Barcika 65
Minden rosszra el voltam készülve. Legalábbis azt hittem. ½ 9 elõtt pár perccel rajt, és nyomás. Jókedvûen, könnyedén haladtunk kifelé a városból, én mintegy 20-szal magasabb pulzussal mint Olipapa… Az út a sárgán a Lábaserdõn át vezet Bükk tetõ felé. Barátságos kis erdõ, jól futható, bár kissé izzasztó emelkedõvel. Itt még nem aggódtam a 170 feletti pulzusszám miatt. „Volt már ez így!” – bíztattam magam. Az összetöppedt, letaposott havas út kifejezetten kellemes volt. Mindössze a hasam állapota aggasztott, de nem volt mód orvosolni a helyzetet, mígnem Bánhorvátiban az italbolt célhelységét el nem értük. Pár perc után aakrisszel (aki hasonló cipõben járt) azon kaptuk magunkat, hogy larzen és olipapa már árkon, bokron túl vannak. Halálos iramba fogtunk, hogy megcsípjük õket és pár perc után látótávolságba is, kerültek. Szépen lassan (175-ös pulzussal) befogtam larzent, (ekkorra olipapa már meglógott) és akkor kezdõdött a Damasához vezetõ emelkedõ... Még mielõtt kipihentem volna magam, elõadtunk egy kis hófalmászást, némi bolyongással, így mire a Köbölicz tetõn található vadászházhoz értünk, már komolyan aggódni kezdtem a hátralévõ kilométerek miatt (még 48!). Mellesleg ez egy nagyon bájos kis rész, olyan, amirõl az ember elhatározza, hogy „Ide még vissza kell jönni!” Az Országos Kéken balra fordulva csodálatos látvány fogadott bennünket: a völgyben sûrûn úszó köd, s a szigetként tornyosuló hegyeken tavaszias napsütés. Innen az Uppony felé tartó ereszkedés már kezdett nagyon nem jól esni. A bal sarkam annyira fájt, hogy az ereszkedés kifejezett szenvedés lett. Azt hiszem, mégis kell a harántemelõ a cipõbe. A Lázbérci víztározó idilli kis nyári tanyának tûnt, most is csodaszép volt, ahogy a jegén elsimult havat szikrázóan sütötte a Napocska. Nem tudtam hány kilinél lehetünk, de a masszív 160 feletti átlag kezdett kimeríteni. Éreztem, hogy tragikus folyadékhiányban vagyok, cukrom a pincében lehet, a gyomrom kampó, és a magas légzésszám,+ a szájon át bekapkodott levegõ miatt már fájt a légvétel. Ekkor voltunk 26 kilin valamivel túl és 3 órán éppen belül. Az imaházban szégyentelen mennyiségû teát megittam, és a már csontszáraz kulacsomat is megtöltöttem. Innen már csak ketten mentünk larzennel, mert aakrisz útvonala (az 50-es) itt elvált a miénktõl. Ahogy újra futni kezdtünk a pulzusom másodpercek alatt megint 160 felett volt, de ez itt (majd 40-nel a vége elõtt) már nagyon nem esett jól. Finoman jelentést adtam larzennek a helyzetrõl, aki ezután szépen le is lassított. Beszélgetve, komótosan, de kocogva haladtunk Mályinka felé, ahol egy csalogató kocsmába betérve frissítettünk. A Csondró-patak völgyében már jócskán gyalogra is váltottunk, de azért haladtunk felfelé. Szomorúan konstatáltam, hogy felfelé gyaloglásnál sem megy 155 alá a pulzusom, pedig néha már úgy éreztem egy helyben, totyogok. A völgy igazi vadregényes, hangulatos útvonal, lenyûgözõ sziklaszorossal. Itt elértük quic-et és egy csajszit, majd némi elõnyre is szert tettünk, amit késõbb gyönyörûen eltékozoltunk, mert a szentléleki faházas ep. helyett egy pár száz méterrel odébb, és lejjebb levõ éttermet céloztunk meg, ráadásul itt újra komolyabb technikai nehézségem akadt… Mire visszakecmeregtünk a faházhoz, két túratársunk már éppen indult tovább az ep.-ról. Nekem le kellett ülnöm egy kicsit, bevágtam két teát és letuszkoltam egy csokit, meg egy fél zsíroskenyeret. Pár perc múlva aztán nem volt mit tenni, indulni kellett. Az aszfalton kocogva már erõsen szédültem, a sarkam nagyon fájt, talán kicsivel jobban, mint a tüdõm. (Méghogy ott nincs fájdalomérzõ reci!) larzen mindeközben láthatólag teljesen rendben kocorászott, térképezett, sztorizgatott, figyelte a jelzést – igen hasznos társnak bizonyult. :-) Persze az Örvénykõ felé vezetõ sárga keresztet nem vettük észre, de szerencsénkre egy montis srác pont jókor és jó helyen depózott, így Õ útbaigazított minket. A Jókai emléktáblától végeláthatatlan ereszkedésbe fogtunk, aminek egyedül a sarkam nem örült, de amúgy jó volt. Hosszú és szenvedõs kocogás után értük el az 51 kilinél lévõ tardonai ep.-ot. Eddigre már teljesen szét voltam verve. Ha egyedül vagyok, biztos felülök az éppen akkor induló távolsági buszra… Az Ági presszóban benyomtam egy kávé-cola-kombót, hátha csoda történik – hát ahogy vesszük… Ahogy kiléptünk a presszóból, masszívan dideregni kezdtem, annyira lefagyasztott a rámhûlõ izzadtság. Két óránk maradt a 9 órán belüli teljesítéshez. Bõ 3 kili aszfaltfutás után, már csak 11 kili volt hátra. A Nyír-völgyi kaptató után, a piros sávra kanyarodva, belefogtunk egy véget nem érõ hullámvasútba, ami más körülmények között nagyon tetszett volna. Itt már csak arra összpontosítottam, hogy ne maradjak le larzentõl túlzottan. Próbáltam tartani egy kb 100 méteren belüli távolságot, de nagyon nehezen ment. Volt ugyan még egy kis csokim, de nem igen kívántam, a vizemet pedig szépen lassan feléltem. És csak mentünk és mentünk és mentünk. Egyszerûen nem jött az utolsó ep. az Ebecki-tetõ. Már nagyon vágytam a sétára, sõt magamban úgy voltam vele, hogy nem érdekel, az utolsó 3 kilin nem leszek hajlandó futni! Iszonyúan fájt mindenem, és egyre nehezebb volt tartani larzent, aki érzékelte, hogy komoly gondban vagyok, mert már sûrûn nézegetett hátra, hogy nem fekszem-e összeesve az úton – de nem! Végül elértük az ucsó ep-t, ahol csatlakozva a 30 kilivel ezelõtt egyszer már elért lányhoz, lekocogtunk a városba. Fáradtan, elcsigázva 8:53-mal értünk a célba. |
