, mutatja a feltérõ utat a Keskeny-bükk felé. Továbbsétálunk, sûrû bozótosban, lesétálunk, majd egyre feljebb, míg végül egy sátor ponyvája tûnik fel a fák között. Két srác õrzi a pontot, még csokival is kínálnak, eligazítanak a további útvonalat illetõen. Lerongyolunk, a Hárs-kút felé, betérünk a forráshoz, de a víz itt is minden elképzelhetõ helyen zúg lefelé, ahogy feltör a hegy gyomrából. A lejtõn kocogni kezdünk, bár nem sokáig: ahol a K+ jelzés beérkezik, hirtelen felismerjük a helyszínt: itt érkezik meg a Tortúra a Tar-kõ felõl. Ez azt jelenti, hogy a Toldi-kapuig fölfelé haladunk. Meredeken, nyílt terepen, vakító napsütésben kapaszkodunk fel a keresztezõdésbe, onnantól indulunk vissza Felsõtárkány felé.
Ismerõs a terep: régen, amikor még többet túráztam egyedül a Bükkben, ez gyakran kézenfekvõ irány volt Felsõtárkány és így a buszmegálló felé. Most is ezen haladunk, sietünk lefelé, a lejtõ dõlésszöge szinte csábít a kocogásra. Egy kiránduló pár áll az úton, köszönnek, megállítanak, a Vörös-kõ-forrást keresik, nem feltétlen a legjobb helyen, de eldöntik, hogy most már lemennek a Stimecz-házhoz és onnan sétálnak fel. Jó utat kívánunk, tovasietünk. Víz zúgása, majd a tanösvény táblái jelzik elõre, hogy rövidesen megérkezünk a következõ pontra. A háznál embereket ugyan nem találunk, de bója és papírfelirat jelzi, hogy megvan az önkiszolgáló pecsételõhely. Gyorsan önkiszolgálunk, elnézünk a kút irányába, de még van vizünk bõven, nem térünk ki. A menetrend szerint idefönt kellene lennie egy szerelvénynek – annyit azért gondolunk, hogy a víz alámosta a pályát és nincs közlekedés. Elindulunk a vasút mentén, amikor lehet, kihagyva a talpfákat és a vasbeton keresztaljakat. A Varróház elõtt összefutunk a felsõtárkányi ÁEV pályafenntartó csapatával és a C-04-403 pályaszámú mozdony húzta néhány teherkocsival. Nem mindennapi látvány, megkérdezzük, szabad-e a fényképezés. A beleegyezõ válasz után fotózunk párat, majd tovasietünk a sínek mentén. A pályát valóban alámosta pár helyen a víz, húsz-harminc centis hézagok tátonganak a sínek alatt, ezeket a hézagokat foltozzák be szorgosan. Kiérünk Varróházhoz, innentõl aszfaltút a célig, különösebb esemény nélkül. A falun átsietünk, Kerek repkény megnézi a menetrendet: megegyeztünk még a Stimecz-háznál, hogy ha harminc percnél több van hátra a buszig, azt el kell érni, ha kevesebb, akkor nem érdemes rohanni. Pech: kerek fél óra múlva jön egy busz, utána bõ egy órán át semmi. Sietünk. Feltalpalunk a célba, megkapjuk a díjazást. Szép jelvény, ötletes emléklap. Enni is adnának, de sietünk, szinte futunk a buszhoz, amikor kifelé megyünk a táborból, éppen akkor érkezik szembe az elsõ futó az 50-es távon. Nem semmi. Jól eltalált túrának bizonyult az Egri Bükk 30, köszönet érte a rendezõknek és a társaságért Kerek repkénynek!
-Kékdroid-
Képek |
