Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

nagypapaTúra éve: 20102010.06.03 16:26:14

   Kinizsi 100


   2010


   Zeuszra mondom, a leghatalmasabb istenre, a viharok, a mennydörgés és a villámok urára, hogy az idén harmincadik Kinizsi elnyerte az égiek pártfogását. Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy az idõjárásról nem beszélünk, legfeljebb a túra után (Lévay), meg hogy a teljesitménytúrázás nem az idõjárásról szól (Kovalik András frissen bõvitett aranymondása). Tessék kézbe venni egy napilapot, rámeredni a képernyõre és észrevenni, hogy azért a viz az úr. A januári ciklon óta egyre-másra lustán grasszálnak felettünk az örvények és soha sincs kedvük kimozdulni a kedvenc Kárpát-medencébõl. A Pilis 50-en szerényen érdeklõdtem, hogy megvannak-e a hidak a szurdokban. Jó okom volt rá, de szerencsére, akkor is élvezhettük az istenek kegyeit. Most viszont, mint hallom, lezárták a szurdokot, a Holdvilág-árkot, a Rám-szakadékot, a Mecsek egyes erdõit. A mostani Kinizsi teljesitése nyaralás ahhoz képest, amikor az ember kezébõl kicsúszik az agyagos lánc s eközben derékig zuhog rá a sárga vizesés.


   Hogy azért ne sokat képzelõdjünk e drámai bevezetés miatt, közlöm: a nyaralás sem mindig sikerül, azt is el lehet rontani. A rejtvény megfejtését késõbbre halasztom. Egyelõre menjünk el a Hajós utcai Kocsimosóba elõzetes nevezésre. Ott, az ötödik kerület civilizált világában, a sörözõ ernyõje alatt minden nagyon egyszerû, legfeljebb azok mérgelõdnek, akik biztak személyes varázsukban és orvosi papir nélkül gondoltak indulhatni ezen a megkülönböztetett renoméjú rendezvényen. Én már pár éve tanultam a magam kárán, ráadásul kellemetlenül esett akkor is az esõ. Bánatosan , nedvesen ("walking in the rain") és dolgom végezetlenül kullogtam haza az Andrássy úton. Beláttam, hogy a szigorú ellenõrök elõtt a tizes trikóm sem számit, mehetek a házihoz eltölteni egy hasznos, bár unalmas délutánt. Ezen a kedden azonban zsebemben volt a papir, amit András hanyag eleganciával csúsztatott egy rekeszbe. Kicsit csipkelõdtünk, mivel a borstól izesebb lehet az étel vagy élet, aztán igyekeztem elfelé, hogy a menetrendszerû délutáni esemény elõtt (amirõl, ugye, nem beszélünk) még fedél alá jussak. Az esemény lezajlott, a Hármashatár-hegy felé kitisztult az ég és a lefelé menõ nap alávilágitott a határozott körvonalú felhõnek. Ránéztem a frissen kapott túrafüzet  cimlapjára és láttam, hogy a vöröses égi fodrok ugyanúgy követik egymást, amint a fénykép mutatja. Telitalálat.


   Az indulás hajnalán ismét gyönyörködhettem az égi fotográfus másolatában, aztán eltûntek a szinek s hamarosan Békásmegyer barátságos reggeli világába érkeztem. A világ tényleg tele volt barátokkal. A rajtnál már ott volt Csóka "ezredes" és Sebõk "alezredes", utóbbi õrangyala, Mária,  továbbá Juhász Péter felesége, a veterán Mezei tanár úr (27-edik alkalom) és még sokan mások. Nem vártam senkire, elindultam (7.10) és, mint tavaly, élveztem a dombon felfelé húzó túratársak tarka gyöngyszalagra emlékeztetõ vonulását. A kõbányánál Toplak Jóska ért utol és volt szives drága idejébõl rám pazarolni néhány percet. Néhány túra emlékét elevenitettük fel, igy például az emlékezetes Magyar Vándor jubileumi 105-öt. Innen már csak egy lépés volt egy olyan túra ötlete, amely a P85 és a S70 összeadásából állna. Az ötletzápor befejeztével Jóska elhúzott, többet már nem volt szerencsém hozzá.


   A Kevély-nyeregig nem történt különös, utána pedig, szerencsére,  a pár évvel korábbi csúszda csak félig ismétlõdött meg és nem is volt olyan kellemetlen. Következett a kõbánya utáni egyenes és hamarosan tudomásul vehettük, hogy a Pilis gyémántját, Csobánkát, hamarosan tovább csiszolja a civilizáció. Vajon az a hatalmas, alakuló betonkeritéssel kombinált talajmunka lenne majd a kezdete a korábban családi wellness-üdülõnek hirdetett valaminek? Tartogassuk érdeklõdésünket a jövõ évre. A Sumicát - úgy látszik - ott eszi a fene. Igy kell irni, hogy az ember érzékeltesse a korábban szépen kialakitott, majd magára és romlásra hagyott létesitmények sorsa feletti mérgét. Egyébként ezen a helyen nem a Sumica volt az elsõ - mondjuk - kemping.


   Megy az idõ, mozgatjuk a lábunkat és elérjük az elsõ ellenõrzõ pontot a Hosszúhegyen. Varró Lidia, Sztancsik György, Kovalik Máté és Jocó kezeli az embereket. Úgy éreztem, hogy átlagos tempóban megyek, ezért hideg zuhanyként ért az idõ közlése: 9:59. Hogy van ez? - gondoltam magamban, lomhán ballagok, ellustultam. Nem jó ez sehogy. De hát mi történt? Teljesen kedvetlen lettem, csak vonszoltam magam. Bisztray Gyurira is keserves képet vágtam, pedig õ boldogan fényképezett le a szántói nyereg után, a Pilis lábánál lévõ sorompónál. Ebben a lapos állapotban mentem Szent László kúpjáig és ott leültem egy sziklára, hogy megegyek egy banánt. Ha már leültem, akkor megnézem az itinerbõl kimásolt ütemtervet. Kiderült, hogy a Hosszúhegyen rossz idõoszlopot néztünk meg és valójában majdnem egy óra elõnnyel értem oda. A felfedezés kiegyenesitette ferde lelkivilágomat és ezután sokkal jobb hangulatban vágtam neki a kezdõdõ szerpentinnek.


   Hamarosan hirdetmény közölte, hogy tartózkodjunk a szerpentin ágainak átvágásától. Bizony, jól látható volt a tavaly már megjósolt erózió nyoma. Az idei esõk alaposan továbbmélyitették a bevágásokat. Újabb komoly figyelmeztetések következtek. Az öreg ember önkénytelenül nevet egyet, mert eszébe jut, hogy pár évtizeddel korábban a kinai kormány már a 856-odik nagyon komoly figyelmeztetést intézte a határait megsértõ imperialista repülõk miatt. A figyelmeztetések akkor érnek valamit, ha szankciók következnek a bûnösökkel szemben. Tavaly - megirtam - az orrom elõtt kapcsoltak le egy szerpentinsértõt. Õt zárták-e ki vagy mást, nem tudom, a túrafüzet két kizárásról beszél. Mindenesetre nagyon élveztem a megfegyelmezett túrázók engedelmes vonulását. Még nem láttam ilyen megfélemlitett, vagy megnevelt társaságot. Csanya ragyogott volna a boldogságtól.


   A szint elfogyása után monoton, vizszintes szakasz következik. Nincs gond és az az érdekes, hogy az otthon elképzelt terepviszonyok, kis kivételtõl eltekintve, nem egyeznek meg a valósággal. A Pilis-nyeregbe ereszkedéskor, például, kellemetlen, csúszós, sáros részt vártam, most viszont kibirható volt a mélyút állapota. Az ellenõrzõ pontba 12:24-kor érkeztem, ami azt jelentette, hogy további húsz perccel nõtt az elõnyöm. Jó érzés az ilyesmi. Nem is akartam idõt pazarolni, ezért nem álltam be folyadékért az éktelen hosszú sorba. Nincs túl messze Dorog, vagy ájulás esetén a kesztölci sarki kocsma. Az utóbbi idõben számitani lehetett egy emberbarát házából kivezetett gumislagra is. Most  is ott volt, de nem használtam. A láthatáron ugyanis - képzeletben - felködlött a dorogi református templommal szemben levõ sörözõ levegõs terasza. Mielõtt azonban odaérnénk, jegyezzük meg, hogy elég szagos a szemétégetõ terméke. Igazolva láttam a lakosság ama részének tiltakozását, amelyik számára, családi házának felépitése után, rossz széljáráskor, nem várt klimatikus körülményeket teremtett ez az üzem.


   Itt a sörözõ, itt vannak a barátságos asztalok és padok az árnyékos teraszon. Táplálkozom, kiegészitem a folyadék készletemet. Talán tovább ültem itt, mint kellett volna, de nem volt veszélyérzetem. A sorompó után Jocó jött szembe. A hosszúhegyi ellenõrzés után átjött ide, hogy lássa, hogyan haladok. Pár mondat után nekivágtam a Belányi teleptõl kezdõdõ Gete-túrának. Nem erõltettem, igy is tartani tudtam az egyórás elõnyömet. (Nagy-Gete: 16:12) Csak annyi idõt töltöttem fenn, amennyi a bélyegzéshez és Szabó Zoltán csipkedéséhez kellett. Neki, ugyebár, oroszlánrésze volt a számitógépes nyilvántartás bevezetése terén, hiszen egykoron, a Kinizsi utáni héten már kerestük a Mûegyetem folyamatszabályozási tanszékének honlapját, ahol megjelent a teljesitõk névsora. Máig is magam elõtt látom, amint az akkor még ritkaságnak tartott laptopjába üti be az adatokat, a célban pedig kézirást utánzó oklevél csavarodik ki tüneményes gyorsasággal a nyomtatóból. A dicsõ múlt tán folytatódni fog. Az a helyzet, hogy a pangás évei után még nem néztem meg, hogy eljött-e már az új világ. El kell jönni, mondom erõteljes optimizmussal, hiszen a Kinizsi nem akármi.


   Mintha kissé fáradtan keverednék lefelé a barátságtalan ösvényen. Nehézkesen mozgok az Öreg-kõ táján és nem gondolok örömmel a közelgõ Mezei-halálára. Szokásommal ellentétben kicsit megállok a homokfal elõtti részen, aztán kimért mozgással illesztem lábbelimet az elõdök által kialakitott "lépcsõfokokba". Elengedek néhány gyorsabb egyént és úgy fogyasztom a tetõig tartó gabonatábla szélét. Jobbra, Esztergom és Párkány irányában, elborul a "dics", látható, hogy zápor fog kialakulni. Ilyenkor igyekszik az ember, hogy csak késõbb kelljen elõvenni az esõköpenyt. A Hegyes-kõ melletti gerincrõl lefelé haladva azonban cseperegni kezd. Nem akarom megvárni, amig sûrûbb lesz az esõ. Megállok, elõszedem a lebernyeget és szokás szerint úgy veszem fel, hogy a hátizsákról elfelejtkezem. Újrakezdem. Egy mögöttem jövõ túratárs segit megigazitani a púpot, egy másik pedig vidáman mondja, hogy nem kell megijedni, mindjárt eláll. Nem állt el. Erõsödött. Az egykori dióültetvényben már szépen esett, a felkészületlen, köpeny nélküli egyének valamilyen ruhadarabot tettek a fejükre, nem sok eredménnyel. Lenn az országúton csinosan esett a zápor, bizonyos népek az autóbuszmegállóba tömörültek. Én konokul meneteltem tovább annak tudatában, hogy a derék tokodi önkormányzat fedele menedéket fog adni. Adott is, de szerencsére nem volt rá szükség túl hosszú ideig.


   Eléggé el nem itélhetõ módon kedvetlenné váltam. Nem jó dolog ez. Mindenki ismeri a lelkiállapot és a teljesitmény közti öszefüggést, a lehangoltság következményeit. Azt azért elhatároztam, hogy fegyelmezett túrázó módjára ellenõrzõ ponton szállok ki, tehát elmegyek Mogyorósbányáig. Kicsit ácsorogtam a tokodiak mellett, nem fogyasztottam semmit, Jocó viszont megajándékozott egy doboz sörrel. Az esõ miatt csúszóssá vált talajon helyenkint keserves volt felmenni a Kõszikláig, dehát a türelem mindent legyõz. Onnan már ereszkedik az ember, csak a csúszásra kell vigyázni a mélyútban. Egyszer már ki kellene próbálni a nem régen festett K õsvényt, hogy is néz ki. Dehát most sem tettem. Majd legközelebb. Bementem a Kakukkba és lehangoltan közöltem, hogy nem megyek tovább. (18:55) A Getén meglévõ bõ egyórás elõnyöm félórára csökkent. A táv második fele elvileg könnyebb, de azért azt szeretem, ha Mogyorósbányára egy órával korábban érkezem a szintidõnél. Ekkor ugyanis remény van rá, hogy a célig nyerek még egy további órát, ami jól jöhet biztositéknak. Most elkönnyelmûsködtem a tempót, s ráadásul nem tudtam, mi vár a vértestolnai pocsolyavilágban és a Bajra ereszkedés kövei között. Mezei tanár úr - akivel a Kakukknál közöltem az elhatározásomat - utólag azt irta, hogy nagyon jól döntöttem, mert térdig beleesett egy alattomos gödörbe.  Nadrágját a célig száritgatta. A baji lejtõ viszont a vártnál egyszerûbb volt. Az embernek jól esik egy 27-szeres teljesitõ véleménye, s ugyanezt üzente Végh Kati számitógépével Gálfi Csaba is. A pocsolyák nagyon alattomosan tudnak viselkedni. Közhely, éppen ezért vesszük számitásba, ha lehet.


   A Kakukkban Molnár Lajossal beszélgettem egy keveset. Õ ismert meg és felelevenitette, hogy Ági lányommal hogyan biztatták egymást a célig,  egyszer, valamikor jó pár évvel ezelõtt. Áginak is járna a tizes trikó, de a tisztelt rendezõség a következõ teljesitésig halasztja az átadását. Tettem már  erõfeszitést a megszerzésére, a szervezõk azonban állhatatosak maradtak. A nagy statisztika azonban napnál világosabban mutatja, hogy igazat mondok.


   Bisztray Gyuri is befutott a vendéglõbe, de nem tudtam vele beszélni. Azt hittem, elõttem jár, de elkerülhettük egymást. Remélem végigment, aminthogy azt is remélem, hogy valahol megjelenik majd az idei teljesitõk névsora. Utoljára Csóka "ezredestõl" vettem búcsút. A jól ismert nyomóskútnál ült a járdán néhány társa kiséretében. Géza nagyon módszeres, pontosan beosztja az idõt. Nem siet, de nem is késik. Kiváló önszervezés. Ezzel az elismeréssel zárom idei beszámolómat.