Rockenbauer 130 - 2009
Idén újra nekivágtunk a mi hõn szeretett túránknak, hogy újra megvívjuk a saját kis harcunkat. Reggel 6 órakor indulás az iskola elõl, ahol sikerült összefutnunk túratársunkkal, Lacival. Feleségem (Juli) és én készülgettünk egy-pár túrával, de egyéb családi események miatt nem sikerült minden túrára eljutnunk, amit terveztünk.
A nagykanizsai aszfalt hajnalban friss ízületekkel és izmokkal sem volt jó, de gyorsan szállt az idõ, akadt rengeteg beszédtéma. Zsigárdmajor E.P. gyorsan elszelelt, Homokkomárom hozott némi homokot, K-S keresztezõdéshez a felkapaszkodást szeder könnyítette (extra frissítõpont). Hahótig egész jól haladtunk, bár szomorúak voltunk, hogy idén nem a Z jelzésen vittek le. A nap meg-megmutatta erejét, erõsen hiányoltuk az idõjárás elõrejelzésben ígért É-K-i szelet. Hahóthoz így a S jelzésen jutottunk le, amiben nagyon lehangoló volt a rengeteg szembe haladó túrázó, rádöbbentett minket, hogy elég hátul haladunk. Hahóton felfrissültünk, amíg ott voltunk, egy srác rosszul lett, elájult sorban állás közben. Amikor elindultunk, már kezdett jobban lenni.
Söjtöri szõlõhegy hozta formáját, tikkasztó volt a hõség, egy-pár liter víz a fejünkre is jutott. Söjtörön megálltunk egy rövid kólázásra, majd nekiindultunk a következõ nehéz szakasznak, izzadásunk netovábbjának, a Pusztaederics elõtti kukoricatáblák mentén vezetõ, enyhén emelkedõ fincsi útnak. Idén sem ízlett nekünk, de a dombtetõn elkapott néha egy-egy meleg fuvallat, már ennek is örültünk. Rádiházáig szerencsére már jobb volt az útvonal, szinte hûvös volt az erdei rész, a K sáv jelzésen lecsorogtunk, emelkedett hangulatunkat most még az sem zavarta meg, hogy megint szembesültünk sereghajtó mivoltunkkal.
Rádiházán szüleim vártak, elhozták a kis egy éves Dávidunkat, aki azonnal rácsatlakozott Julira. 25 perc után keveredtek újra elõ a kocsi mélyébõl. Én addig elõkészítettem az utunk folytatását, szendvicsek, italok, vizek kerültek újra a hátizsákunkba, majd nekiláttam sarkam regenerálásának (az a csonthártya gyulladás, amivel már orvosnál is jártam a héten már nagyon fájt). Rövid heverészés a fûben, majd újra útnak eredtünk. Mi munka volt újra mozgásba hozni a gépezetet, de láss csodát, ment a dolog. Mikor felértünk a dombra összefutottunk nagyon kedves túratársunkkal, Wehner Gézával, aki egy csoporttal haladt nevetve elõre. Épp ment le a nap, gyönyörû volt a táj a vörös fény megvilágításában. A hold is azonnal elõkerült, így a szentpéterföldei vadászházig nem kellett a lámpa. Ezután az erdõben viszont égetõ szükség volt rá, mivelhogy tényleg nehézkes volt az elõrehaladás a szétbarmolt, vizes árkokkal tûzdelt földutakon. Örültünk, amikor eljutottunk a faneveldéhez, aminek még a kapuját is lebontották.
Leereszkedtünk Lasztonyára, ahol a távolban hangos zene hangja szûrõdött el hozzánk, mint egy távoli civilizáció káros mellékterméke. Mentünk tovább a kis templomig, mellette, a vágat elején lehuppant Laci a földre, úgy döntött elfogyaszt valamit. Mi álltunk egy darabig mellette, mérlegelve a pihenést, de aztán gyõzött a szúnyoghad, az indulást választottuk. Ekkor hangoskodást hallottunk az út felõl, jött egy kisebb csoportosulás, majd a templom elõtt kivált egy fejlámpás alak és jött felénk. Szegény túratársunk –ahogy késõbb mesélte- belekeveredett egy fa testápolós kisebbségi közösségbe (furkósbotos roma-banda), szerencsére õt nem bántották. Kérdezte, tarthat e velünk, mert elege lett az éjszakai egyedül mászkálásból, de a vágaton úgy felfutott, hogy alig bírtuk utol érni (közben a távolból áthallatszottak a kis éjszakai leszámolás hangjai). Fenn a hegyen segített megtalálni a kicsit elmaradó K sáv jelzést. Laci is utolért bennünket, aminek nagyon örültünk, mert az éjszakai szakasz az õ specialitása (8. Rockit nyomta). Sajnos a Lispeszentadorján elõtti húzós emelkedõn nem figyeltünk a hozzánk csatlakozóra, így lemaradt tõlünk mire észbe kaptunk (bocsi), de remélem Bázakerettyén egy kicsit sikerült kiengesztelnünk, amikor visszakiabáltuk az E.P.-hez. A Lispeszentadorjáni és Bázakerettye közötti dombocska nagyon „tetszett” nekünk, a szúnyogok itt még vérszomjasabbak voltak mint eddig, a csalán és szederbokrok is szépen burjánzottak.
Mire beértünk Bázakerettyére (ahol a kocsma már sajna zárva volt), teljesen el voltunk csigázva. Próbáltunk pihenni, de a fel-lekapcsolódó világítás nem segített ebben. Rövid kínlódás után inkább folytattuk utunkat, itt még néhány fiatal titán társaságában, de hamar lemaradtunk tõlük, ehhez az elsõ komoly emelkedõ „elég” volt nekünk. A Kistolmácsra való átjutásra konkrétan nem emlékszem, minden bokrocska olyan marasztalóan hívogatott. Kistolmács határában hangos motorzúgásra lettünk figyelmesek, attól tartottunk, valaki éjszaka ralizik (késõbb a Tó büfénél derült ki, hogy 2 kisebbségi részeg srác jogsi nélkül belecsúszott az árokba). A Tó büfénél végünk volt. Összetoltuk a székeket, és aludtunk egy fél órácskát a hemzsegõ szúnyoghad zümmögõ zenéjére. Külön köszönet a pontõr-hölgynek, hogy átengedte alvóhelyét nekem! Nagyon jól esett!
Fél óra után kezdett felélénkülni a büfé, becsordogált egy újabb túracsoport, kávét ittak, „sürögtek-forogtak”, így nekünk sem volt már maradásunk. A felkelõ nap még Kistolmácson ért minket, igazán maradhatott volna ilyen állapotban… Borsfa betonját legyûrtük (a buszmegállóban pihentek túratársak: mosolygós pár fehér pólóban), majd felmásztunk Valkonyához, ahol nagyon kedves volt a fogadtatás. Volt dínom-dánom, vajaskenyér, paprika, paradicsom. Köszönet Renátának a sóért, Julit ez rakta rendbe a hét hegy elõtt. Ezek után nem részletezem mi volt, de igaza van kékdroidnak, a zöldségekkel mi embertelenül bánunk. Csatlakozom ahhoz a véleményhez, hogy Eszteregnyére IGAZÁN NEM VOLT SZÜKSÉG, fõleg a 6. és 7. hegy elõtt nem kívántam arra a szõlõhegyre „felmászni”, de megcsináltuk!
Juli elhagyta az éjszaka a sapkáját, emiatt egy ideje már ki volt téve a nap hevének. Ezen változtattunk, felhívtuk apukámat, aki így Obornaknál várt minket. Letelepedtünk a kocsi mellé, és ahogy ott ülünk, egyre többen lettünk. Volt aki azt hitte, E.P.-rõl van szó, volt aki csak némán, kimerülten itta a kólát/vizet. Nagyon meleg volt. Haladtunk tovább, újra magunk mögött hagyva Homokkomáromot és Hosszúvölgyet. A Zsigárdmajorba vezetõ út nagyon hosszú lett, mindig jött egy újabb emelkedõ mögött megbúvó szakasz. Végre elértük a kanyart és besomfordáltunk a házikóba. Itt már várt a hideg tea, és a jó hûvös levegõ.
Elértünk az útnak arra a szakaszára, amit a legkegyetlenebbnek éreztem. Küzdöttem az aszfalttal, hol futottam, hol feküdtem, hol vizet locsoltam magunkra. Ekkor gondoltam arra, hogy egy jó hideg gyömbér/fanta milyen jól esne, és láss csodát megjelent Petami. Nem lehet eléggé megköszönni amit tett, egy darabig nem tudtam álmodom-e. Köszönet a „szponzornak” is. Elhajtott mellettünk egy autó nagy dudálások, integetések közepette, mi próbáltunk viszonozni az ovációt: nem ment. Baktattunk tovább, végre elértük a körforgalmat és egy véget nem érõ sántikálós menet után elértük a sulit. Én a célba menet indiánszökellést imitáltam (Újfiúval ebben a „védjegyben” állapodtunk meg pár éve egy Õrség túrán), de elég hatásos volt, Juli egész jókedvû lett tõle. A célban a szokásos kimerült díjátadásra került sor, de szerencsére a túratársak kárpótoltak, sok-sok kézszorításban részesítettek bennünket. Köszönjük a felkínált barackot is, de sajnos a gyomrom addigra már nagyon furcsa állapotba került, így errõl lemondtam.
Jó volt ez a túra. Megint megmutatta mennyit kibírunk. Milyen jó kis közösség ez. Jó volt veletek túrázni.
Külön kiemelném azokat akik feladták. Néha nem könnyû teljesíteni, de feladni sem könnyebb. A tudat, hogy nem sikerült szerintem mindennél jobban kikészít.
Végszóként: ne haragudjatok a szúnyogokra, böglyökre, nem õk jöttek a mi lakásunkba, hanem fordítva…
Sziasztok
Gerard
|
